Grönland sorsa még mindig kétséges, az őslakók minden létező nagyhatalomnak beintenének

Hogyan kerül egy magyar lány Grönlandra?

Az Arktisz iránti érdeklődésem az egyetemen kezdődött, az ELTE-n az északi-sarkvidéki geopolitika volt a fő témám. Ez két forrásból jött: érdekeltek az őslakos közösségek, és már gyerekkoromban is imádtam a vikingekről olvasni. De ami igazán megragadott, az a geopolitikai bizonytalanság. Engem azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyek nincsenek lezárva, ahol én is hozzá tudok tenni a folyamathoz. Grönland és Dánia viszonya ilyen: több száz éve alakul, a függetlenségi törekvések hol erősödnek, hol visszaszorulnak, amelynek a gyökerei és a jövője is érdekel. Ebből írtam az első komolyabb kutatásomat, amivel 2018-ban az OTDK-ra kerültem. Akkor még sokan nem tartották a témámat relevánsnak, inkább hipotetikusnak. Magyarországon eleve nehéz volt ezt a területet vinni, mert nincs közvetlen kapcsolatunk a térséggel. De nem adtam fel, így kerültem ki visegrádi ösztöndíjasként a prágai Károly Egyetemre, ahol geopolitikát tanultam, klíma- és energiapolitikai iránnyal. Eljutottam egy dániai konferenciára, ahol találkoztam a Grönlandi Egyetem tanszékvezetőjével. Beszélgettünk, elmondtam neki a terveimet, és ő javasolta, hogy menjek ki vendégkutatónak. Így jutottam ki 2023 nyarán ösztöndíjjal Nuukba, ahol kutattam, tanítottam, tapasztalatot szerezhettem a politikai és intézményi működésről, ehhez kaptam bejárást a grönlandi parlamentbe és kormányba, illetve energiatermeléssel foglalkozó cégekhez, mint például a NunaGreen. Minden egyetemen úgy hívtak, „az arktiszi lány”, ha kérdés merült fel a sarkkörrel kapcsolatban, általában engem kérdeztek.

Miután végre eljutott Grönlandra, miért tért vissza?

Bár tovább terveztem maradni, 2023 december végén hazajöttem, hogy Magyarország európai uniós soros elnökségének csapatában dolgozzak, nemzetközi klimapolitikai területen. Itt bár a hazámat képviselhettem, és fontos munkát végeztünk, hiányzott a kutatás, szerettem volna PhD-zni, tanítani, visszatérni az egyetemre. Most a müncheni székhelyű European Geosciences Union nevű szervezetben dolgozom, egy munkacsoportot vezetek, melynek feladata a tudománydiplomácia fejlesztése az Európai Unión belül, főként energia- és klímaügyekben. Ebben találkozik a számomra fontos két téma, a külpolitika és az északi sarkvidék kutatása, amivel immáron majdnem tíz éve foglalkozom. Vonzott az is, hogy ez még egy új terület, melyet részben a geopolitikai helyzet hívott életre, és most forranak ki a keretei. Rendszeresen találkozunk, egyeztetünk a többi tagállammal, a párbeszéd kialakítása és fenntartása most a feladatom.

Hogyan hat a munkájukra, hogy a világban háborúk folynak, a klíma- mellett energiaválság is fenyeget?

A jelenlegi nemzetközi helyzet nem könnyű, mind a tudományos munka, mind pedig a diplomácia nagy nyomás alatt áll. A kutatás és tudományos munka szerepét különösen a Covid-pandémia óta egyre jobban megkérdőjelezik, a hagyományos diplomácia pedig sok helyen akadályokba ütközik. Mindkét oldalról érzékelhető egy bizalmi válság. De a tudomány még mindig az egyik utolsó olyan terület, ahol a különféle államérdekek ellenére is együtt lehet működni, ahol még le lehet ülni egy asztalhoz. Ez most egyre fontosabb abban is, hogyan lehet az uniós értékeket képviselni, és kapcsolatot fenntartani olyan időszakokban, amikor a klasszikus diplomácia egyre kevésbé hatékony, és az Európai Unió versenyképessége is visszaszorulóban van. Ilyen értelemben a tudomány kommunikációs eszközzé válik az államok között.

Miért különleges helyszín ebben az Északi-sarkvidék?

