Két hónappal az áprilisi országgyűlési választások előtt soha nem látott intenzitással szállt be a politikai térbe a Nemzeti Sport, amikor februárban elindította a „Petíció a magyar sportélet jövőjéért” kampányt. A petíciót a Deutsch Tamás vezette Sportegyesületek Országos Szövetsége indította el, az igazi nyomatékot azonban az olimpiai bajnokok támogatása jelentette. A programot a Nemzeti Sport karolta fel, és minden fórumán hirdette, ám ez nagyon erősen megosztotta a sportközéletet; a kommentelők drámai többsége elítélte, hogy köztiszteletben álló bajnokokat használtak pártpolitikai üzenetek közvetítésére.
A petíció nem egy klasszikus, több kérdésből álló kérdőív, hanem lényegében egy állásfoglalás volt, amelynek központi üzenete a Tisza Párt (valójában nem is létező) sportprogramjára reagált:
azt állította, ha a Fidesz veszít az áprilisi országgyűlési választásokon, akkor tartani kell attól, hogy a magyar sport addig ismert támogatási rendszere megszűnik.
A sportfinanszírozás esetleges visszavágása pedig veszélyezteti a gyerekek és fiatalok sportolási lehetőségeit, növeli a szülők terheit, ellehetetlenül az akadémiai rendszer, és még sportlétesítményeket is bezárnak.
Igyekeztünk megszólítani több bajnokot is, akik nevüket, arcukat adták a kampányhoz, de egyikük sem kívánt semmit hozzáfűzni korábbi szerepvállalásához. A kérdés ettől még adekvát: valóban képes egy olimpiai bajnok vagy egy híres és közkedvelt futballista növelni valamelyik politikai oldal támogatottságát, vagy a sportolók népszerűsége csak látszólag váltható politikai tőkére?
A sportot könnyű befolyásolni, a szurkolókat sokkal nehezebb
Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet stratégiai igazgatója a Népszava kérdésére elmondta: a jelenséget nem lehet pusztán a jelenlegi magyar politikából levezetni, mert jóval régebbi története van. „Április 12-én választást tartottak Magyarországon, ezért célszerű lenne nem mindent az Orbán-rendszer origóján keresztül nézni. A sport és a politika kapcsolata sokkal régebbi jelenség, s akkor értjük meg igazán, ha történelmi léptékben vizsgáljuk” – fogalmazott.
A politológus szerint már az alapfelvetésnél érdemes óvatosnak lenni, mert nem rendellenes, hogy sport és politika találkozik. „A sport és a politika összekapcsolódása önmagában még nem patológia.
Mind a sport – különösen a futball –, mind a politika közösségelvű műfaj. Közösségekről, identitásokról, rítusokról, a »mi és ők« logikájáról szólnak.
A magyar futball történetében is klubok sora munkás- vagy munkásarisztokrata-közösségekből, szakszervezeti háttérrel jött létre.” Böcskei szerint aki azt várja, hogy a sport és a politika teljesen különváljon egymástól, az valójában azt várja, hogy ezek a közösségek se kapcsolódjanak egymáshoz. „Ez pedig se Magyarországon, se a világban nem így működik.”
A sport politikai kisajátítása
Böcskei álláspontja szerint azonban éles választóvonal húzódik a sport természetes társadalmi beágyazottsága és a politikai kisajátítás között. „Ami viszont kifejezetten az autoriter rendszerekre jellemző, az a sportnak a hatalom újratermelésében, megtartásában játszott szerepe. Ilyenkor már nem egyszerű politikai reprezentációról beszélünk, hanem arról, hogy a sportot a hatalom legitimációjának a szolgálatába állítják. Ez volt megfigyelhető Magyarországon az ötvenes években, de hasonló mintákat láttunk Franco Spanyolországában vagy Mussolini Olaszországában is.”
A történelmi példák alapján ugyanakkor szerinte ezek a törekvések ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.
Az volt a kérdés, hogy történelmi léptékkel mérve ezeknek volt-e valódi eredményük, vagy csupán arról szóltak, hogy a politikai hatalom mások népszerűségével próbálta legitimálni önmagát. A történelmi tapasztalat inkább az utóbbit igazolja – fogalmazott a politológus.
Böcskei Balázs és Szabó Andrea legújabb kutatási eredményei, amelyek a Politikatudományi Szemle idei második számában jelentek meg, arra utalnak, hogy a politika befolyása jóval korlátozottabb, mint azt sokan gondolják. „Magyarországon társadalomtudományi értelemben is vizsgáljuk, hogy mennyire tudta érvényesíteni a hatalom a befolyását a sport világában.
A szurkolók sokkal rétegzettebbek annál, mint hogy közvetlenül a politikai identitásukat befolyásolni lehessen.
