Oroszország immár negyed százada Vlagyimir Putyin birodalmát jelenti a világ számára. Méghozzá nem abban az értelemben, hogy immár korszakot alkotva ez az elnök ál az ország élén. Másról van már szó. A mai Oroszországot Putyin teremtményeként fogjuk fel, nem kis részben a média és politikai elemzések hatására. Ez Putyin Oroszországa.
Ami összeköti a birodalom múltjával, az orosz történelem retrográd, önpusztítónak is nevezhető tradíciócsomagja: államközpontúság, despotizmus, gazdasági elmaradottság, társadalmi szervezetlenség. Ideológiai vezérfonala az orosz eszme, az ország egyetemes küldetéstudatába vetett hit, az ortodoxia, az autokrácia és a népiség (narodnoszty) szentháromsága. Lényegében ez táplálja a putyini világot, a XXI. századi változatot is.
Mindez azt sugallja, hogy ugyan elméletileg tételezhetünk egy másik, igazi, jobb sorsra érdemes Oroszországot, valójában nincs kiút a fenti hagyományból, amelyet cárok, autoriter vezetők formálnak újra meg újra a saját arcukra, amit gyakran újjáteremtésként élnek meg.
Most Putyin Oroszországánál tartunk.
Beszédes párhuzamok
Putyin Oroszországa címmel írt könyvet az eurázsiai nagyhatalomról kiváló ismerője, Sz. Bíró Zoltán is, amelynek egyfajta jelenig nyúló, új témákat, szempontokat is felvető kiegészítése jelent meg nemrég az Osiris Kiadónál. A cím is bővült: Putyin Oroszországa békében és háborúban. Félreértés ne essék, önmagában természetesen semmi bajom a közelítéssel, hiszen létezik egy putyini Oroszország a maga sajátságaival, fejlődési folyamatával, vizsgálható és vizsgálandó, milyen szerepet játszanak alakulásában a belső tényezők, a helyi adottságok, az orosz elit, az elnök és környezete, az egyes politikai döntések. Sz. Bíró Zoltán remek összegzést ad minderről, érzékletesen írja le és elemzi az autokrácia erősödésének pályáját, amely végül háborúba torkollott. Annál is inkább hasznos olvasmány, mert a szerző nem szereti túlspekulálni a dolgokat. Hitelesnek tekinthető forrásokra épít, amelyekből csak egyértelműnek tetsző következtetéseket von le.
Vlagyimir Putyin Oroszországa békében és háborúban – Lengyel László beszélgetése Sz. Bíró ZoltánnalÍgy aztán az olvasó azt tudhatja meg a témáról, ami ma valóban tudható. Külön értéke a könyvnek, hogy meggyőzően cáfolja az orosz propaganda megtévesztő, hazug állításait, és ehhez kapcsolódva leleplezi a Fidesz-kormány manipulatív, orosz érdekeket szolgáló Ukrajna-narratíváját is. Kár, hogy a demokratikus intézményrendszer lebontásának, az ellenzék politikai kiszorításának majd teljes ellehetetlenítésének, kriminalizálásának folyamatában nem követi hangsúlyosan a párhuzamokat, azonos lépéseket, és bár az ismertetett tények alapján az olvasó nem tud másra következtetni, ő maga nem állítja határozottan hogy Putyin és Orbán politikai szövetségben álltak egymással.
A másik, ennél lényegesebb hiányérzet általánosabb, nem feltétlenül ehhez a könyvhöz köthető.
Ideje lenne világos és hiteles képet kapni arról, hogyan és pontosan kikből alakult ki a rendszerváltás utáni orosz oligarchavilág, milyen érdekcsoportok mentén és miképpen működött.
Az összegző képlet ismert, sok adalék is napvilágra került főleg a titkosszolgálati vonallal kapcsolatban (lásd például Catherine Belton könyvét, a Putyin embereit), mégsem követhetők igazán a jelcini korszak mozgásai, és enélkül a putyini váltás is a levegőben lóg.
Nem szeretnék azonban leragadni a könyvrecenziónál. Sz. Bíró Zoltán könyve ugyanis felvethet egy fontos kérdést: a mai Oroszország valóban csak Putyin Oroszországa? Bár kétségtelen, hogy a helyi hatalom hozza meg a vele kapcsolatos meghatározó döntéseket, azokat nem befolyásolják külső erők politikai szándékai, érdekei is? Ne alkalmi ellentétekre, ütközésekre gondolok. A nyugati demokratikus világ általában a polgári jogállamiság, fontos szabadságjogok hiányát, korlátozását, a tradicionális önkényuralmi reflexeket veti Oroszország szemére. Gyakori állítás, hogy törtönelmi fejlődésének sajátosságai miatt Oroszország képtelen a liberális fordulatra, az rendre káoszt okoz.
De vajon érdeke-e a Nyugatnak egy polgári, liberális Oroszország?