Nemcsak Grönland miatt, hanem mert ez az a régió, ahol a nagyhatalmak mind jelen vannak, és valamilyen úton vagy módon, de muszáj együttműködniük. Itt nem lehet megkerülni a tárgyalást: a térképen ott van Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada és Kína is, mindegyik saját érdekekkel, és itt fizikailag is találkoznak. És ott van Európa is, bár kisebb súllyal, de a tudománydiplomácia révén mégis tudja képviselni az érdekeit. Ez az egyik legerősebb eszközünk, hogy támogatjuk a tudományos munkát, az innovációt, beruházunk a kutatás-fejlesztésbe. Az Egyesült Államoknál ez a támogatás most kevésbé látszik, Kína viszont ebben erős versenyző.

Említette, hogy bejárása volt a grönlandi parlamentbe. Hogyan képzeljük el ezt?

Ez gyakorlatilag olyan, mint egy önkormányzat. Nuuk eleve nem nagy, egy húszezer fős városka. A sziget délnyugati részén van, míg az amerikai Pituffik (korábban Thule) űrbázis fent északon van. Földrajzilag Grönland Észak-Amerikához kötődik, illetve katonai értelemben is inkább az észak-amerikai biztonsági rendszerhez sorolható. Ilyenkor általában a NATO-ra gondolunk, de legalább ennyire fontos a NORAD, az amerikai–kanadai közös védelmi rendszer is. A térségben jelen van Oroszország nukleáris flottája is (Kola-félsziget), és Kína is egyre aktívabb, főként technológiai fejlesztések és innováció révén.Ebben a komplex erőtérben tehát egyszerre van jelen az amerikai–kanadai védelmi struktúra, a NATO, valamint más nagyhatalmak növekvő aktivitása – köztük Moszkva és Peking közös energiapolitikai törekvései az Északi-tengeri útvonalon –, ami különösen érzékennyé teszi a régiót.

Mindez alátámaszthatja Trump álláspontját, hogy Grönlandnak az Egyesült Államokhoz kellene tartoznia?

A „Grönland-kérdés” valójában NATO-kérdés, így érthető, hogy a szövetségen belül is feszültségeket okoz. A NATO alapító okirata, amelyet 1949-ben írtak alá, szorosan összefügg az 1951-es dán–amerikai védelmi egyezménnyel. Ez a két dokumentum együtt határozza meg a keretrendszert, amelyben Grönland katonai és biztonságpolitikai helyzete értelmezhető a Dániával és az USA-val való háromszögében. Kimondja, hogy az Egyesült Államok felelőssége Grönland katonai védelmének biztosítása, és párhuzamosan Dánia felel az intézményi és közigazgatási rendszer működtetéséért. Csakhogy idő közben jelentősen változott a felek viszonya. Egyrészt Grönland autonómiája folyamatosan nőtt a Dán Királyságon belül, ma már saját külügyi képviselete van, és 2024 óta saját külpolitikai stratégiával rendelkezik, miközben korábban ezt teljesen Dánia vitte. Másrészt az Egyesült Államoknak már nemcsak a meglévő bázisok fenntartása a célja, hanem az is, hogy jobban tudja monitorozni a térséget.

És itt van a GIUK-átjáró, a Grönland, Izland, Egyesült Királyság közötti tengeri területet, ahol komoly hadi, kiberbiztonsági és tenger alatti kábelekkel kapcsolatos tevékenység folyik. Ez lehetne Oroszország egyetlen biztos kimenetele az észak-atlanti vizekre, de itt jön be Európa utánpótlása már a II. világháború óta, ami egy globális háború esetén létfontosságú. Ráadásul olyan telekommunikációs kábelek futnak a viszonylag sekély tenger alatt, amelyeket ha elvágnának, megszűnne a kapcsolat Európa és Amerika között. Ennek az átjárónak és a Bering-szorosnak, vagyis a két fojtópontnak az ellenőrzése lenne a célja az Egyesült Államoknak, ehhez kell Grönland.

Bízhatunk-e az Egyesült Államokban, különösen a mostani vezetésében, hogy ha megkapnák ezt a területet, akkor megvédenék?

Ez már egy másik kérdés, amiben a NATO jövője is szerepet játszik. Az elmúlt két évben a szövetség komoly fordulóponthoz érkezett, újra kell reflektálni magunkra és újraírni a célokat, közös irányvonalakat. A legfőbb gond az Északi-sarkvidékkel, hogy a NATO a hidegháború után tulajdonképpen kivonult innen. Miután az USA is otthagyta a régiót, Norvégia, Kanada, és Dánia maradtak a fő szövetségesek, akiknek a feladatuk lett volna garantálni, hogy Grönland továbbra is a béke szigete maradjon. A globális történések miatt azonban ez a prioritáslista alján kullogott, még Afrika is fontosabb volt. A 2010-es évek végén, de különösen Trump kijelentései után döbbentek rá az európaiak, hogy észak felé kell tekinteni. Elindult a NATO-ban is egy északi nyitás: először a Balti-államokat, majd Svédországot és Finnországot is felvették a szövetségbe, és létrejött a közös északi flotta, ami az Északi Áramlat felrobbantása óta még fontosabb alakulat. Most még északabbra megyünk: az Európai Uniónak Kanadával és Norvégiával is szorosabbra kell fűzni a kapcsolatot, mert most főként ez a két állam irányítja az északi-sarkvidéki politikát.

