Csősz Gergő: havárianapló
Mint a karambol után a hatalmas csönd. Alig egy-két
perce suhantunk, sejtve ugyan, hogy rossz az irány, ám
mégis volt haladásérzet, ha viszonylagos is, volt
kint a menetzaj, a szélsusogás, a makacs makadámút
rücske, amint koptatta az abroncsról profilunkat,
légkürt harsant, távolodó kamion zötyögése,
fém fém ellen, vad külső-belső monológok,
hörgés diffundált a motortérből az utasba,
ott a nyomástól lángba borítva a hétközeinket;
zászló, zászló, szív, sűrít, lent tart, kipufogtuk
lelki kiégéstermékünket környezetünkbe.
Adrenalinból nyert mozgási energia hajtott
minket idáig, az üss vagy fuss dramaturgia mentén,
ennek azonban vége ezennel. Most csak a csönd van,
köztes lét, stabil oldalfekvés, várjuk az infót
(rendőrt, mentőt, Szent Pétert, Hádészt − aki ráér),
hogy mi következik és hogy mekkora bajba kerültünk…
Dzsentrifugális erő el nem veszik, átalakul csak.
Ferenczfi János: Ez a feladat
Tisztelettel Attilának, Miklósnak, és másoknak
Ki tiltja meg, hogy felrójam eltiport
hosszú éveimet?
Mind, amit álmodtunk gyarmati létben,
gyomrunkban émelyeg.
Sorsok sokasága hullott a mélybe,
nemzedékek vágya és reménye, mint
viharvert levelek.
*
A gondolatok úgy hullnak rám, akár
az alkonyi eső.
Rabságom belül lassan növekszik, mint
a Hold karéja nő.
Gyanakvón néz rám szomszédom, kedvesem,
megjegyzik, mit hozhatnak fel ellenem,
mert azt hinni merem.
Még csönd van. Csönd. A mélyben vihar fogan,
hisz nincs mit vesztenünk.
És váratlanul előtör reményünk.
Bennünk küzd, és velünk.
Csodálva nézem, elolthatna engem,
hisz apró láng csak a szabadság bennem,
míg elnyomott vagyok.
Magad teremted béklyód, fogságodat.
Rab vagy, nem kell lakat,
S ha előbukkan a hatalom, bentről
figyel rád, és jelent.
Magad emeled fel rút zsarnokodat,
Elhagyod hited, a gondolatokat.
Nem élet ez. Habár
e lángoktól átölelt, kicsi ország
a dacból született.
Eleven jogot ragadtunk magunkhoz,
örök rebellisek.
De ránk hágott százévnyi balszerencse,
hogy jelenünk zsarnokát megteremtse.
Porlik már, szétpereg.
Én tagadom a nyomorító rendet!
Van még bennem remény.
Nem hiszem, hogy örökké bennünk élhet,
aki alattomos.
Nem hittem népet, ki zsarnokot választ,
gyáván tesz hitévé sok hazug választ,
és testvérén toroz.
Én nem ilyennek képzeltem e népet.
Pedig hát engem is
kirekesztettek. Sorsomat ellopták,
bár nem idegenek.
Rút tolvajok martalékává tették.
Verejtékem árát is mind felélték,
minden reményemet.
*
Öregszem már. Szaporodik testemben
a szokott fájdalom,
és szívemben a halál. De hitem van,
és tűrni nem fogom,
hogy ott, ahol nem volt szabad az apám,
ahol nem lehettem szabad önmagam,
ott rab legyen fiam.
A zsarnok engem bentről nem vezérel.
Isten szerint szabad
minden lélek, akit csak Ő teremtett,
nem kartotékadat.
Eljön a szabadság. Most megteremtjük.
Láncainkat szép reményre cseréljük.
Ez ma a feladat.
Géczi János: Két részlet a Komédiából
(Íme)
Hátán a sörte sprőd, ha ujj járkál
közte, hangokat kelt, sercegőket.
Íme a disznó. Mocsokban fetreng.