Nézzük meg ebből a szempontból a Szovjetunió felbomlását követő jelcini korszakot, az 1990-es éveket.
Kétségtelenül kaotikus hatást keltő állapotok jellemezték. A zavaros privatizáció során óriási vagyonok kerültek oligarcha csoportok kezébe, maffiaháborúk zajlottak. Igazi vadkapitalizmus kezdett uralkodni az országban. Volt már rá példa a nyugati demokráciák előtörténetében is. És lehetséges, hogy amit újabb szétesési időszaknak látunk Oroszország fejlődésében, abból idővel megszülethetett volna egy liberális demokrácia. Csak túl nagy áldozatot kívánt a társadalomtól. Nem volt erőforrás az enyhítésükre. A Nyugat, főképpen Európa szerencséjére. Hiszen arra nem gondolhatott, hogy Oroszországból is hozzá tartozó félperifériát alakít ki.
Keleten tartani, elszigetelni
Az orosz oligarchák kezdtek beáramlani Nyugat-Európába, cégeket, fociklubokat vásároltak fel. Európának aligha lehetett érdeke a liberális Oroszország további erősödése. Örülnie kellett, hogy a belső instabilitás, társadalmi elégedetlenség életre hívta Putyint, az állami, centralizáló fordulatot, az oligarchák megfékezését. És tökéletesen érthető, hogy mikor az új orosz elnök a stabilizálással egy időben közeledni próbált a Nyugathoz, elutasították. Hiába működtek még egészében a jogállami mechanizmusok. Hiszen nyilvánvaló, hogy
egy lendületesen fejlődő orosz gazdaság szoros partneri viszonyban idővel dominánssá válhatna Európában. Előnyösebb volt visszamozdítani évszázados elszigeteltségébe.
Érintkezni vele, de keleten tartani. Nem ösztönözni felzárkózását. Hagyni, hogy inkább próbálkozzon egy hagyományaihoz jobban illő államkapitalista modellel.
Putyinhoz közel állt ez az alternatíva. Szeme előtt lebeghetett Kína példája is. Csakhogy Oroszország a kitöréshez szükséges modernizációhoz már nem számíthatott olyan külföldi befektetésekre, bérmunkákra, amelyek felhasználhatók gyártási technológiák elsajátítására. majd saját fejlesztésére. És bár a társadalmi jólét nem volt magas, a szintjét a belső stabilitás érdekében tartani kellett, nem állt rendelkezésre elegendő olcsón bevethető munkaerő. Leginkább a hadászati világhatalmi pozíció látszott tarthatónak.
Fordulópont jött a háborúban, Vlagyimir Putyin még kitart, az orosz gazdaság már nem annyiraOroszország tehát lényegében megszokott ketrecébe került: elszigetelten, döntően önmagára támaszkodva nem volt elég erőforrása, hogy egyszerre modernizálja gazdaságát, fenntartsa katonai erejét, és megőrizze politikai-társadalmi stabilitását. Putyin és köre ugyan erősen bízott benne, hogy a nyitás Kína felé sok gondot megoldhat (erre a megerősített szövetségre épített az ukrajnai háború megindításakor is). Csakhogy mintha Kína valami hasonlót játszana, mint amit vele az Egyesült Államok az 1970-es években: leginkább Európa és Oroszország egymástól való elhidegülése fontos számára.
„Régi szép” szovjet idők
Ez a sajátos európai (nyugati)-orosz viszony a maga bizalmatlanságaival, közeledéseivel, távolodásaival immár tradicionálisnak tekinthető, nagyjából a XVIII. századra nyúlik vissza. Úgy gondolom, a Nyugat számára legideálisabb orosz állami képződmény a Szovjetunió volt. A sztálini bezárkózás után (persze az se volt hátrány) lehetett vele érintkezni, tárgyalni, megállapodni, és ugyan talán a legtöbbet tette az egyidejű hadászati fejlesztésért, technikai modernizációért és a szociális jólétért, mindvégig lemaradásban volt. Ráadásul eltérő társadalmi rendje miatt kellemesen lehetett fenyegető szerepben láttatni, ellenségképként használni, ami természetesen megfordítva is igaz.
A posztszovjet Oroszországgal láthatóan nehéz az érdekeknek megfelelő, távolságtartóan harmonikus viszony kiépítése. A putyini állam reakcióiban felülkerekedtek az agresszív elemek, háborútól sem riad vissza, a hatalom autokratizmusa, ideológiája fasiszta jegeket mutat. Ezért a konkrét állapotért természetesen nem Európa felelős. Ám abban mindenképpen szerepe volt, hogy a kelet-európai katonai nagyhatalom illiberális pályára állt, érdekeinek egy vele nem teljesen kompatibilis működésű, gazdaságilag nem igazán versenyképes Oroszország felel meg. És most, mikor az európai hadiipar fejlesztések előtt áll, egy pontig az orosz militarizmus sem előnytelen számára.
