Függetlenként 1990-ben az SZDSZ-frakcióba ült a parlamentben, később Orbán Viktor katonapolitikai tanácsadója lett – Monográfia jelenik meg Király Béláról

– 56 hőseként tartottuk számon, ma mégis alig hallani róla. Ki is ő nekünk valójában?

– Király Béla méltatlanul elfeledett személyisége a 20. századi magyar történelemnek. Nem létezik a köztudatban. Pedig nem is olyan régen halt meg, és még idős korában is sokat dolgozott. Komoly hírneve volt, még a határokon túl is.

– A megítélése már 56 után ellentmondásos volt. Milyen emberként ismerhette meg a kora?

– Nagyon erőteljes érvényesülési vágya volt, ami nagy tehetséggel és szorgalommal, karizmatikus személyiséggel párosult. Európa boldogabbik részén, ahol nem szenvedtek el annyi politikai változást, nyilván nem lett volna ennyire fantasztikus az élete. Itt attól lett az, hogy számos rendszerváltást úgy élt meg másokkal ellentétben – és ettől is különösen érdekes a figurája –, hogy az újrakezdés feltételeihez remekül ráérzett, a karrierje nem is tört meg, sőt… Ezt az alkalmazkodási képességet sokan kedvezőtlennek ítélték meg, de még így is meg tudta őrizni a befolyását és a tekintélyét. Az 56 utáni életében a megítélése, hírneve és tekintélye kezdett árnyaltabb lenni, de a súlya megmaradt a 90-es évekig. A parlamentbe jutását még sikernek lehet tekinteni, de a későbbi politikai életben elég erőteljesen elhasználódott, és még csak nem is feltétlenül a saját hibájából.

– Az ellenlábasai azt vetették a szemére, hogy önként és dalolva kiszolgált minden rendszert, ami katonaként talán más megítélés alá eshet, de mégis: igazuk volt?

– Ez nem teljesen méltányos vele szemben, mert az látszik, hogy amikor lehetett, és itt az 56-os forradalomra és az ezt követő emigrációjára gondolok, akkor azért mindig a demokratikus értékek voltak fontosak a számára. Ha erre nem volt lehetősége, akkor kiszolgálta azokat a rendszereket, amelyek a legszélsőségesebb zsarnokság jegyeit mutatták. De annál árnyaltabb fogalmazás szükségeltetik, mint hogy minden rendszert ugyanolyan lelkesedéssel kiszolgált. Kétségkívül mindig fontosnak tartotta az érvényesülését és a szakmai reputációját.

– A 20. század komoly akadálypályát épített az emberi jellemek elé. Királynak sem volt egyszerű a Ludovikáról érkezve a Horthy-, a Szálasi-, majd a Rákosi-rendszernek megfelelni. Mik a legnagyobb kanyarok az életében?

– A háborúban, a Horthy-rendszerben kezdte, majd a Szálasi-rendszerben folytatta, amelyekben sokakkal együtt érvényesült. Hogy a koalíciós időszakban is megfelelt, pláne, hogy a Rákosi-érában tábornokká avanzsált – na, ez már keveseknek sikerült.

– Minek köszönhette ezt? A tehetségének? A karizmájának?

– Nagyobb részben a személyes ügyességének és képességének, szorgalmának és annak, hogy a politikai megnyilvánulásaiból nem látszott, hogy ellenére volna az adott rendszer. Erre is lehet súlyos példákat mondani, leginkább a Rajk-per idejéből. A korabeli lapok hasábjain olvashatók a megnyilvánulásai, amiből úgy tűnik, szószólója volt a sztálinista terrornak, a koncepciós pereknek. Különösen kínos amiatt, hogy az ellen a Pálffy György tábornok ellen emelt szót, akinek igen sokat köszönhetett. Annyiban meg lehetett érteni az utólagos érvelését, hogy ha ő ott és akkor ezt nem teszi, akkor nagy valószínűséggel Pálffy sorsára jut. Abban a rettenetes diktatúrában a nyílt ellenállás végzetes lett volna.

– Katonaként pláne, de Király valójában nem is akart katona lenni.

– Állatorvosnak készült, ehhez azonban hiány­zott a kellő anyagi háttér. A papája azt szerette volna, ha ő is vasutasnak állt, de a színtévesztése miatt erre esélye sem volt. Amikor a Ludovika elvégzése után kikerült a frontra, bizonyított, és komoly feladatot kapott. Egy frissen végzett tiszttől ez szép teljesítmény.

