Scott Galloway, a New York-i egyetem marketingprofesszora az igen népszerű, több mint 600 ezer feliratkozóval bíró Prof G Pod című podcastjában rendszeresen beszél arról, hogy a világ legveszélyesebb embere az egyedülálló, rossz anyagi helyzetű, elkeseredett vagy dühös fiatal férfi. Ők sodródnak veszélyes környezetbe, online is ők esnek a leggyakrabban a manoszféra (az Andrew Tate-féle nőgyűlölő influenszerek) csapdájába. Miután nincs kapcsolati hálójuk, amely valóság-ellenőrzésként működne, ők terjesztik a legtöbb szélsőséges tartalmat, konteót és álhírt. Továbbá közülük kerül ki a legtöbb aluliskolázott, munkanélküli, öngyilkos, szerfüggő és erőszakos bűnelkövető.
Veszélyeztetett fiúk
Galloway – aki liberális, kozmopolita közgondolkodó, ezért gyakran állítják szembe a konzervatív Jordan Petersonnal – egy hónapja megjelent bestsellerében (Notes on Being a Man, magyarul Jegyzetek a férfiasságról) arra a következtetésre jut, hogy a felsorolt problémák tagadása, különösen a politikai baloldalon, hozzájárulhatott ahhoz, hogy Donald Trump újra a Fehér Házban üljön. Ugyanis a legjobban benne bíznak a veszélyeztetett fiatal férfiak, akikkel a demokraták régóta nem találják a hangot. A szerző szerint ezért „ez a liberális és illiberális értékek csatája, nem a nemek harca”. A legalapvetőbb szinten pedig – tehetjük hozzá – az érzelemszabályozásé.
A férfiasság könnyen toxikussá válhat, ha egy férfi nem tudja elfogadni a nemet, ha feljogosítva érzi magát, és minden helyzetben felül akar kerekedni, legyen szó arról, ha elé vágnak kocsival az úton, vagy egy nő kikosarazza.
Ilyenkor a saját érzelmi szabályozatlanságáért másokat hibáztat és tesz bűnbakká, a frusztrációját többnyire kifelé vezeti le. Míg ha egy nő dühös vagy megszégyenítik, jellemzően nem tör a másik életére, nem akarja eltiporni, nem zaklatja bolondulásig. (Persze erre is vannak példák, csak hogy világos legyen, hogy ez bárkivel bármikor megtörténhet.) Jellemzően inkább befelé fordul, elfojtásba menekül, megtanulja érvényteleníteni az érzéseit, végül pedig saját magát gázlángolja.
Védjük meg hát a fiúkat: engedjünk teret az érzéseiknek, vigyük el őket sportolni, adjunk nekik szakmát és önbecsülést – javasolja Galloway, aki maga is két fiúgyermek édesapja. Szintén két fiú édesanyjaként ezekkel mélyen egyet tudok érteni. Anélkül, hogy róla hallottam volna, a nagyobbik fiam, aki e héten töltötte a huszonegyet, a harmadik szakmáját tanulja, napi több órát sportol, szerencsére szoros baráti köre is van. Pici koruk óta tanítgatom a fiaimat arra, miként kapcsolódjanak az érzésekhez, hogyan találjanak szavakat az olykor bonyolult belső gomolyagokra. Nem kell mindig megoldást javasolni, sem „megszerelni” őket, csak biztonságos teret adni, néha elég az is, ha csak megoszthatják – cserébe ők is megtanuljanak jelenléttel hallgatni. De miközben ezt tartottam az egyik legfontosabb anyai feladatomnak – amellett, hogy a fiaim a legnagyobb önkiszolgálásra, autonómiára és empátiára törekedjenek, hogy a jövendő menyeim ne gyűlöljék meg őket azért, mert rájuk tolódna az összes láthatatlan háztartási meg érzelmi munka, a pénzkereset és a gyereknevelés tetejébe –, talán ez is egyfajta alibi volt. Egy módja annak, hogy csendesítsem a belső tehetetlenségemet: hogyan tudnám megvédeni az egy szem lányomat, amikor lányként, nőként a kiszolgáltatott helyzetekben sokszor magamat sem sikerült? Mert míg a fiúk válságos helyzete társadalmi téma, a lányoké alapvetően rendszerhiba.
Barbielandbe vágyakozva
Amikor jött a #MeToo, sokan fellélegeztünk: talán ezután biztonságosabb hely lesz a világ a lányunk számára. Sok szempontból így is lett, nagyobb a láthatóság, és a nyilvánosság olykor hegyeket mozgat meg (lásd a Pelicot-ügyet). Máskor viszont semmit – ahogy a mai napig előfordulnak a nők ellen indított, a forgatókönyvük szerint tipikus boszorkányperek, melyekhez gyakorta nők asszisztálnak: ügyvédek, bírók, igazságügyi szakértők, pedagógusok és gyermekvédelmi szakemberek.