Hogyan avatkozik be ebbe az amúgy is bonyolult képletbe a klímaváltozás?

Itt jön be a tudomány szerepe, főként a nyersanyagok kitermelése tekintetében. A klímaváltozás nagyon összetett folyamat, de ma már arról konszenzus van, hogy ami itt történik, az hatással van ránk is. Az, hogy ott négyszer olyan gyorsan olvad a jég, mint a világon máshol, olyan időjárásbeli szélsőségeket eredményez, mint a hidegbetörések, amiket mi is tapasztaltunk, de a nyári hőségriadók is ehhez köthetők.

A fagyott jég, avagy a permafroszt – ami Grönland 80 százalékát, illetve a tengerek egy részét borítja – olvadása nemcsak azt eredményezi, hogy előtérbe kerülhetnek azok a nyersanyagok, amelyek eddig el voltak zárva, hanem azt is, hogy nem válik kifizetődővé, fenntarthatóvá a kitermelés. Szélerőművek, vízerőművek hibásodnak meg havonta, ez a változékonyság a gazdasági-kereskedelmi szereplőknek nem ad elég biztonságot, hogy ide hosszú távra befektessenek. Ráadásul ezek nagyon technológia-igényes beruházások, kevés cégnek van erre meg a szükséges erőforrása, szaktudása. Kína azért jár ebben élen, mert óriási állami támogatás áll a vállalatok mögött, amelyek próbálták itt megvetni a lábukat, amit egyelőre az amerikaiak elhárítottak.

Van mindebbe bármilyen beleszólása a területen 4500 éve élő inuit őslakosoknak?

Hogy fúrunk vagy nem fúrunk, nem csak attól függ, van-e rá pénz, vagy milyen az időjárás, hanem hogy mennyire vonjuk be azokat, akik erről a földről ősi tudással rendelkeznek, amit a tudománydiplomáciában elsődleges tudásnak hívunk.

Emellett ők egy kitermelő közösség is, tudják, hogy kell felnyitni a földet, hogy kell halászni, mi a kereskedelem, hiszen több évszázada ebből élnek. Dániával ebből volt egy nagyobb konfliktusuk, mert a dánok úgy gondolták, majd ők értékesítik a grönlandi halat Európában, az általuk szabott áron, amiből Grönland nem kért, inkább referendum útján kilépett az európai közösségekből. Azóta autonóm terület, lehet saját véleménye, döntései, ha akar, kiválhat a Dán Királyságból is.

Amit most épp háttérbe tolt az Egyesült Államok jelentette közvetlen fenyegetés.

Igen, most azt mondják, teljes az egység Dániával. A 2021-es választásba az amerikaiak már beavatkoztak, miután Kína megjelent a színen, támogatták a függetlenségi törekvéseket Grönlandon, hogy az a párt nyerjen, amely uránmoratóriumot vezetett be a választások után. A ritkaföldfém-kitermelés betiltása túl egyértelmű lett volna, de miután az urán ennek az egyik mellékterméke, lehetett arra hivatkozni, hogy ez környezetszennyező, egészségkárosító. A kínaiak ki is hátráltak, de arra sem az amerikaiak, sem a dánok nem számítottak, hogy ez a függetlenségpárti őslakos párt, az Inuit Ataqatigiit (IA), elmegy addig, hogy aláírja a párizsi szerződést, saját külpolitikát alakít ki, egységesíti a kormányzatot.

Ezután még erősebben tértek vissza az amerikaiak: 2022-ben újranyitották a nuuki konzulátust. Nagyon konstruktív viszonyt alakított ki itt a Biden-kormányzat, létrehoztak például olvasósarkot az egyetemen, ahol lehetett Kissingert olvasni, és a grönlandiak ekkor még kimondottan örültek az amerikaiaknak. Trump hozta magával a konfliktusos narratívát, ami lenullázta a korábbi barátság alapját, a bizalmat.

Az USA és az angol nyelv volt sokáig az egyetlen alternatíva a dánokkal szemben, ez Trumppal megszűnt. Közben egyre jobb kapcsolatokat alakítottak ki Kanadával, az Európai Unióval, és egyre inkább szuverén államként működnek, ami már Amerikának probléma.