Hegyet és mennyet áthat a szaga.
Társairól röfög az óljában,
akiket, ha habzsolva nem fal fel
malackorukban, akkor azok rég
szétmarták volna és zabálják fel.
Ráborulva az ólra az égbolt,
megvilágítja mind a részletet,
kiterjedést juttat az ajtónak,
rést a kerítésnek, kulcsot zárnak.
Nem marad egyéb, mint rád függesztett
két könyörgő szem, szuszogó ormány,
meggyötört lélek. A holnapi hús
szennyes alakja. Holott csak körme
körül volt korábban latyakos,
ma csülkéig ér a szaros este.
(Az éjszakában)
Ki érzi jól magát a sötétben,
hallottam, amikor a kikötőt
elhagytam, ha nem maga a sötét?
Véletlenek melyik birodalmát
tekintsem, ami miatt egyre ide-
zúdultak a sorsüldözöttek?
Hogyan rendezte befogadókra
és kitagadókra az errefelé
lakókat, hogy egyik a nemzetét,
másik a vallását cáfolta meg?
Miért osztja szét
a népemet lövészegyletekre?
Vajon elmondhatom-e még, hamva
a tetemnek, mint a könyvnek, szürke,
és rendeltetésszerűen fognak
lezajlani a kihajózások?
Pusztán egyetlenegy tócsa szeme
szerettem volna égkéken lenni.
G. István László: Adjátok meg
Valaki felmutatott egy aranyat.
Adjátok a császáréit a császárnak, adjátok
az Istenéit az Istennek. Az arany egyszerű,
ha ránézek nem is látom. Úgy porlik át
ujjaim között, mint a liszt. Mintha a pénzt
egy fordított Mídás érintené. Ágyam mellett
egy pohár. De kié a víz? Sábát rászedte Salamon.
Miféle tüzet oltok el, ha megszomjazom?
A császár kisajátítja azt is, leütöm
poharát. El kell rekesztenem a szomjam,
de hol a gát? Ami hozzám tartozik,
elidegeníthetem-e? Ha gátat építek, a lemondás
nem sírkövem építi-e? Vajon egy szomjnak
marad-e neve? Vagy lesz belőle torkolatáig
terjeszkedő folyó, s ha el is ér a tengerig,
nem tudja, mire jó. Kit engesztel ki a fény,
ha a vég a kezdet, s a kezdet a vég?
A világosság ölelése világ nélkül elég?
Horváth Eve: A rendszer nem válaszol
Hull a hó, ma fehér kardigánban hallgatom a lehetetlen
hangját, és olyan nyelven szólok, ami még nem létezik.
A gyógyszeres doboz, vagy egy zárójelentés riasztó és
érzéketlen magányosságában dobbanások süketszobája,
valami félreérthetetlen halálcella, jövő-paralízis egzisztál.
Fülemben érdes fűrészelés, a Revolut-kártyámon átutalás,
a megdöbbent naptárból kitépett lapon ülök egy macskaszőrös
széken. Ki fog kit megölni, azt még nem tudom. Ölemben
diktátor dorombol, rendezem a könyvtáramat a library-
thingen, rám ír egy nyugdíjas IT-mama a Szilícium-völgyből.
Sohasem szerettem ugyanolyan lenni. Legszívesebben még
az emberre sem hasonlítanék. Szégyellem, hogy reggel nekem
is kakálnom kell. Borzalommal tölt el a kapcsolatok primitív
és fennkölt összevisszasága, a nyelvet öltött valóságtagadás.
A propaganda dallamtapadása mindenkire hatást gyakorol.
A mosógép lejárt, Trump alsógatyáját feltekerte a dob. Nézem,
a szűrőt eltávolítva, hogyan ömlenek ki síkos maszatokként
belőle a parányi orbánviktorok. Nekem mi marad? A monoton
működésben elkoptatott én, tokkal-vonóval együtt is csupán
egy, a szeretetnek kitett, általa kitartott, strichelő remény.