– Mit tett, amikor Szálasi átvette a hatalmat?

– Az írásaiból úgy tudjuk, hogy ez ellenére volt, megpróbált szervezkedni ellene. Ennek nem látszik nyoma a visszaemlékezéseiben vagy az interjúiban. Már itt meg kell jegyeznem, hogy bár sokat írt és nyilatkozott magáról, de az igazmondás nem volt erőssége. Olyannyira nem, hogy Szálasi későbbi hadügyminiszterének, Beregfy Károly parancsnoknak volt a jobbkeze a szervezésben. Mindezek ellenére elhiszem neki, hogy nem kedvelte a diktatórikus rendszereket. Belesodródott, és végigcsinálta anélkül – bármit is állított erről később –, hogy bármiféle ellenállást tanúsított volna. A minisztériumban az elvi alosztályt vezette (minden döntő hord­erejű rendelet e legfontosabb részlegen készült), és ott olyan szabályozásokat is kellett alkotnia – ilyen volt például a felkoncolási rendelet –, amelyekkel kapcsolatban nem lehetett könnyű elszámolni magával.

– Szálasiék Nyugatra menekülésekor a kőszegi események is véleményesek voltak vele kapcsolatban. Mi történt az osztrák határ mentén?

– Azt állította, hogy amikor a szovjetek a város alá értek, addigra ellenállócsoportot szervezett, békésen akarta átadni a várost. Ebből annyi igaz, hogy két emberével átszökött a szovjetekhez, de mást nem tájékoztatott erről, ami önmagában veszélyes lépés volt, mert sokan továbbra is fegyverben maradtak, vagyis az ellenállási parancs érvényben volt. A gondolat egyébként, hogy ne pusztítsák el teljesen fölöslegesen Kőszeget, igencsak méltányolható, csakhogy ennek megoldására semmilyen eszköze nem volt. Állításával ellentétben ott is volt harc, halál, megerőszakolás és rombolás, bár csekélyebb mértékben, mint másutt, de ez nem Király érdeme volt. Nem is tárgyaltak vele a szovjetek, egyszerűen fogságba vetették.

– De nem jutott el a Szovjetunióig.

– Nem, mert még Romániában a társaival együtt kiugrott egy vagonból.

Mindenesetre sikeresen hazaért, ami nem kis teljesítmény. Egy felszínes vizsgálatot követően elfogadták jelentkezését a „demokratikus” hadseregben, szükség volt a jól képzett katonára, ha nem volt bizonyított a háborús bűnössége. Felfelé ívelt a karrierje, többek között a már említett Pálffynak köszönhetően. Már a Rákosi-érában tábornokként megalapította a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát. Rendületlenül szolgálta az egyre embertelenebbé váló rendszert. Adódtak konfliktusai a szovjet tanácsadókkal, de a katonai erényeket illetően igen jó minősítéseket kapott. A munkáját azonban megszállottként végezte. Érdekesség, hogy közben a házassága miatt (az ara: Gömbös Gyula unokahúga, Sarolta) majdnem le kellett tennie a mundért. Kivételes eset volt: a szerelemért képes lett volna lemondani a karrierjéről, ám vezetői, mindenekelőtt Pál­ffy György kiálltak mellette.

– 1950-ben járunk, rá egy évre letartóztatták és államellenes összeesküvés vádjával halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték. Hol romlottak el a dolgok?

– Addigra a tábornoki kart alaposan megrostálták, az ő biztonsága már addig sem volt márványkőbe vésve. A Nyugatra emigrált horthysta katonatisztek 1948-tól kezdődően próbálták megkörnyékezni, aminek sokáig ellenállt. Nem meggyőződésből, hanem mert tisztában volt annak a veszélyeivel. Berkesi András, a későbbi neves lektűríró azonban beszervezte, és így Czebe Jenő vezérkari alezredes lebuktatásában kulcsszerepet vállalt. Abban a rendszerben egy ilyen ajánlat elutasítása rendkívül súlyos retorzióval járt volna, erre is gondolnunk kell, mielőtt ítélkezünk. Mindezek ellenére egy Kiss Zoltán nevű katonatiszt haverja belevitte a kémkedésbe. Adatokat kellett továbbítania az emigráció felé. Akkoriban mindenki biztosra vette a III. világháború kirobbanását, Király jó pontokat akart szerezni a kommunizmust legyőző nyugati hatalmaknál. A bizalmatlanság azonban egyre nőtt vele szemben – noha nem tudtak a kémkedéséről –, 1951-ben már elfogyott körülötte a levegő, követték és figyelték, ezt ő is konstatálta. Augusztus 17-én letartóztatták, és megindították a vizsgálatot ellene.