Az alkoholkrízist egyébként próbálják kezelni, egyrészt felemelték az árakat (egy dobozos sör ára körülbelül 2200 forint – a szerk.), és le vannak választva ezek a sarkok a szupermarketben, barikádot húznak elé hétköznap 5 órától és hétvégéken, amikor nem lehet italt vásárolni. A kocsmák drágák, csak a jómódúak számára elérhetők, ők meg nem nagyon járnak ide. A szegényebb réteg, akiknek az alkohol egy mentsvár, a feketepiacon próbálják ezt beszerezni, például ami a hajókról leesik, így jutnak be a drogok is. Az őslakosoknak másképp működnek az alkoholreceptoraik is, sokkal kevésbé bírják a szeszt. A dánok előtt nem volt a szigeten se alkohol, se dohányzás, ezt is nekik köszönhetik.

Miért ilyen borzalmasan nehéz az őslakosoknak kilépni a gyarmati múlt traumáiból?

Egyrészt a gyarmatosítás során a hagyományos kultúra és tevékenységek háttérbe szorultak, nem használhatták a saját nyelvüket, nem vadászhattak, halászhattak, a nők nem maradhattak otthon a családjukkal, belekényszerítették őket is a gyárakba, az iparosított környezetbe. De közben nincs annyi munkahely, ami mindenkit felszívna, így megjelent a munkanélküliség és a hajléktalanság. Sok fiatal férfi azért lesz öngyilkos, mert nem lát ebből kiutat. A kereszténységet is a dánok hozták be, bár csak két templom van Nuukban, a régi, amit még a gyarmatosítók emeltek, a másik már egy modernebb, protestánsabb. A vallás ugyan nem tudott teljesen gyökeret verni a „pogány” lakosság körében, de a templomokat közösségi térként használják. Nehéz Grönlandon összejönni, közösséget szervezni a családokon kívül, amúgy az egyetem is erre szolgál. Ami nekem nagyon szimpatikus, hogy a szegénységet úgy próbálják felszámolni, hogy kórusokat alapítanak, és akik ide belépnek, kapnak munkát, megélhetést az államtól, közben a kultúrát is fenntartják, mert a saját dalaikat énekelhetik, és van egy megtartó közösség, ami kevésbé engedi, hogy lecsússzanak.

Hasadások a sarkkörön, a semlegesség vége

2022 és az orosz-ukrán háború kezdete sok szempontból mérföldkő volt a világnak. Véget vetett az arktiszi kivételesség illúziójának is, ezért hívhatnánk akár a „térség 9/11-ének” is -- érzékeltette a szakértő. Míg a Hans-sziget (Tartupaluk) körüli jogvita békés rendezése Kanada, Dánia és Grönland között megmutatta, hogy stratégiailag fontos térségekben is lehetséges a jogállamiságon, tudományos együttműködésen és a helyi közösségek vezetésén alapuló megoldást találni, ha a bizalom megvan a felek között; addig az ukrajnai háború alapjaiban ingatta meg a tudományon és együttműködésen alapuló arktiszi kooperációt és arktiszi nyolcak közötti bizalmat.

Az Északi-sarkvidéki Tanács működése befagyott, és a régió másik jogi keretrendszerét biztosító Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) kikényszeríthetősége is megkérdőjeleződött a nemzetközi jogi keretek áthágása okán. Az arktiszi intézményi keretét adó oszlopok pedig egyre kevésbé tudták a nagyhatalmi versengés eszkalációját együttesen megtartani, mígnem a régió „kettévált” a hasonlóan gondolkodó arktiszi hetekre és Oroszországra. Ennek eredményeként a klímaváltozás kezelésének kérdése nemcsak azért kezdett egyre inkább háttérbe szorulni, mert az államok új gazdasági lehetőségeket tárházát látták megnyílni a térségben (főként új katonai pozíciók, alternatív hajózási útvonalak, bányászati és turisztikai lehetőségek), hanem azért is, mert az arktiszi együttműködésben 2022 után bekövetkezett törés megbontotta a korábbi modellt: Oroszország kizárása, az ellene kivetett gazdasági és politikai szankciók nemcsak eszkalációhoz vezettek a régióban, hanem gyakorlatilag ellehetetlenítették a helyi tudományos együttműködéseket bizonyos arktiszi államok között.