Lelkem kolhozában sorban állnak a bátor állatok. A jelen egy felismer-
hetetlenségig szétroncsolt arcú szerető. Tikkel a kurzor, mint a gépem
autonóm idegrendszere, valamit mindig akarva, akaratlan. Megnyitott
ereimen cincogva buggyannak ki a szavak, agyvelőm a télbúcsúztató
imbolc ünnepén a rendszer újratelepítésére készül.
Lukács Flóra: A víz emlékezete
Ne veszítsétek el a bizodalmat.
Nem tudom, miben, de elveszíteni sem éri meg.
A tehetetlenség a helyváltoztatás szükségletét aktiválja,
a szégyen minden egyéb érzést megelőz és kizár,
kiszakítani magadat a rituálisan szabályozott többesből,
szabadulni szokásrendtől,
az izolált, törzsi nyelvtől,
hamis intonációktól.
Kilépni a nemzeti tébolydából,
a rutinos realitás sötét iszapjából,
a statikus tompultságból,
a felszínes racionalitásból,
a mások valóságából.
Újratanulni a létezés ritmusát,
amíg a lélek áldozatra hurcolja a tétovázó testet.
A menekülésnek és a hűségnek hasonlók a reflexei.
*
Akár az idő vágóhídjára hajtott állatok
jármaikkal, zabláikkal, hevederekkel
dübörögnek végig a pallón,
maguk mögött hagyva
az elvillanó holnapok örök sorát.
Hajóra szállnak semmi tartalékaikkal,
az esélytelenség ellenére hullámzónákban keresnek feloldozást.
A szelek áldása rajtuk.
Távolodva a szárazföldtől
nézik a repülőhalak iramát,
halászhajók madonnás zászlóit, a habmezőket,
az áradó, fölmorajló, harsogó, evoézó tengert.
Hánykolódva a titáni világban
a sós szél orrukba leheli
az élet leheletét,
a tetszhalottakba visszatér az élet,
az anyag a természethez adaptálódik.
A purgatóriumi hőségben,
a -talanság otthonosságában,
a távolság olvasztótégelyében
nyugtalan vibrálnak, izzanak az őrületben,
légies kábulatban, pompás szédülésben,
ringanak kőparadicsomok felé.
Nézed ezeket az emberi szeráfokat,
felpárázó testeket, fénylő nyakszirteket,
csigásodó, csapzott hajak tömegét,
melleken elnyíló ingeket,
a hús testformáinak állandóságát,
a körvonal változatlanságát.
Olyanok, akár a galambok özönvíz után.
Önmaguk és mások emlékművei,
kvadrálnak a hely szellemével,
hosszú tagjaikkal beleágazódnak a jelenbe,
lélegezik a vizek teremtés előtti örök szagát,
a fénysugarak, akár a kardok,
dárdák járják át testüket,
órákon át folytatják néma küzdelmüket a széllel,
míg csípőcsontjuk ki nem fordul helyéből,
és megérzik alig elviselhető sokkját a könyörületnek.
Nézed nyers, vad, szabálytalan szépségüket,
látod, ahogy színük változik,
bagaria bőrük nyírfakátrány szagot áraszt,
rosszul felrakott, rájuk erőszakolt
hámok által feltört sebek nyomait őrzi.
A hegek húzzák, nem engedik szabadon mozogni
az izmokat, inakat, idegeket.
Felszámolják magukat a változás természetes tremolójában.
*
Nadrágszíjukat tfilinként karjukra tekerik,
megadják magukat az elemek formáló erejének,
az ölükig felcsapó víz fölé hajolva
pásztázzák az örökkévaló, opalizáló eget,
a megürült helyet, a forgó boltozatot,
a teremtett világ apszisát,
visszhangzó félkupolát, üvegharangot, tipolyt,
mint akiknek lemetszették szemhéjait.
A tekintet nyugvópontot nem talál.