– Ezt követi a kötet egyik legfontosabb állítása, miszerint akkoriban, a Rákosi-diktatúra csúcspontján sem volt minden per koncepciós. Milyen adatok támasztják ezt alá?

– Ez engem is meglepett, korábban én is úgy tudtam, hogy ebben az érában csak konstruált perek léteztek, ám tévedtem. Három vádpontot hoztak fel ellene. Az egyik a háború idején Beregfy jobbkezeként elkövetett népellenes háborús bűnöké, a másik pedig a Kiss Zoltán-féle kémügy. Harmadiknak bevették a szabotázst, ami az egész rendszerre jellemző dili volt. Mindenki szabotőrré lényegült, aki kihúzta a gyufát a rendszernél. 1952 januárjában halálra ítélték, de ezt két héttel később élet­fogy­tiglanra mérsékelték. Király ennyire sosem volt végveszélyben, mint akkor. Tudomásom szerint a tábornokok közül ő volt az egyedüli, aki túlélte a halálos ítéletet. Mivel a későbbiekben sem cáfolta, hogy Farkas Mihállyal kifejezetten jó viszonyt ápolt, lehetséges, hogy a nagy hatalmú honvédelmi miniszter szava is közrejátszott az ítélete enyhítésében. De hogy a kérdésre is válaszoljak: Király a visszaemlékezéseiben azt állította, hogy az ügyvéd védőbeszéde csak kicsit volt terhelőbb, mint az ügyész vádbeszéde.

A háborús bűnt azzal védte ki, hogy a századosi rendfokozattal semmiképpen sem számított vezetőnek. Vagyis a formális szerepét tolta előtérbe az informális szerepe rovására, hiszen Beregfy miniszter leginkább vele konzultált. A kémkedési ügyben az ügyvéd pedig sikeresen érvelt azzal, hogy védence értéktelen Horthy-kori adatokat adott át, vagyis a „népi demokráciára” nem jelentett veszélyt.

– Hogy szabadult ki végül?

– Azt kell, hogy mondjam, és ezzel valószínűleg vitákat fogok generálni, hogy 1956 szeptemberében a desztalinizáció jegyében politikai okból döntöttek a szabadlábra helyezése mellett, miközben a törvényességből komikumot csináltak. Általában azt szoktuk meg, hogy a jogszabályokból csúfot űzve ítélkeznek, de itt éppen fordítva történt, válaszul a Rákosiék törvénytelenségeire. Október végén pedig Nagy Imre kinevezte Budapest katonai parancsnokának, és megbízta a Nemzetőrség megszervezésével. A hihetetlen karizmája és vitathatatlan szakértelme nyomán elég gyorsan a fegyveres erők élére került. Nagy Imre politikája imponált neki. Itt látszik, hogy a diktatórikus rendszereknél kényszerpályán mozgott, ám ezúttal voltak alternatívák, és a szabadságot, a függetlenséget választotta. A forradalom ügyét teljes lelkesedéssel tudta szolgálni.

– Mi az, ami 1956-ban egyértelműen Királynak köszönhető?

– A Nemzetőrség megalakulása, vagyis a honvédség, a rendőrség és a felkelők összehangolása, ami leginkább az ő gondolata volt. Ebben is vitája volt Maléterrel, aki szerint ez szembemegy az egyszemélyes vezetés elvével. Király ezekben a napokban kézben tartotta Budapestet. És ekkor, a szabadság napjaiban kibontakoztak személyiségének autonóm vonásai is: amikor Nagy Imre és Maléter már a forradalom ellenségeként tartotta nyilván Dudás Józsefet, a forradalom egyik emblematikus vezetőjét, és parancsot adtak a letartóztatására, akkor Király Dudást a lefogása után mégis szabadon engedte, mivel ártatlannak ítélte. Király tehát önhatalmúlag azt gondolta, hogy ártana a forradalomnak, ha ártatlan embert börtönözne be. Emiatt őt le akarták tartóztatni, csakhogy Malétert tartóztatták le a szovjetek Tökölön. Amikor a Külügyminisztériumot, ÁVH-sok után kutatva, egy felkelőcsoport megostromolta, Király fegyvertelenül rendet tett, leállította az ostromot.

