Valami értelmet mégiscsak – Közös országunkról Vida Kamillával

A Partizán szerkesztőjeként folyamatosan közéleti kérdésekkel foglalkozik. Közvetlenül az országgyűlési választások előtt, a költészet napjára megjelent új verseskötetében szintúgy középpontban állnak a közügyek és a politika. Mi az, ami erre sarkallja?

Ilyen az alkatom, engem a politika érdekel, Magyarország érdekel, az emberi kapcsolatok érdekelnek. Nagy lelkesedéssel olvasok olyan műveket, amelyek nem erről szólnak, de alkotóként azt érzem, ezekben tudok igazán autentikusan megszólalni. Az új kötet vezérmotívuma az 1991-es Kónya–Pető-vita [Kónya Imre a Magyar Demokrata Fórum (MDF) frakcióvezetője, Pető Iván a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) vezető politikusa volt – a szerk.], és ezáltal az igazságtétel és az elszámoltatás kérdése, ami most megint fokozottan jelen van a közbeszédben. Fő kérdésem mindemellett, hogy az utánunk következő generáció miként fogja majd számonkérni rajtunk a döntéseinket. Így van egy másodlagos tétje is a kötetnek a poétikain túl. Sok dolog utal a versekben az éppen előttünk álló országgyűlési választásra is.

A versek az említett vita kapcsán az elszámoltatás lehetősége és értelme mellett afelé is elvezetnek, hogy a két fél, a két szempontrendszer és vélemény nincs meg egymás nélkül, egymást feltételezik. Ami a jobb- és baloldal közti békülés, az árokbetemetés felé vihet.

Igen, és talán még egy harmadik, a múlt és a jövő kérdése irányába is. A múlt feldolgozásához mennyire fontos, hogy mindent rendbe tegyünk? Meddig tart a múlt feldolgozása, és mikor van az, amikor már káros mértékben a múltban élünk, és nem azon próbálunk gondolkodni, milyen legyen a jelen létünk? Fontos tudatosítani – egy ilyen hosszú és nehéz választási kampány során, mint a mostani, ahol nyilvánvalóan sok a társadalmi feszültség, és a közbeszéd állapota sem az elvárható szinten van, pedig pláne –, hogy április 13-án reggel mégiscsak mindannyian ebben az országban fogunk felébredni, és továbbra is mindannyiunk országa lesz, bármi is lesz az eredmény. Ezt kell szerintem szem előtt tartani. Tudom, ez most nehéz, hiszen mindenki nagy tétként tekint a választás napjára, és azt gondolja, minden ezen múlik. De azoknak, akik a közéletben megszólalnak, alapvető lenne hangsúlyozniuk: ez a kérdés egy ponton mégiscsak el fog dőlni, és utána is békében kell egymás mellett élnünk.

Mennyire lehetséges és mennyire szükséges a rendszerváltás után eltelt időszak feldolgozásához az elszámoltatás?

Elkerülhetetlen, hogy pontosan megértsük és közösen végignézzük, honnan hova jutottunk, és ennek mi a története. Fontos azt is megnézni, ebben kinek milyen felelőssége van. És vannak olyan helyzetek, amelyekben az úgynevezett elszámoltatás nem megkerülhető. Ám azt is gondolom, hogy ez a múlt feldolgozásának és egyfajta közös megértésének a része kell hogy legyen, és az igazságosság és jogszerűség talaján kell állnia. Az pedig már cseppet sem hasznos, hogyha csak ezzel foglalkozunk, és a sérelmeinkből akarunk adott esetben új országot építeni, vagy azokat vesszük kiindulópontnak. Nem gondolom, hogy a bosszú bármilyen szinten jót tenne ennek a társadalomnak, mert a bosszú csak bosszút szül. Előre kell nézni. Így azt hiszem, nemcsak a kötetbeli versbeszélő, hanem én is inkább a Pető Iván-i érveléssel értek egyet. Ám érthetőnek tartom azokat a szempontokat is, amiket Kónya Imre képviselt ebben a vitában, hiszen azokat a sérelmeket és bűnöket, amiknek a helyretételéről szólt a vita, eltagadni nem szabad. Nagyon nehéz igazságot tenni. Ugyanakkor nem biztos, hogy az igazságtételi törvény – hogyha az Alkotmánybíróság nem semmisíti meg – kielégítette volna azt a társadalmi igényt, aminek az érdekében létre akarták hozni. Örök dilemma, mit kezdünk a társadalmi sérelmeinkkel, mit kezdünk a múltunkkal és a múlt bűneivel.

A hibázási lehetőség a rendszerbe van kódolva?

Nehéz tanulni mások vagy a korábbi hibákból, a történelemből, és így mindenki a saját kárán tanul. Ez is talán azt mutatja, nem biztos, hogy sok értelme van a számonkérésnek. Minden generáció hibázni fog, és ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos megismerni és történetileg szemlélni a politikát, mert a NER sem úgy született, hogy kinőtt a földből, hanem komoly történeti előzményei vannak, amiknek a logikus következménye lett az orbáni rendszer megszületése és megerősödése. Ám nagyon szerencsés csillagállásnak kell lennie ahhoz, hogy egy generáció olyan lépéseket tudjon tenni, amelyek túlmutatnak a korábbiak hibáin. A történelmi helyzet mindig másmilyen, mindig más nehézségek vannak, máshol húzódnak a törésvonalak, ezért a politika inkább tapasztalati műfaj.

Mostani sérelmeinkkel a tarsolyunkban egy ilyen szintű vita, mint a Kónya–Pető-féle, ön szerint elképzelhető?