Makó Ágnes: Most vasárnap
most hogy végre eltörölték a választásokat
abbahagyhatom a hírolvasást
nem kell követnem az eseményeket
nem kell megjegyeznem a politikai szereplők
nevét arcát mosolyát utódját
mostantól nem törődöm
a nyilatkozatokkal
véletlen elszólásokkal
kiszivárgott hangfelvételekkel
reakciókra adott további reakciókkal
a jelek tetemen nyüzsgő hangyák
mozgásuk megjósolhatatlan
nem kell már követnem szememmel
egyetlen hangyát sem
most hogy végre eltörölték a választásokat
ideje megtanulnom a saját dolgaimra koncentrálni
például a mosdókagylón képződő vízkőrétegre
ami a hírolvasás időszakában mindennap
fél milliméterrel vastagabb lett
sárgából barnává változott
míg el nem felejtettem
a mosdókagyló valódi színét
hírolvasás helyett lepucolhatom
minden héten vagy mindennap
videókat sem kell már nézni
barátokkal sincs értelme politizálni
helyette minden egyes használat
után közben és előtt
sikálhatom a mosdót
és különös élvezettel szedegetem ki
a lámpabúrából az évek óta odaszáradt
égett bogarak maradványait
ez igen
ügyes vagy és bátor
mondom magamnak
most hogy végre eltörölték a választásokat
vasárnap
most vasárnap
és minden vasárnap
egész nap csinos ingben
farzsebemben az okmányaimmal
és biztosan fogó golyóstollal
ünnepélyes komolysággal otthon maradok
egyesével összeszedem a morzsákat
a kenyérvágó deszka körül
keresek egy hangyabolyt
és minden hangyának adok egy-egy morzsát
hadd legyen jó napjuk
most vasárnap
Mics Ildikó: Átjáró
A szél a folyó felől tör be
a százéves házak határolta holt térre,
és a zegzugos, szűk közt kitöltve, kíméletlenül
legyalul mindent, ami az útjába kerül,
kiismertem már, meghajlok előtte,
test a test ellen feszül, és erőből,
összegömbölyödve tolom magam előtt,
míg haza nem enged,
viharos átjáró ez folyótól a városig,
a vasbeton épületek körbezárják a zajt,
szomszédok kora reggeli csevejét piacra menet,
részeg turisták éjszakai óbégatását, a kutyás férfi
sordinós negédességét, majd amikor
minden átmenet nélkül üvölteni kezd,
mert a hálátlan ebek szanaszét futottak,
lebetonozott, visszhangos átjáró ez,
forgalmasabb végén magaságyásban újratelepített
díszkert, utódja az előző ligetnek, amit egy nyárelőn
bontottak le, kiásva a cserszömörcét,
a kínai selyemmirtuszt, meg a többi virágzó dísznövényt,
úgy hírlett, a földbe szivárgott víz eláztatta
a környező házak pincéit, micsoda végzetes hiba,
pedig már zsongtak a méhek a fodrászszalon
és a tapasbár közötti buja zöldben, és szállt
a rózsaszín mirtuszvirág,
hogy aztán megint ne legyen itt semmi,
illetve ez így mégsem igaz, mert ide
mindig betör valami, ha más nem, délnyugatról a nap,
átlósan félbevágva a szemközti házfalat, derítőfényében
groteszk eklektika, légkondi kültéri szellőzője és málló,
szecessziós ornamentika, betör a bulihajók egyenzenéje,
jobb esetben egy kis delikát alkalmi jazz,
pitykés-pántlikás ünnepeken
kötelékben repülő vadászbombázók robaja
hangosbemondós felvezetéssel,
betör ide a high-tech, és betörnek viaszarcú kéregetők,
és az ő elvékonyodó, leeső mondatvégeik,
és beszivárog ide az is, aminek nem kéne soha,
mert ez itt egy békés városrész
lenne, itt írók, költők élnek, itt ugyanaz a távlat
a keresztutcák végén: folyó, fölötte az ég,
szóval beszivárog ide, ami kisszerű és ócska,
mint sűrű latyak a betonlap repedéseibe,
amikor elég lesz belőle, elindulok az átjáróból,
hátamba kapom a szelet, meglódulok a kertig,
kopár még, ott balra fordulok,
az utca ugyanolyan mint ilyenkor mindig,
torzók a fák, friss bécsiszelet-illat a sarokig,
francia pékség, könyvesbolt, zöldséges,
eper tízezerért, és ott a park, az életünk fele,
az ivókút, mellette dagonya és gyerekeink
lábnyoma az elmúlt másfél évtizedből,
jönnek mások is, még várunk kicsit,
aztán együtt elindulunk haza.
