– Számos okból jöttem el a biennáléra, főleg mert történelmileg fontos esemény, és több nemzet művészeinek nézőpontját ismerhetjük meg benne, ami miatt eléggé ellentmondásos is az egész – véli Giulia Colletti olasz kurátor. – A pavilonokba betérve azt is láthatjuk, hogy melyik ország állama támogatja a művészetet, és melyik kevésbé. Másrészt sok emberrel találkozhatok, és építhetek ki velük kapcsolatot, ami később a munkámban még fontos lehet. Persze, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy később én utazom majd az új ismerősök országaiba, hanem én invitálom meg őket Olaszországba egy projektre. Szóval összefoglalva olyan a biennálé a képzőművészeti életben, mint az Oscar-gála a filmművészetben: mindenki ott akar lenni. A velenceiek egy része persze nem örül ennek, mivel a város már amúgy is tele van turistával, és olykor a nyelvi korlátok is problémát okoznak.
Hús-vér művészek közt
Giulia úgy tartja, a kurátor kritikus gondolkodó, aki művészekkel együttműködik egy kiállítás érdekében, de akár néhai alkotók életművével is foglalkozhat. – Én amikor kurátorként dolgozom, akkor a művésznek inkább a barátja próbálok lenni, mert egy tárlatnál nagyon fontos az érzelmi munka is, amit abba belefektetünk. Először bizalmat kell építeni az alkotóval, ami sok időbe telik, ezért is könnyebb olyannal dolgozni, akit már korábban megismertél. És sokat kell beszélgetni, akár a terápiás foglalkozásokon. Neked bíznod kell az alkotó víziójában, neki pedig abban, hogy a te véleményed nem fogja felülírni a munkáját. Persze a legtöbbször erre a sok egyeztetésre alig jut idő. Végül a kiállítótérben együtt kell megterveznetek, melyik alkotás hova kerüljön, hol lesz hangsúlyos. Számomra azok a kiállítások sikerültek jól, amelyeknél a helyszínt a művész is megismerte – mondja Giulia, aki a Velencei Ca' Foscari Egyetemen művészettörténetet is tanult, ami őt is segíti, ha régi mesterek munkáival kell foglalkoznia.
„Orosz művészet, ukrán vér” A Pussy Riot tüntetett az orosz pavilonnál a BiennálénBár sok elméletet tanult, egyre inkább arra vágyott, hogy hús-vér művészeket ismerhessen meg szemtől szemben, ezért úgy döntött, hogy egy másik európai városba utazik, így került a választása Budapestre. – Olyan várost akartam választani, amelyikre a nemzetközi művészeti életben kevésbé figyelnek. Ha egy művészeti szakember útnak indul, akkor Párizsba vagy Londonba vágyik, de én Szicíliában, Palermóban nőttem fel, onnan jövök, így átéltem, hogy milyen földrajzilag marginális helyen lenni. Nem hiszek abban, hogy a kulturális életben csak a centrumok a fontosak, és hogy a világot észak-dél és kelet-nyugat felosztásban lehet csak látni, hanem nyitottan kell arra tekintenünk.
Küzdeni a kultúráért
Budapestre 2015-ben érkezett az Erasmus programnak köszönhetően, és közel egy évet tanult a magyar fővárosban, és kipróbálta a kurátori munkát is. – Ekkor hagytam el először Olaszországot, és szereztem meg az első nemzetközi tapasztalatomat, hisz ekkor láttam, hogy a hazámon kívül milyen egy kortárs művészeti közeg. És egy elég feszült társadalmi-politikai helyzetben érkeztem, mivel egy évvel korábban ismét nyert a Fidesz, Budapest művészeti rendszere pedig a változás küszöbén állt. Emlékszem, hogy az emberek frusztráltak voltak, mert tudták, hogy ami közeleg, nem lesz jó. És nemcsak általánosságban, hanem a kulturális életben is. Ekkor éreztem, hogy a művészeti szakembereknek erre reagálniuk kell, nem maradhatnak csöndben – mondta Giulia. Budapest sok lehetőséget adott neki: a művészek mellett találkozott kurátorokkal, kutatókkal és intézmények vezetőivel is.
