„Sajnálom, hogy ezt tette veled a NER” – Közös gyász és felszabadulás a rezsimelengedő rítuson

A magyar társadalom történetében sok a feldolgozatlan trauma, ezért is fontos, hogy most – talán először még időben – megálljunk és szembenézzünk azzal, mi történt velünk az elmúlt 16 évben. Ez az első lépés ahhoz, hogy elindulhasson egy gyógyulási és átalakulási folyamat, amely nem csak egyénileg, de közösségileg is segíti a feldolgozást, a traumából növekedést.

Beer Gyöngyi jógaterapeuta, szomatikus szakember, Borsos Luca drámainstruktor, szabadúszó színházi alkotó, Somló Dávid performansz- és hangművész, illetve Valcz Péter színházi alkotó, rendező önkéntes munkában megterveztek egy szertartást, egy közösségi rituálét, hogy ne csak a Facebookon, virtuálisan osszuk meg egymással az élményeinket, hanem valós, megélt tapasztalatként. Hangsúlyozták, hogy az esemény nem a gyűlölet megélésére, hanem a veszteségeink elengedésére szolgál.

Veszteségeink márpedig voltak bőven.

Még ha nem is érezzük magunkat személyesen a rendszer áldozatainak, hisz nem haltunk bele (mások nem voltak ilyen szerencsések), a kollektív folyamatokat mélyen átélő emberként miránk – újságírókra, civilekre, művészekre, tanítókra, közösségépítőkre és mindazokra, akik valamilyen formában a közös jólétért dolgoznak – extrém módon nehezedett a 16 tonna feketeszén. Azaz a 16 fekete év, amiben néha csak az tartotta bennünk a lelket, hogy másokban mi tartjuk a lelket. Kicsit keserűbbek lettünk, kicsit fáradtabbak, amiből nem lehet egyik napról a másikra, de még az azóta eltelt pár hét alatt sem főnixként újjászületni. Ehhez a tűz is kellett.

Ahány seb, annyi ág

A Normafánál megadott találkozási ponton Borsos Luca minden résztvevőt eligazított, hogyan haladjunk a kijelölt ösvényen, miközben egyfajta meditatív ráhangolódásként fát gyűjtünk a tűzhöz – ahány sebet hordozunk a 16 évből, annyi lehullott ágat felszedve. Menet közben felidéztük mindazt, ami ellen sokszor tehetetlenek voltunk: a jogállam lebontását, a rendszerszintű korrupciót, a gyalázatos propagandát és a gyűlöletkeltést. És azt is, ami kevésbé látszik: megtört életeket, szétszakadt családokat, elvándorolt generációkat, az ősbizalom feláldozását, a társadalom szövetének lelketlen rombolását. Mindazt, amit nem lehet statisztikákba csomagolni.

A nagyobbik fiam szaporán szedte az ágakat, miközben sorolta, hogy az iskolában leszakadt a vécé, és évek óta nem javítják meg, a sulimenza ehetetlen, nincsenek digitális eszközök. Ő leginkább az iskoláin keresztül szembesült a rendszerrel, és bár sajátos nevelési igényű gyerekként elevickélt három szakmáig, integráció helyett szegregált intézményekbe járhatott csak, a létbiztonsága, (támogatott) lakhatása pedig most is a családja erőforrásain múlik. „Orbán Viktor »elfoglalta« az apukámat. Őmiatta mindig csak a politikával tudott foglalkozni” – szúrta közbe a kisebbik fiam. Hétévesen ő már veszteségként élte meg, hogy a politika befurakodott a családjába, és a kis lelkében érezte, hogy ez nincs rendben.

Köztük beteg gyerekekét, akiknek nem jutott kezelés, nőkét, akiket bántalmaztak, és senki sem védett meg, olyan emberekét, akik másokért is felemelték a hangjukat, de elnémították és ellehetetlenítették őket.

Miután letettük „a csomagunkat” a tűz köré, néztük, hogyan érkeznek meg a többiek. Már ettől könnybe lábadt a szemem, látva, hogy mennyien jöttünk el, mennyi sérelemmel. Volt ebben gyász, mintha temetésen lennénk, és bár ki nem állhattuk az eltávozottat, mégiscsak az életünk része volt, amivel szembe kell néznünk, hogy elbúcsúzzunk tőle. Amíg az összes, közel ötven résztvevő megérkezett, Beer Gyöngyitől írólapot kaptunk, hogy leírjuk, mit szeretnénk elengedni, amit később egy személyes fogadalommal megerősítve átadhattunk a tűznek.

NER utáni ember

Somló Dávid volt az esemény ötletgazdája, vele korábban a Visszhangban a rítusok erejéről, ezek újrafelfedezésének fontosságáról beszélgettünk, s most is ezzel nyitotta meg az eseményt. Rítusok hiányában minden jelentős dologban csak „tovább folyunk”, nincsen megemésztve, feldolgozva, hogy mi is történt velünk.