Mindez pedig a a szakértő szerint a tudomány politikai semlegességének végét hozta magával. Bár a tudományos együttműködés és a helyi tudás marginalizálása hosszú távon növeli mind az instabilitást, mind pedig a költségeket, a meglévő nemzetközi kereteket áthágó erőpolitika világában sem az őslakosok, sem pedig a kutatók bírnak lépést tartani a gyorsan eszkalálódó geopolitikai fejleményekkel. Miközben a kutatáshoz és a tudásátadáshoz időre, türelemre és békére lenne szükség, az események gyorsan változnak, a nemzetközi együttműködések pedig sorra borulnak fel, kockáztatva a helyi közösségek érdekérvényesítését. Mint Papp Zsanett Gréta magyarázza, az elmúlt években a nemzetközi jog, a szuverenitás, a határok, a klímaváltozás és a globális energiaátmenet többszöri újraértelmezésének lehettünk szemtanúi. Mindezek hatására az Északi-sarkvidék és kifejezetten Grönland nem marad periféria, hanem egyszerre lesz a geopolitikai érdekek ütközőpontja és a globális tudomány egyik legfontosabb laboratóriuma. A térség jövője nem a XX. századi geopolitikai reflexeken múlik, hanem azon, hogy a biztonság fogalmát képesek vagyunk-e újraértelmezni: nem kizárólag katonai, hanem társadalmi, környezeti és tudásalapú stabilitásként.

A tudománydiplomácia szerepe így alapvetően átalakult és jelentősen megnőtt a régióban: a korábbi, stabilitást magától értetődő módon biztosító eszközből egy olyan közvetítő mechanizmussá vált, amelynek célja már nem az „apolitikus” együttműködés fenntartása, hanem a jelentősen „elvágott” kommunikációs csatornák minimális szintű megőrzése, valamint az egyre inkább azonnali, rövid, illetve hosszú távú környezeti és társadalmi kockázatok kezelhetőségének biztosítása is. Ebben az új helyzetben a tudománydiplomácia jelenkori értéke éppen abban rejlik, hogy képes összekapcsolni a tudományos tudást, a helyi és őslakos ismeretrendszereket, valamint a politikai döntéshozatalt egy olyan térségben, ahol a katonai és gazdasági logikák egyre inkább kiszorítják a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat.

Ugyanakkor fontos felismerni, hangsúlyozza a szakértő, hogy a tudomány szerepének átalakulásával párhuzamosan annak társadalmi és politikai megbecsültsége is érdemben változik. Napjainkban egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a tudományos kutatás nem elsősorban előrejelző, tájékoztató funkciót tölt be, hanem politikai és stratégiai döntések utólagos legitimálásának eszközévé válik. Ez különösen látványos a katonai jelenlét kiterjesztését, a kritikus nyersanyagok – például ritkaföldfémek – kitermelését, illetve nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseket érintő törekvések esetében, ahol a kutatási eredmények sokszor szelektíven kerülnek felhasználásra. A kettős felhasználású technológiák – amelyek egyaránt szolgálhatnak polgári és katonai célokat, például a műholdas megfigyelés, a mesterséges intelligencia vagy a szenzortechnológiák területén – különösen érzékeny metszéspontot képeznek. Az ilyen technológiákat tudatosan alkalmazó államok, köztük Kína, egyszerre válnak a tudománydiplomácia kulcsszereplőivé és a nemzetközi monitorozás elsődleges célpontjaivá is. A helyzet talán legnagyobb fenyegetése, hogy a tudománydiplomácia zsákutcába juthat, ha nem sikerül megőrizni a tudomány autonómiáját, és az a geopolitikai versengés eszközévé válik. Ebben az esetben a tudomány nem a bizalomépítés és a deeszkaláció alapjaként működik, hanem éppen ellenkezőleg: a hatalmi rivalizálás és a stratégiai nyomásgyakorlás egyik legitimáló tényezőjévé alakul át.

Ezért is kifejezetten fontos, hogy az őslakosok és a helyiek prioritást élvezzenek az arktiszi változások megértésében és kezelésében egyaránt. Az őslakosok hangja, figyelmeztetése és szükségleteik ugyanakkor egyre inkább elvesznek a globális geopolitikai diskurzus zajában, szavuk a döntéshozatalban továbbra is periférián marad. Pedig az Arktisz biztonságának garantálása, így a mi biztonságunk is, nagymértékben azon múlik, hogy a helyben élő emberek tudását és szükségleteit mennyire építjük be a térségről alkotott gondolkodásunkba és a politikai döntéshozatalba. Az Északi-sarkvidék biztonsága a bizalmon, a hosszútávú tervezésén és az inkluzív jogalkotáson múlik, Az inuit politikai vezetés és tudományos szervezetek nem hiába hangsúlyozzák évek óta, hogy a térség klímapolitikai és biztonságpolitikai tervezésébe kötelezően be kellene vonni a helyi közösségeket.