Az európai Nemzetek Ligája még nem igazán rangos, pénzt, paripát, fegyvert követelő futballtorna. A barátságos mérkőzések tét nélküli lötyögését, unalmát igyekszik kiváltani vele az UEFA. Hiszen ami barátságos, az érdektelen. A kiírással sikerült is valamennyire fellobbantani a rivalizálás lángját, de életre-halálra szóló csatahangulat azért nincs a pályákon. Éppen ezért élvezetesek a meccsek.
A játék dominál bennük. A labdarúgók nem akarják kihajtani magukat a feszes bajnoki és kupaszezon közben, kerülik a sérülés lehetőségét. A hangsúly a képességeikre, a sportteljesítményre esik. Több utat engedve a „győzzön a jobb!” elvének. A nézőtéren is több a lazaság, a jókedv, a szurkolásban ritkán izzik fel idegbeteg feszültség, vérszomjas fanatizmus.
És most van is egy olyan csapatunk, amely nemzetközi klasszisának vezetésével nagyobb lépéseket tehet előre.
Persze nem mindenhol ennyire békés, sportünnepi a hangulat. Mi, magyar emberek például minden válogatottmeccset komolyan veszünk, mert ha már nem valószínű, hogy ismét közép-európai birodalommá tudunk válni, legalább fociban vissza kellene kapaszkodni a világ urai közé.
Csaknem mindig meg is telik a Puskás Aréna, büszke, sorskesergő dalok csiholják az identitást és a reményt, a csapatot üdvrivalgás fogadja, a Himnusz alatt könnyek potyognak, kétszer negyvenöt perc csata, utána vonulás az ultrákhoz, még egyszer Himnusz, és búcsú a következő ütközetig. A tévéközvetítés szenvedélyes, a szakértők szételemzik a stúdióban és a helyszínen a látottakat, gyorsinterjúk játékosokkal, szövetségi kapitánnyal, hol tartunk, merre tovább. Az ellenfél játékosait, himnuszát az ultrák és elszórt nemzeti túlhevültek kifütyülik, szabálytalanságnál, sérülésnél elátkozzák. Ahogy „kell”. Nem számít, mekkora a meccs tétje.
Mondhatjuk, ilyen a sport, főleg a foci, hol kisebb, hol nagyobb súlya van egy ország életében, identitástudatában. Ez „normális”. Hát igen, végül is minden normális, ami ellen nem tudunk semmit tenni. Mégis vannak esetek, amikor egy sportesemény olyan kontextusba kerül, amely elől nem lehet kitérni. Illetve lehet, csak szégyenletes. Mi nemrég Nemzetek Ligája-mérkőzést játszottunk, sorsdöntő tét nélkül. És Ukrajnával.
Egy olyan ország csapatával, amely háború áldozata, és ötödik éve a szó szoros értelmében vérzik.
Több százezres emberveszteség, naponta újabb áldozatok a fronton a bombázások, dróntámadások során, a lakosok, iskolások óvóhelyekre menekülnek, kérdéses, lesz-e fűtés a mindig kemény télben. Kőkemény háborús állapotok. De az ország még mindig ellenáll Oroszországnak. És azért vesz részt sporteseményeken, hogy demonstrálja, létezik, és nem adja fel. Csapatainak nincs hazai pályája, idegenben játsszák minden mérkőzésüket.
Magyarország–Ukrajna 0-1, rosszul sikerült a rajt a Nemzetek LigájábanCsányi Sándor demonstrálta, hogy csak Marco Rossiban gondolkozik, de a szövetségi kapitány ettől még nem aludhat nyugodtanEz sem elegendő ahhoz, hogy kicsit másképp kezeljünk egy mérkőzést? A példa azt mutatja, nem. Kijön egy ilyen helyzetben lévő ország nemzeti tizenegye a pályára, és füttyszó fogadja. Jó, ultrák részéről. De nem érdemelne valakiktől tapsot is? (Engedjük meg, biztosan volt, aki tapsolt – a szerk.) A himnuszát is gyalázzák a fanatikusok. De senki nincs, aki a végén megtapsolja? Magyarországot éltető-biztató molinókkal tele a nézőtér. Hát persze, rendben. De senkinek nem jutott eszébe, hogy csináljon és felmutasson egy „Békét Ukrajnának!” zászlót? Fontos dacosan viselkedni a pályán, lökdösődni, verekedni? Nem kéne valakiknek valamivel jelezni, hogy ez a meccs most kicsit más, mint a többi, van egy fájdalmas, tragikus vonatkozása?