Talán mert még nem is látjuk pontosan, hogy ez mit tett velünk, de úgy gondolom, épp az ilyen pontokból, élményekből tud összeállni valamiféle tisztulása, vagy kihányása ennek a mocsoknak. Az is a rítus egyik jellemzője, hogy soha sem könnyű: bele kell állni és nyomni kell együtt, erre hívlak titeket is.”

Elsőként a páros megosztás során mindenki kapott három percet, hogy elmesélje a párjának, milyen veszteségek érték a NER 16 évében, míg a másik figyelmesen hallgatta, majd csak annyit mondott: „Sajnálom, hogy ezt tette veled a NER”. Ilyen rövid idő alatt persze aligha lehetett volna felsorolni mindent, de ömlöttek a megosztások mindenkiből, a fájdalom, a düh és a keserűség hangjain. Ezekért a sérelmekért soha sem kértek tőlünk bocsánatot, eleve el se ismerték a bántalmazás, elhanyagolás, megszégyenítés tényét. A megélésinket rendre megkérdőjelezték, bagatellizálták, vagy egyszerűen gázlángoztak, hogy az nem is úgy történt, ők nem is hazudtak, meg nem is úgy gondolták a poloskázást, hazaárulózást, ukrán- és Soros-bérencezést, háborúval riogatást, illetve mi vagyunk túlérzékenyek. Sőt, ők maguk az áldozatok.

Fontos volt végre megadni egymásnak a teret egy őszinte megosztásra, ami valódi figyelmet és együttérzést kap, emellett elismeri, nem pedig hitelteleníti a személyes élményeinket.

Gyász és felszabadulás

Ezután 16 perc séta következett a Valcz Péter által addigra meggyújtott tűz körül. Minden perc egy nehéz évet jelképezett, a csendes séta közben felidézhettük, mi is történt velünk. Már abban is különleges, ősi erő volt, ahogy a zenére egy irányba haladtunk, miközben emlékeztünk.

A közösségi hangadás felszabadító ereje részben testi, részben pszichológiai folyamat, emellett nagyon ősi közösségi tapasztalat. Amikor együtt kiabálunk, éneklünk vagy skandálunk, a düh, a gyász vagy a tehetetlenség, amit kontroll alatt tartunk, egyszerre hangot kap, nem marad bent a testben.

Dávid dobolva adta a ritmust, és bárki kimondhatott, illetve belekiabálhatott a tűzbe bármit, ami miatt dühös az elmúlt rendszerre, és mi, többiek egy közös megerősítéssel kórusban válaszoltunk. Nehéz szavakkal visszaadni, mennyire erős volt ez a folyamat. A személyes veszteségek („elvették a jövőképemet / egyetememet / szerkesztőségemet / társulatomat”, „szétesett a családom” és „kitagad a családom”) mellett a kollektív veszteségek is elhangzottak: „nem tudtam úgy ránézni a magyar zászlóra, hogy görcsbe ne ránduljon a gyomrom”, „elcsúfították a várost, az országot”, „kihasználtak minket, ellopták a pénzünket”, „bántották a gyerekeket”, „erdőket irtottak és nádasokat”, „ciki lett magyarnak lenni”. Végül már csak szavak záporoztak: „főispán”, „vármegye”, „zebra”, „Zsolti bácsi”, „Dopeman”, „nemzeti oldal”, „Szőlő utca” és mindre egyre hangosabban felelt a kórus. Érezhetően szakadt fel a düh, nem csak a torkunkból, hanem a mellkasunkból, az egész testünkből.

A rítus során többször összekapaszkodtunk, aminek volt egy különleges megtartó ereje, az érzés, hogy bármennyire is egyedül érezzük magunkat a fájdalmunkkal, sosem vagyunk egyedül. Lehet és kell is közösségben gondolkodni, új rítusokat létrehozni és részt venni ezeken. Ez volt az én személyes szándékom is, hogy szeretnék újra kapcsolódni a tágabb közösségemmel, s talán a nemzetemmel, mielőtt bedobtam a tűzbe a kis papírlapomat.

Majd következett a Dávid által szerkesztett trance mix, hogy ami esetleg még bennünk maradt, azt is lerázhassuk egy nagy közös örömtánccal. Végül a közös koccintás, megünnepelve, hogy a NER-nek vége van, alig hisszük, de sikerült elintegetni őket. Boldogok vagyunk, megérkeztünk az új életünkbe, együtt táncolunk a tűz körül, önfeledten, elengedésben.

Ahogy mindenki a saját ritmusában, a saját folyamatát tiszteletben tartva tudott részt venni, bárki maradhatott még eszegetni, beszélgetni, és mindenki a saját tempójában indulhatott haza – arra is figyelve, hogy úgy hagyjuk magunk mögött az erdőt, ahogy fogadott minket. Mivel későre járt, hamar elindultunk a gyerekekkel, és bár a vaksötét erdőn át sétáltunk vissza, nem volt bennünk semmi félelem. Talán mert túl vagyunk a legrosszabbon, innentől már tényleg csak jobb jöhet.