Identitáskonstruálás természetesen zajlik, de ezt nem úgy kell elképzelni, ahogy az injekciós tűvel adagolják a szérumot.” A politológus szerint sokkal könnyebb a sport intézményrendszerét befolyásolni, mint a szurkolók gondolkodását. Ahol valóban hatást lehet elérni, az a sport alrendszere: az állami forrásallokáció, a klubok működése, a vezetői kinevezések. Ez azonban már nem a szurkolók világáról szól, hanem egy klientúrarendszerről. Az ilyen rendszerek történelmileg addig működnek, amíg maga a politikai rendszer stabil – mondta.
A Nemzeti Sportpetíció kapcsán ismét vita bontakozott ki arról is, hogy egy sportoló visszautasíthat-e egy politikai felkérést. Böcskei szerint a kérdést sokszor túlzott érzelmek övezik.
„A sportolóknak joguk van politikai kérdésekben állást foglalni, akár pró, akár kontra.
Nem gondolom, hogy ez önmagában meghatározná a sportszakmai pályafutásukat vagy hosszú távon a társadalmi megítélésüket. Rövid távon a közösségi média mindent felnagyít, de végül az emberek inkább arra emlékeznek, mit tettek sportolóként ezért az országért.”
A Ferencváros sem lakmuszpapír, változnak a szurkolók
A politika ugyanakkor szerinte rendre túlbecsüli a sport politikai mozgósítóerejét. Ennek egyik legismertebb példája Torgyán József híres mondata, miszerint a Ferencvárossal választást lehet nyerni (az FKGP elnöke és akkori földművelésügyi miniszter 1998 és 2001 között töltötte be az FTC elnöki posztját).
„Ez akkor sem volt igaz, és ma sem az. A Ferencváros kiemelkedő jelentőségű klub, de nem lakmuszpapírja a magyar társadalomnak.
Ugyanakkor érdekes változás, hogy egy olyan klubról beszélünk, amelynek a története sokáig az autoriter rendszerekkel szembeni ellenállás jelképe volt, ma pedig azt mondhatjuk: a pártállamellenes csapatból a rendszer csapata lett.”
A politológus ugyanakkor felidézte az IDEA Intézet kutatását, amely a Ferencváros szurkolóinak a pártpreferenciáit vizsgálta. A felmérés szerint 2024 őszén a fradisták 59 százaléka a Fidesz–KDNP-t támogatta, míg 17 százalékuk a Tisza Pártot, 15 százalékuk pedig a Mi Hazánkat. A bizonytalanok aránya ekkor mindössze 4 százalék volt.
Azóta azonban jelentős elmozdulás történt. Az IDEA 2026 nyarán készült újabb kutatása szerint a Fidesz támogatottsága a Fradi-táborban 42 százalékra csökkent, miközben a Tisza Párté 28 százalékra nőtt, a bizonytalanok aránya pedig 24 százalékra bővült. Vagyis még annál a klubnál is látványosan változnak a politikai erőviszonyok, amelyet sokan a kormánypártok legstabilabb társadalmi bázisának tartottak.
Már a focidrukkereknél is vezet a Tisza, de a Fradinál még mindig a Fidesz az elsőA sport nem birtokolható, jön a visszarendeződés
Böcskei szerint éppen ez mutatja a politika mozgásterének a korlátait. A sportközeg befolyásolható, de nem birtokolható. A szurkolói identitás sokkal összetettebb annál, mint hogy egyetlen politikai oldal hosszú távon kisajátíthassa. A politológus úgy véli, a jelenlegi korszak azért is különleges, mert a politika nemcsak finanszírozóként, hanem személyi szinten is mélyen beépült a sportirányításba. „A rendszerváltás utáni sportpolitika történetében ez a tizenhat év abból a szempontból kivételes, hogy a politika a sportszövetségek révén irányítóként is megjelent. Én ezt nem általános magyar hagyománynak, hanem kivételes állapotnak tartom.” Az az álláspontja, hogy a jövőben erősödik a sport autonómiája.
„Szerintem visszarendeződés következik. A sportot sportszakmai értelemben alkalmas emberek irányítják majd. Ez nem valamelyik politikai oldal sajátossága, hanem egyszerűen egy alrendszer normális működése.”
Böcskei Balázs elmondta: a Nemzeti Sportpetíció körüli vita végső soron nem arról szólt, hogy sportolók megszólalhatnak-e közéleti kérdésekben. Inkább arról, hogy a politika újra és újra megpróbál élni a bajnokok tekintélyével. A történelem azonban azt mutatja: a sportsikerek ideig-óráig kölcsönözhetnek némi presztízst egy hatalomnak, de tartós politikai legitimációt önmagukban nem jelentenek.