Nyilas Atilla: Elbocsátó üzenet
Neked most menned kell.
Nemcsak a felelősségteljes,
tájékozott, bátor emberek,
de elküldenek a folyók,
elküldenek a mezők,
elküldenek a hegyek,
el a fák és a kövek,
a felhők, a csillagos ég,
elhajt a tavaszi szél,
mint ördögszekeret,
egy borzongató hajnal
útilaput köt a talpadra,
kiteszi szűrödet a haza.
Nem kellek hozzá,
hogy a magyar nyelv
elijesszen téged
mint lápi lidércet.
Ahelyett, hogy elmenne
még százezer ember,
inkább te menj el –
neked most menned kell.
Tábor Ádám: Pohos
Ma nem engedtem be pohos levegőt a szobámba
Ma a pohos levegő engedett kint magába
A novemberi szmog beborította a budai Várat
A ködben pohos és szürke kiskirályok keverték fent a kártyákat
Séta közben eszembe se jutottak
Ha felszáll az évtizedes pohos köd a nyugati tavaszi szél úgyis
elfújja őket
Vörös István: Középhatalom
1
A világ jövője Magyarországon dől el –
nem azért, mert túl fontos,
éppen, mivel lényegtelen hely,
itt, aki nem ír verset, nem is ember.
Aki verset ír, nem jelenthet gondot.
A világ jövője Magyarországon dől el –
itt van aranyozva a legtöbb vasfej.
Vasfej az, aki mindenkivel undok,
éppen, mivel lényegtelen hely,
minden lényegtelent magának szentel,
bölcsnek nyilvánítják a gyakorló bolondot.
A világ jövője Magyarországon dől el –
a kénes forrás emberszájból tör fel,
van hozzá savószín szem, és alacsony homlok.
Éppen, mivel lényegtelen hely,
keverik a bánatot az ünneppel,
sikernek remélik a szaporodó gondot.
A világ jövője Magyarországon dől el –
éppen, mivel lényegtelen hely.
2
Magyarázni kell, hogy kétszer kettő nem öt.
„Na jó, de négy az biztos nem lehet!”
Szóljon inkább a „Pénzt vagy életet!”
„A harc a létért, jól tudjuk, örök.”
Hát nagy kérdés, hogy mit tudunk jól,
sok tévhitet terjeszt a kor.
Ki sem látszunk a bölcs dumák alól,
a józanságot kivetjük tudatunkból.
„Az véleménybuborék, amiben te élsz.”
Önként veszted el a reményt,
hitelt adsz a vegytiszta hazugságnak,
a töményben is volt mindig igazság,
ahogy minden héten van nagynéha vasárnap.
De most az igazságot véleménynek mondják.
3
A vers, a vers, a vers egyetlen
fegyverünk minden jellemátvilágításban,
amikor mindenki kedvetlen,
s a jövő felől a lelkeken nagy nyomás van.
Kár aggódni, már régen minden eldőlt,
de történni még bármi megtörténhet.
Ma pontosabban ismerjük a fertőt,
mint akárki más széles e vidéken.
Ezért szívesen exportáltuk,
pisztolyunk mintájára készültek nagyágyúk,
folyik a hülyeséggel való felfegyverkezés.
Ha megszabadulunk is, most már késő,
békeharc lett a semmittevés,
arcunk átformálja egy virtuális véső.
