A váci főtér műtemplomromja mellé leülve beszélgetünk. A túloldalon álló múzeumban fekszenek a váci múmiák, melyekről már Marabu elöljáróban is mesélt, kár, hogy csak kevesen hallottak róluk. Vagy a régi barokk kőhídról, meg a Kőkapuról, amely máig az ország egyetlen diadalíve, meg a „forradalmi” stílusú székesegyházról, amely innen nézve utóbarokk, onnan meg előklasszicista.
Az ős-Duna hajdanán kicsit odébb folyt, lassan húzódott csak ide. Löszteraszokat hagyott maga után, amibe barlangokat lehet vájni. Gyerekkoromban itt játszottunk sokat, »ahol a hajdani deákok várakat szoktak építeni«, innen kapta az új városrész a Deákvár nevet. Itt lakom azóta is – kezd bele a történetébe. – A nyolcvanas években végeztem könyvtárosként. Amikor a sajtó elkezdett mocorogni, elhatároztam, hogy kihasználom a lehetőséget. Rajzolni fogok, mégpedig képregényeket. Újságkihordónak álltam, közben lassan beépültem a sajtóba. ’90-ben a Ludas Matyi fiatalabb, új csapatához csatlakoztam, karikaturista lettem. Onnantól volt »rendes« munkám, fizetésem. Amikor belecsusszantam az új, polgári életembe, Deákváron vettünk egy régi házat. Nincs autóbejárója, ezért csak nekem tudták eladni.
A családjáról elmeséli, nógrádi parasztok voltak az ősei, hajdani tót bevándorlók, magyar zsellérek. – Anyám adminisztrátor lett a falusi kislányból, apám meg buszsofőr, mi pedig a bátyámmal első generációs értelmiségiek. A szocializmusban azért ott volt a lehetőség, hogy szegényként is kapaszkodhass fölfele. Persze kellett egy igyekvő családi háttér, hogy ne kallódjál el, de volt mód kijárni az iskolákat, volt könyvtár, könyvesbolt, megfizethető könyvárak, a tévében jó műsorok. Kuroszava-sorozaton nőttem fel, ma még van ilyen?
De nincs művészi végzettségem, én még ma sem tudok rajzolni, nem művész, hanem sajtómunkás vagyok.
A kérdésre, vajon honnan jön a humorérzéke, Marabu kinyit egy időkaput. – Évtizedekkel ezelőtt azt hittem, a humorérzék mindannyiunk közös tulajdonsága. A család, a barátok, osztálytársak értették a viccet, nem tűnt fel, hogy mások egy-egy poénnál lemaradnak. Később jöttem csak rá, hogy az emberek egy részének nincs humorérzéke. Nyugi, ez nem fogyatékosság, különbözők vagyunk. Bennem meg például nincs praktikusságérzék. Nem tudok teszem azt szerelni. Az evolúció mindenkit megajándékoz valami egyedi többlettel, nekem ez a humor lett. Tulajdonképpen ez egy problémamegoldó trükk. Az ember éli az életét, jönnek szembe a problémák, nő a feszkó. Ha felrúgod az asztalt meg bevered a pofáját annak, aki beszólt, az az egyik megoldás. A másik, hogy meglátod, mennyire vicces, ahogy ismétlődnek ezek a buta jelenségek, az emberi kicsinységek. És akkor elmosolyodsz. Én ez utóbbi vagyok: úgy élem túl a világ tragédiáit, hogy humorérzékkel vezetem le. Aki ilyesmire fogékony, eleve olyan könyveket, filmeket, haverokat keres, akik hasonlóan működnek. És az már újabb szintlépés, hogy tudsz-e olyan dolgot produkálni, kitalálni, ami humoros. A humorizálás is olyan, mint a balett: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás! Ráadásul az ízlés is változik. A régi viccek egy része ma már nem is vállalható. Egy középkori színtársulat előadásában az volt a végpoén, hogy a vén, felszarvazott férjet a végén még egy bottal jól el is döngették. A közönség gurult a nevetéstől. Azóta szerencsére kicsit finomodott az ízlésünk. Na jó, nem mindenkié…
Figyelni kell, éppen milyen a közönség: kinél kell bukfencezni vagy szóviccet mondani, és kinél jöhet valami többrétegű, rejtettebb humor.