– Az úgynevezett „nagykovácsi csata” is más színbe kerül a kötetében.

Amikor Nagy Imre már a jugoszláv nagykövetségre menekült, akkor Király a budai hegyekben igyekezett megszervezni a Nemzetőrség ellenállását. November 9-én megjelentek a szovjetek, az ellenállásra semmi esély nem volt, nyomasztó túlerejükkel szét is hajtották a felkelőket, Király nemzetőrségét is. Ő úgy emlékezett meg erről, mintha életének a legfontosabb eseménye után győztes hadvezérként hagyta volna el a csatateret, ám semmilyen forrás nem támasztja alá a csata és az ellenállás tényét. Egyetlen szovjetnek sem görbült a haja szála sem. Az ellenállók többsége elmenekült, jó páran fogságba estek, másokat halálos találat ért.

– Király 1957. januári Ausztriába emigrálásának történetét sikerült felfejteni?

– Nem. Akkoriban azt írta egy cikkében, hogy arról még nem számolhat be, miképpen sikerült megszöknie, de ezt később sem pótolta. Igen valószínűtlen, hogy a csapataival megszökött, és átment Ausztriába. Ezt senki sem támasztotta alá.

– Az emigrációban kiadót alapított, írt és tanított. Sikeres évek voltak?

– Fontos szerepe volt az ENSZ Ötös Bizottsága előtti tanúvallomások szervezésében a forradalmi eseményekről Kéthly Annával. Az ő tanúvallomása volt a legalaposabb és leghosszabb. Részt vett a Magyar Forradalmi Tanács megalakításában, de hamarosan részese lett az emigrációs megosztottságnak és rivalizálásnak. Erőteljes antikommunista politikát folytatott, ezért Kádárék benne látták a „nép legfőbb ellenségét”, minden eszközzel folytatták a karaktergyilkosságot, ezzel igyekeztek ellehetetleníteni. Ekképpen Király a helyi szélsőjobb és a hazai állampárt kereszttüzébe került. Nagyon valószínű, bár erre nincs bizonyíték, hogy akkoriban a CIA-nak is dolgozott, miközben már elég idősen hadtörténészként végzett a Columbián. Az emigrációs többséggel szemben a Szent Korona visszaszolgáltatásának az elhivatott támogatója volt 1978-ban.

– És a legendás Béla bácsiként tért haza.

– Közös ellenzéki jelöltként került az egyre inkább elmérgesedő belpolitikába, noha ő rendre konszenzusra törekedett. Függetlenként a taxisblokád idején véglegesen szembekerült Antallékkal. Amikor beült az SZDSZ padsoraiba, a szélsőjobboldali támadások homlokterébe került, miközben a liberális frakciója nem támogatta különösebben a katonapolitikai elképzeléseit.

– Ön sok kutatást és számos kötetet szentelt a valós 56 megismerésének. Van még adóssága a történészszakmának?

– Talán nincsen, bár ki tudja, mit rejtegetnek még az orosz levéltárak… A forráskezelésben a kollégáim nagy részével nem értek egyet. Eltérően gondolkodunk például az említett koncepciós perek hátterét megvilágító belügyi irattári források felhasználhatóságáról. Szerintem ezek a dokumentumok kellő forráskritikával alapvetően jól használhatók. Korábbi történelmi korok kutatóihoz képest óriási szerencsénk van, hogy ilyen anyagokból dolgozhatunk.

– És a közgondolkodásban érzékel változást 56 ügyében?

– Itt vegyesebb a kép. Talán Mansfeld Péter esetében sikerült áttörést elérnünk, miszerint ő egy vagány, klassz kölyök volt ugyan, de nem egy tipikus gáncs nélküli szabadságharcos. Nem is emiatt végezték ki, hanem a rendszerellenessége miatt. Tóth Ilona medika esetében akkora a sodrás, hogy ott megmaradt a koncepciós perben hívők többsége.