költségvetés;munkavállalók;szakszervezetek;béremelés;

Magyar Péter miniszterelnök átvette a szociális ágazatban dolgozók követeléseit és azt mondta, „tudjuk, hogy még egy 25 százalékos béremelés sem jelent érdemi és valós bérfelzárkóztatást pontosan a szociális szektorban”

Türelemből nem lesz nagyobb béremelés!

A bérből és fizetésből élő dolgozókkal szemben igen komoly elvárásai vannak a polgári demokrácia államának. Végezzék teljes odaadással munkájukat, adókötelezettségeiket engedjék „előlegként” levonni, és ha az állam nehéz helyzetbe kerül, legyenek megértőek, vállaljanak áldozatokat. Meg illendő lenne részükről az is, hogy örüljenek, mert van munkájuk.

Várható volt, hogy a 2027-es költségvetési törvényjavaslat nem eredményez országos tapsvihart. Főleg az nem lehetett meglepő, hogy a vállalt béremelések csalódást okoznak az érintett munkavállalóknak. A Tisza 25 százalékos emelést ígért a kampányában. Ehhez képest átlagosan az egészségügyi szakdolgozók 17, a szociális ágazatban foglalkoztatottak 17,8, az oktatást segítők 21,5, a rendvédelemben dolgozók 15 százalékos bérnövekedésre számíthatnak. Hát, nem repesnek az örömtől. Elképzelhető, hogy tiltakozó akciókra, megmozdulásokra kerül sor, elsősorban szakszervezeti vonalon.

A munkavállalók többségébe persze százvalahány év alatt sikerült beleégetni a józan mérlegelés ösztönét. Időszerű-e most nagyon mozgolódni, lázongani? Helyes-e gyengíteni a kormány helyzetét? Hiszen új, reményteli perspektívát nyitott az ország előtt, el is indult egy biztató irányba. Nem lenne jobb akkor még egy ideig türelmesnek lenni? Hiszen a mai ellenzék megerősödése semmi jót nem ígérne zűrzavaron kívül. Ők nem jöhetnek vissza!

Érthető megfontolások. De vajon mindig az alávetetteknek kell józannak lenniük? El kell fogadniuk, hogy ők felelősek az ország stabilitásáért, jövőjéért? Hogy amikor a politikai elit ígér valamit, és nem tudja teljesíteni, nekik kell rendre megértést tanúsítani?

A kormányerő arra hivatkozik – mint általában –, hogy a gazdaság helyzete rosszabb a vártnál, az államkasszában nem lehetett ennyi lyukra számítani. Valóban nem lehetett? Hiszen arról szólt a kampány, hogy az előző kormány tönkre tette a gazdaságot, lopott, csalt, hazudott. Miért meglepő akkor, hogy nincs elég pénz? Nyilvánvalóan nem az. Mint ahogy az sem, hogy a politikában elfogadott eszköz, hogy ígérgetünk, majd széttárjuk a karunk: Bocs, mégse megy! Mit mond erre egy vállalatvezető? „Menjen!” De a társadalom nem mondhat ilyesmit. Legyen belátó, gondolkozzon reálisan.

Mielőtt azonban nemzeti dobbanású szolgalelkünk hagyná magát meggyőzni, gondoljunk még valamire. Nem jóléti béremelésekről van szó. Nem kegyes gesztus követeléséről, hogy hadd utazhasson már el egy nővér is a Távol-Keletre nyaralni tíz évben egyszer. Nem! Az állami közszolgáltatások minőségének gazdasági hatása van! Ha a közoktatás, az egészségügy, a szociális szféra szakalkalmazottai, a rendvédelem dolgozói a létminimum körül tengenek, egyre többen hagyják el közülük a területet, aminek eredménye: gyenge, nem megfelelő szolgáltatások. Keserűség, nyomorúság, elgyötörtség. És ez jelentkezik a gazdasági teljesítményben is. Ha valakik számára nem léteznek humanitárius szempontok, közelítsenek a kérdéshez úgy, hogy itt életbe vágóan fontos beruházásról van szó, egy-egy területnek legalább a szinten tartásához.

Értsétek meg, nincs elég pénz… De miért nincs? Ezen is érdemes kicsit elgondolkozni. Kik a felelősök? A munkavállalók? Dolgoznak, fizetik az összes előírt adót. (Nem is tehetnek mást, hiszen levonják tőlük.) Ők maximálisan részt vesznek a közteherviselésben. Ezzel szemben a felső középosztály és az elit egy jelentős része ahol lehet, kibújik alóla, mossa a pénzt, ide-oda dugdossa. Mikor lehetett számítani egy nehezebb gazdasági-pénzügyi helyzetben a vagyonosok áldozatvállalására? Nem lesz rá sok példa. Az ellenkezőjére annál több, amikor az állam húzza ki a vállalkozói szférát a bajból. Jórészt a biztos munkavállalói adókra támaszkodva.

Elképzelhető lenne, hogy a felsőbb rétegek egyszeri adózással hozzájáruljanak az érintett szakdolgozók béremeléséhez? Aligha.

Populizmus? Demagógia? Vállalom a lehetséges átbillenéseket. Ám arról talán meggyőz mindez, hogy nem érdemes túl sokat mérlegelni, lelkiismereti kérdést csinálni a jogos érdekképviseletből. Minden szakszervezet helyesen teszi, ha fellép a béremeléseknek a jövő évi költségvetési tervezetben előírt mértékével szemben. Támogatni kell őket küzdelmükben! Már csak azért is, mert most van itt a kedvező lehetőség, hogy átlátható, demokratikus viszonyrendszer épüljön ki munkavállalók, munkaadók és az állam között. Ehhez szükség volt a Tisza győzelmére, irányvonalára. De meg kell próbálni a legtöbb előnyt kihozni ebből a társadalom számára. Fel kell lépni a szükséges bérkorrekciókért, a társadalmi egyeztetés intézményesítéséért! Így alakítható ki egy szilárd, működőképes demokrácia.      

Jelentkezzen az, aki az eltelt fél évben hallotta azt Magyar Pétertől: – Jól fizet-e a Tóni?