Elsősorban azonban mégsem a szurkolókat hibáztatnám. Hatvanezer esetlegesen összeverődött ember. Akik sehonnan nem kapnak impulzust, hogy másképp viselkedjenek, netán gesztusokat tegyenek. Ilyen a közéleti levegő. Önző, közönyös. Hiszen ha más lenne a szervezők, a játékosok, a média már a meccs tálalásánál megütnének valamiféle szolidáris hangot. A stadionban hangosbemondó hívná fel a figyelmet folyamatosan a fokozott tiszteletre.
A himnuszok után a játékosok kifejeznék valamivel az együttérzést, ellenfeleikkel egymásba kapaszkodva tehetnének egy kört.
Játék közben látványosan kerülhetnék a kíméletlen durvaságot, a dühödt reakciókat. És a záró sípszó után együtt vonulhatnának az ultrákhoz, az ukránok is elénekelnék a himnuszukat, a mieink pedig jeleznék a szurkolóknak: ők most nagy bajban vannak, érezzetek együtt velük!
A média is kezelhetné kicsit másképp az eseményt. Nyugodtan kitérhetne a háborúra, tudatosíthatná, honnan jön ez a csapat, hogy lehet, hogy ők védett helyzetben vannak, de biztos mindannyiuk családjában, baráti, ismerősi körében vannak áldozatok. Ne csak arról szóljon minden, hogy győznünk kell, hogy miért nem sikerült, mi a vereségben az igazságtalan, a balsors! Ma minden mérkőzésnek Ukrajna részvételével kicsit az agresszió elítéléséről, a békéről kellene szólnia.
Könnyen levezethető, hogy az Orbán-rendszer propagandájának szerepe van ebben a „szuverenista” közönyben. Elég az agresszorokat támogató aljas Ukrajna-narratívájára gondolni. Ám sajnos a probléma általánosabb. Máshol is így zajlanak az Ukrajna-meccsek. Én legalábbis nem láttam olyat, amelyen hangsúlyt kapott volna a szolidaritás. Lejátsszák őket a szokásos keretek között, a szokásos módon, hőfokon. A mai globalizált világ kíméletlenül pragmatikus üzleti szemléletébe nem férnek bele efféle szabályozatlan érzelmi szertelenségek. Mindennek megvan a maga helye, és ha ki akarod fejezni együttérzésed Ukranával, írj bejegyzést, újságcikket, szervezz demonstrációt, adakozz, menj el önkéntesnek. A labdarúgó-mérkőzés viszont sportesemény: két csapat összecsap, mindenki szurkoljon a neki kedvesebb győzelméért, és pont.
Ez ma a normális, megszokott szemlélet. Eléggé abnormális hozzá, hogy az legyen. Minek az összevissza mocorgó szolidaritás? Üres romantika, csak belezavar a működési keretekbe. Főleg, ha nemzetközi. Hát nem! Ha bárhol szembejön, ami nem stimmel, amiért mocorog a szívünk, nem kell kitérni előle. Jobb bekapcsolni a jelzőlámpát. Még egy stadionban is.
Ha nem merünk együttérezni egy háború áldozataival, bárhol folyjon is, magát a háborút legitimáljuk.
És ma mintha erre is ösztönözne a globális tőke. Nagyhatalmak kezében tartani a világot, az egyéb nagy nemzetközi alakzatokat, uniókat feldarabolni a „szuverenitás” zászlaja alatt, őrlődjenek csak nemzeti konfliktusokban, kitárva piacaikat. És szokják meg újra a gondolatot, hogy ha harc, legyen harc!