Akkor még ott a feladat, hogy ezt meg is kell rajzolni – vetjük fel. – Ez nekem azért nagy kihívás, mert nincs semmilyen grafikusi végzettségem. Az általánosban mindenki rajzolt az osztályban, nem csak én. Mások aztán találtak jobb elfoglaltságot, én meg itt ragadtam a rajzasztal mellett. Fellini is karikaturistaként indult. Ebből nem lehet kibújni, ha valaki erre fogékony, ezt csinálja egész életében, legfeljebb már nem rajzban. Régebben, amikor a melósoknak volt idejük a munkahelyen lötyögni, fusizni, nagyon ment a poénkodás, egymás szívatása meg a beszólogatások. A rokonságban is voltak ilyen figurák. Családi standuposok, akikre érdemes volt figyelni. A humor az ilyen: ha benned van, kibújik belőled, aztán ragad a másik emberre. De ne tévesszük össze a humort a jókedvű vidámsággal. A mosoly sokszor fanyar, nemritkán keserű.
A közélet sem lett mára vidámabb – szúrjuk közbe. – Nemhogy vidámabb, de egyre mérgezőbb – szögezi le a rajzoló. – Ismerőseim közt már egyre kevesebben hajlandók a politikai híreket követni. Védik az egészségüket. Én vagyok az, aki nem védhetem. Leülök, és böngészem a híroldalakat, ez pedig idővel fáradttá, kiábrándulttá, közömbössé teszi az embert. A karikatúrázás nem automatikus szalagmunka, ezt át kell élni. Lehet elemezni hűvös fejjel, de poént csiholni belőle csak érzelmileg érintve lehet. Hétről hétre engedni azt, hogy rám hasson valami, ami alantas – merthogy ez megy most a politikában – nagyon megterhelő. És ilyenkor menekülök másfelé! Például a Börzsönybe. Vagy az írásba. Régebben a burleszk több volt a rajzaim közt. Húsz százalék politika, a többi marháskodás. Ma már a burleszket egyetlen lap se venné fel. A Visszhangba azért mindig belefér – jegyezzük meg megértően, hiszen politikai újságíróként mi is hétről hétre birkózunk azzal, hogy nehéz a hivatást és az életünket különválasztani.
Marabu új fantasyregényében azonban egy teljes titkos univerzumot teremtett. Hol van az a képzeletbeli ajtó, ahol átlép ebbe a másik világba? – tudakoljuk tőle. – Ez egy játék! Az ember kimegy a játszótérre, ami ez esetben a klaviatúra. És akkor lehet elmerülni új, izgalmasabb világokban. Olvastam ám szakmunkát is, hogyan kell jó könyvet írni. Aztán persze elfelejtettem a jó tanácsokat, de belülről biztosan dolgozik bennem. Szinte sportos kihívásként használok például kliséket. Mint a „sétáló halott”, egy mellékszereplő, akit a ravasz szerző csak azért szerettet meg az olvasóval, hogy ő legyen az, aki a regény közepén egyszer csak meghal. Vagy amikor egy férfi- és egy női karakter már az első találkozáskor veszekszik, civódik, utálják egymást, de a sokat tapasztalt néző tudja, hogy ohó, ebből a végén még nagy szerelem lesz. A film, az irodalom tele van ilyen bájos klisékkel. Persze a ponyvára gondolok.
Mert én szórakoztatni akarok, ebből az elkötelezettségemből nem tudok kilépni.