– Az emberekkel beszélgetve azt éreztem, hogy harcolni akarnak az átalakuló kulturális rendszerrel szemben.
Ez az időszak, amit átélhettem akkor, fenséges volt. Mindenkin érződött a csalódottság, de az emberekben rendkívüli hajlandóság mutatkozott arra, hogy visszavágjanak.
Egy bizonyos pont után benne volt a levegőben, hogy létrehozzák az OFF-Biennálét, mely nem állami támogatásból tartja el magát, hanem alulról építkezik – mondja a kurátor. Ő maga is önkénteskedett: segédkurátor volt Bencsik Barnabásnál, a Ludwig Múzeum korábbi igazgatójánál. – Nem sok támogatást kaptunk, de tettre készek voltunk, hogy izgalmas kiállításokat hozzunk létre „csináld magad” módon. Az ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Irodában találkoztunk, és ott beszéltük meg, hogyan nézzen ki egy kiállítás tere, és közben tele voltunk energiával, és ez a végeredményen, a tárlatok kinézetén is látszott. Akkor úgy éreztem, hogy olyat élek át, amit korábban csak a könyvekből tanultam az egyetemen, mivel a magyar képzőművészeti életben egy ellenállás jött létre. Ilyet ritkán tapasztal meg az ember élőben – mondja Guilia.
Egy másik példát is felhoz, amikor 2018-ban Örményországban, Jerevánban dolgozott, ahol éppen a bársonyos forradalom zajlott, mikor szintén azt érezte, hogy a polgárok és a művészek is alulról szerveződő folyamatokat indítanak el. – Ha a kultúrát felülről irányítják, akkor kulturális endogámia keletkezik, amiből nem születnek új ötletek, sem olyan alkotások, melyek ellentmondanak a fősodorbeli nézeteknek. Nem alakul ki egy többszólamú kulturális tér, és nemcsak a képzőművészet, hanem a filmművészet, a színház és a zene terén sem.
Munkadalok takarítókról
Giulia Budapest után ajánlatot kapott, hogy mester szakon tanuljon Londonban, de ő a Glasgow-i Művészeti Iskolában kezdte el tanulmányait, ahol szintén kurátorként dolgozott. Több művésszel is felvette a kapcsolatot, és arra törekedett, hogy olyan kiállításokat rendezzen, melyek kritikusan szólnak a skót társadalmat érintő témákról, köztük a migrációról és a munkásosztály helyzetéről. Ehhez pedig nem tipikus kiállítótereket keresett, hanem például bankot vagy egy mosodát.
– Utóbbi helyszínt egy pakisztáni hölgy üzemelteti, és sok bevándorló megfordul benne. Ez a tény új jelentést kölcsönzött a kiállításnak, mely aztán „A mosás utáni hiányzó zokni” címet kapta
– mondja. Scott Miles művész a saját és a kurátor kabátjának belső zsebeit vágta ki, majd varrta egyiket a másikba, így reagálva az eladósodás témájára. Ez a projekt megmutatta azt, hogy a női munka, mint a varrás, a mosás, a tisztítás és a gondoskodás mennyire észrevétlen marad, még napjainkban is.
A tárlatunk arról szólt, hogyan tehetnénk a láthatatlan munkát láthatóvá.
Egy másik alkalommal a Glasgow-i Művészeti Egyetemnek köszönhetően a SkyPark nevű üzleti létesítményben rendezhetett egy projektet, és a társadalom többsége által kevésbé elismert munkákra hívták fel a figyelmet, például a takarítók és gondnokok feladataira. Rosa Farber művész munkadalokat írt az ott dolgozók helyzetéről, melyeket aztán a takarítók elénekeltek a komplexum különböző részein egy túra keretében.