Renner Erika, Orosz Bernadett és sok más, névtelen sorstársuk rendszerszinten sosem kapta meg azt a segítséget, a méltó bánásmódot, azt a meghallgatást, ami a legkevesebb lett volna az általuk átélt szörnyűségek után. A közvélemény gyakran nem „a jó okból” figyel rájuk, hanem mert botrány, szenzáció, megírják a durva részleteket. És mert így könnyebb elhinni: ilyen velünk sosem történhet meg. Pedig a Budapesten meggyilkolt japán édesanya esete vagy a legutóbb felmentett kollégiumi erőszaktevő áldozatáé csak csepp a tengerben. Egyértelmű üzenet minden lánynak és minden lányos anyának: ebben az országban a nőket rendszerszinten nem tudják, talán nem is akarják megvédeni. Ahogy nem védik a társadalom működési hibái miatt gyermekotthonokban felnövő fiatalokat és a kórházban hagyott csecsemőket sem (vö. „nem mi szültük, nem mi hagytuk őket ott”).
Természetesen minden gyereket meg kell védeni. A lányokat is, és különösen őket, akiket gyakran felnőttesítenek, főleg, ha biológiailag már érettek.
Onnantól mini-Barbie-k: egyszerre nők és gyerekek. Ettől kezdve mind Barbielandbe vágyunk, ahol sem egyes férfiak, sem a rendszer kegyetlensége nem bánthat minket. Ahol minden lány az lehet, aki lenni szeretne. De még itt is utolérik az irreális elvárások, a belső kritikus és olykor a belsővé tett nőgyűlölet is, hogy „nem elég”, vagy éppen „túl sok” vagyok.Mi, mai nők az elődeinkhez képest kiváltságosak vagyunk: van szavazati jogunk, lehet saját keresetünk, tulajdonunk, bármikor elválhatunk (a gyakorlatban tudjuk, ezek bármelyike könnyen korlátozható, különösen a gyerekvállalás szűkíti a mozgásterünket). Vannak jogintézmények, amelyek elviekben minket is védenek, de a legalapvetőbb szinteken használhatatlanok. De bármely áldozatsegítőt megkérdeznénk, azt mondaná: a jogalkotás csak sebtapasz a vérző sebre (lásd keretes írásunkat). A valódi megoldás az edukáció, az érzékenyítés, a megelőzés. Megint ott vagyunk, hogy védjük meg a fiúkat, nehogy elkövetővé váljanak. De mit tegyünk a lányaink védelmében?
A nők rendszerszintű elnyomása sokféleképpen megnyilvánulhat: szexuális zaklatásként, iskolai vagy munkahelyi diszkriminációként, politikai vagy vallási üldöztetésként – vagy bármely olyan helyzetben, ahol a szabad akaratot „felsőbbrendű” hatalom próbálja elnyomni.
A zaklató számára a legkönnyebb olyan kontrollált környezetben működni, amelyből az áldozat nehezen tud menekülni. Ilyen hely lehet a munkahely, bármilyen zárt csoport, az iskola, az egyház, a börtön, a család – és sokszor maga az áldozat saját elméje is. Ha valakiből hiányzik az önbizalom és a mentális önvédelmi képesség, könnyű célponttá válik. Ezért talán a legtöbb, amit ma egy lányos anya a gyermekének taníthat, az a bizonyosság, hogy „elég vagy”: nem kell megfelelned senkinek, és nem kell megtagadnod önmagad. Ha rossz történik veled, az a legkevésbé sem személyes – rendszerprobléma. Fájdalmas, de nem tesz áldozattá: túlélővé tesz.
Meg akarjuk óvni a fiúkat, és igazunk van. Csakhogy közben elfelejtjük, hogy a lányok nem statiszták a fiúk történetében. Nekik is joguk van biztonságban felnőni, joguk van nem félni, és ha baj éri őket, joguk van meghallgatást és igazságot kapni. Ha azt akarjuk, hogy a fiaink ne váljanak agresszorokká, akkor meg kell tanítanunk őket arra is, hogyan lássák embernek a lányokat – nem tulajdonnak, nem jutalomnak, nem fenyegetésnek. És nekünk, nőknek, anyáknak, lányos szülőknek jogunk lenne tudni, hogy a rendszer valóban megvéd minket. Ma nem véd meg.