A könyvemnél saját magamat akartam először is szórakoztatni, mert ha nekem tetszik, talán másoknak is fog. Mert én sem fogyasztok már komoly dolgokat, én is a könnyebbet keresem, ahogy az olvasással egyre nehézkesebb fiatalok. Ők se bírják már a Háború és békét, hanem inkább a fantasyt, a romantikust keresik. Tonnaszám készül ilyen a világon, de a minőségi, az egyedi kevés. Amikor a könyvembe belekezdtem, próbáltam kerülni a sablonos fantasytúlzásokat. Sárkány ne legyen benne. Legyen varázslat meg mágia, de hétköznapian szolid. Mert ha bármi megtörténhet, mondjuk, a varázsló rád uszíthat egy húszezres orkhadsereget, amit úgyis legyőzöl, akkor mi a sztori tétje? A hétköznapiságban hatásosabb a veszély. Tudtam, hogy kell majd nagy, rohangászós harci jelenet is a végén, olyan, aminek súlya van. De hogyan oldjam meg, hogy ne ragadjak a sablonokba? Amikor bevillant az ötlet egy príma dramaturgiai fogásra, az valami gyönyörteli érzés volt. Nem lövöm le a poént, aki elér odáig, majd meglátja.
Bármennyire is fantasyről beszélünk, óhatatlan az összevetés a valóságunkkal. A könyvbéli Animátum országában volt egykor egy forradalom, azóta királyság van, polgári élet, de van egy főmágus, meg a varázslók, akik szép lassan húznak be mindent a maguk zsebébe. Hogyhogy nem csap az asztalra Animátum népe? Mi az a köd, ami ott ül a fejükben? Hogyan tartja őket a nagy mágus sakkban?
Még a kegyelmi botrány előtt kezdtem el írni. Akkoriban nagyon piszkált a talány, hogy miért van stabil szavazóbázisa annak a kormánynak, amelyről az emberek tudják, hogy az unokáik jövőjét lopják el!?
Így került Animátum világába a ravasz főmágus a maga trükkös titkával, vele szemben pedig az ország polgárai. A nagy kérdés pedig az, sikerül-e lerázni a nyakukból a mágus uralmát, vagy a hömpölygő varázsköd végleg rátelepszik az egész birodalomra. És tessék: a magyarországi meglepő változások lassan lekörözik a fantasyvilág elrugaszkodott kitalációit! A szövegírás egyébként csúszós terep. Karikatúránál tudom, mi az, ami megüti a szintet, ott nem foglalkozom mások véleményével. A könyvírás összetett, kiismerhetetlen folyamat. Sokat segítettek a tesztolvasók, a szerkesztők. Volt olyan visszajelzés, ami miatt egészen más irányba fordítottam a történetet” – meséli az alkotó.
A csapatmunkát pedig a többnyire magányosan dolgozó karikaturista is értékeli. – A szerkesztőségi élet évtizedekig kimaradt az életemből, márpedig az megtermékenyítő világ. Egyrészt a kollégáknak látom a rajzait, és inspirálnak. Vagy tanulni lehet abból, ahogy az okosabb kollégák megbeszélik a közéleti eseményeket egy értekezleten, még úgy is, ha a fránya BBC-elvek miatt ebből semmi nem kerülhet a lapba. Már ha van még lap. Mert amikor azt gondolom, tulajdonképpen kit érdekel Orbán Viktor meg a szuverenitás, hiszen ott vannak az olvasók, akik megvédenek, eltartanak minket, hiszen mi nekik dolgozunk, olyankor rá kell döbbennem, hogy nem, nincsenek már ott az olvasók. Hol veszítettük el a polgárságot? Az olvasó, kávéházi embereket? Azelőtt még egy Horthy se tudott kiseperni a kultúrából egy Szép Szót! Jó, jó, most egy boomer panaszkodik. Eltűnhet a nyomtatott sajtó, a kézírás is elveszik, ez a sorsa, mit tegyünk. De jöjjön helyette valami jó… Az internet majdnem az lett, de a közösségi médiába torkollás kész katasztrófa. Szerkeszteni, gyomlálni, nyirbálni kéne – jegyzi meg Marabu.
De akkor elveszne a szólásszabadság – vetjük fel. – Hajrá! Én abszolút cenzúra- és öncenzúrapárti vagyok – feleli erre a rajzoló. – Az ízlés, az igazság és tisztesség nevében. Nyilván egy rajz attól vicces, ha átlép határokat. Ha szúr és csíp. De azt úgy kell tennie, hogy ne süllyedjen minőség alatti szintre. Mostanság minden humorista küszköd-szenved, mi fér be a poénba, mi nem. A közönség, a közízlés segít ezt eldönteni. Buzizós, cigányozós vicc nem megy. Nem azért, mert nem szabad ilyet, hanem mert csikorog, fáj, kínos. Mert már nem poén, hanem rúgás lett belőle. Nem kell az úgynevezett gyermekvédelmi törvényre bízni a cenzúrát, megoldja ezt a közízlés szelíden. Persze pornót az láthat, aki akar, azt még Amerikában se lehetne betiltani. Trump is belebukna, ahogy Gorbacsov is az alkoholba. Vannak ilyen »szent dolgok«, amiket egyik országtól sem lehet elvenni – ironizál a karikaturista.
A mágia azonban, főleg, ha hétköznapi, a túlélésünkhöz is szükséges. – A mágiában nem hiszek. Illetve ez kissé bonyolultabb dolog, mert a tömegvonzásban például hiszek. Az én sekélyes műveltségem felől szemlélve nekem az is mágia. Viszont a 12 állatövi archetípust és személyiségstruktúrát nem tartom hókuszpókusznak. Fel is használtam a könyvemben a karakterek jellemzéséhez.
A Mesterséges Intelligenciában is hiszek, pedig annak is van némi mágiás bukéja.
A ChatGPT-t kipróbáltam. A könyvem végén a király beszéde jelenethez kértem tőle javaslatot a szónoklathoz. Ugyan teljesen át kellett dolgoznom a kapott szöveget, de felvázolt egy ívet, ami hasznos volt. Szóval a mágia mellett ebben a könyvben benne van már a mesterséges intelligencia. Egyelőre csak a játék kedvéért.
Az is egyfajta mágia, ahogyan egy szerző „le tud csatornázni” egy történetet, amelyre rengeteg olvasó rá tud csatlakozni, együtt élni a világával. – A karikatúra azért döbbenetesen őszinte műfaj, mert leplezetlenül sugárzik belőle a karikaturista személyisége. A regény akaratosabb teremtmény. Nem csak az író alakítja, mondhatni önmagát írja. Az a gyanúm, a korszellem is beleszól. Ha én most írok valamit, a mostani olvasónak szánom. Ezért sántít az iskolai irodalomtanítás. Egy Balzac-regényt, ami alatt leszakad az asztal, nem lehet úgy odaadni egy mai gyereknek, hogy figyelem, ezt úgy olvasd, hogy amikor írták, az embereknek még volt idejük ilyen hosszú szövegre, nézd az ő szemükkel. Ők a saját mai, kortárs szemükkel néznek, kortárs szöveget kell a kezükbe adni – vélekedik Marabu.
Lesétálunk együtt a Duna-partra, hogy még néhány fotót készítsünk. Közben a karikaturista a váci püspöki palotával szemben levő túlparti, egykor nagy forgalmat bonyolító Pokol csárdáról mesél. Miután az 1940-es években ez a csúfság nagyon bántotta a püspök szemét, lemeszelték a falra nagy betűkkel fölfestett „Pokol” feliratot, ám ahogy telt az idő, a felirat újra előderengett, így a pokol a püspök (lelki) szeme elől el is tűnt, meg nem is.
Infó: Marabu az új regényét és korábbi köteteit dedikálja a Könyvhéten, 2025. június 14-én szombaton 17 órától, a budapesti Vörösmarty téren (35. pavilon, GABO Kiadócsoport).