Az ember sokszor azt gondolja, hogy egyáltalán nincs értelme vitázni, annyira sok sérelem van, és annyira távol állnak a nézőpontok, hogy már nem is beszélgetünk, csak a saját körünkkel, legalábbis politikai témákban. Kettős dolog ez, mert egyrészt muszáj arra törekedni, hogy legalább azokkal a törésvonalakkal, amelyek értelmetlenek, kezdjünk valamit. Nagyon nagy felelőssége a politikai elitnek, hogy ezt megtegye, hogy ember ne legyen embernek farkasa ebben az országban. Másrészt nem szabad naivnak és idealistának lenni, nem szabad elhinnünk, hogy minden megoldható párbeszéddel, mert vannak olyan társadalmi berendezkedésből adódó érdekellentétek, amelyeknek nem megoldása semmilyen párbeszéd. Egy kapitalista társadalomban élünk, ahol egyértelmű, hogy más érdekei vannak egy alkalmazottnak és egy gyártulajdonosnak, és ezek az igazságtalanságok és különbségek olyanok, amiket nem lehet egy beszélgetéssel felülírni. Tehát vannak helyzetek, amelyekben nem feltétlenül jó stratégia, hogy leülünk egy asztalhoz egy bor mellé, hogy én is megértsem a te érzéseidet, te is az enyémet, hiszen attól még ugyanolyan igazságtalan marad a világ. Az, hogy megismerjük egymást, igen fontos, ám nem elégséges feltétele annak, hogy egy jobb ország legyünk. Egyébiránt meg a hatalmasok és az erősek történetét ismerjük mindannyian, erről szólnak a hírek, őket látjuk mindenhol, míg a gyengék és elesettek történeteit alig ismerjük.

Mekkora felelőssége van az értelmiségnek az elmúlt harmincöt év alakulását tekintve?

Nyilvánvalóan van felelőssége. Ugyanakkor nem gondolom, hogy némán asszisztált volna bárki is. És azt sem, hogy értelme van bárkit is hibáztatni, azokon kívül, akik hatalmon voltak. Ilyen relációban ugyanis nagyon nehéz megtalálni az ellenállás stabil és hatékony formáit. És voltak azért fontos és szép kiállások, szép pillanatok az elmúlt tizenhat évben is. Ám az tény, hogy általánosságban nem volt hatékony az ellenállás.

Azzal indítja a kötetét, hogy már nem akar lázadni. Miért nem?

A versekben nem feltétlenül én vagyok az, aki beszélőként szerepel. Én költőként, újságíróként, magánemberként, baloldali értékrendűként, magyarként mindig abba igyekszem fektetni az energiáimat, hogy egy jobb, „közösebb” országban tudjunk élni. A lázadó kategóriája pedig kevéssé megragadható, inkább csak szimbolikus. A sokszor talán öncélú vagy túl harsány, túlmisztifikált hős pozícióban nem hiszek. Ezt a fajta lázadást talán már valóban kicsit lecsippentettem magamról. A nagyon harcos, nagyon számonkérő attitűdöt elengedtem.

Mint egy szomorú vidámpark – írták az első kötetéről. Ez a második mintha épp inverze lenne: egy szomorú park vagy még inkább harctér, ami azért már fényben dereng. Van benne boldogságvágy, amit nem is szégyell felvállalni.

Nekem arról is szól ez a könyv, hogy mindenek ellenére azért ne felejtsük a végső célt, lássunk kicsit távolabbra, vagy szélesebb perspektívában. És ezt ne szégyelljük kimondani, mert ha valamiért vagyunk a világon, akkor az a szeretet. Lehet, ez gyenge feloldása annak, hogy körülöttünk minden pusztulni látszik, de azért valami értelmet mégiscsak kell adni a napjainknak. És mi más lenne az értelme, mint az, hogyha egymásra nézünk, akkor azt látjuk, hogy van bennünk valami közös, és van valami, ami érdekel bennünket a másikban.

A közéletiségen túl a kötet másik vonulata maga az ars poetica: annak boncolgatása, a versnek mi a feladata, és milyen hangosan kell szólnia. A hitvesi líra is megjelenik.

Sok olyan versem van valóban, ami önmagáról beszél, saját hatásáról gondolkodik. Elég magától értetődő egy közélettel, politikával foglalkozó verseskötetben az a kérdés, hogy amit mondok, vajon ki hallja. Ugyanakkor a gyengédségnek is valamiféle eszköze lehet a vers. Ez az ambivalencia igencsak foglalkoztat. És az, hogy a nyelvnek milyen funkciói lehetnek, és hogyan tud beszélni magáról.

Egy idő után a folyamatos önreflexió is öncélúvá válhat.

Meg cinikussá. A cinizmus állandóan kísért, a játékosság könnyen fordul ebbe. Így a lírám sokszor ironikus és cinikus, miközben meg nagyon nem akar az lenni. A nyelvnek ez a küzdelme önmagával: így szólalna meg automatikusan, mert a közérzetnek és a generációnak ez a hangja, hiszen annyira abszurd most már minden, hogy nem lehet nem cinikusan közelíteni. Közben meg a cinizmus nem mutat semmilyen irányba, és nem segít abban, hogy egyről a kettőre jussunk. Ennek a zsigeri felismerése és az ezzel való küzdelem a nyelven belül fontos momentuma a poétikámnak.

Mindemellett a pimaszság a leginkább meghatározója a költészetének. Ha nem örök érvényű aktuálpolitika kerül bele, az se baj, ha giccsesen boldog, az se érdekli. Ennek a bátorságnak az elérése egyszerű elhatározás volt?

Egyrészt alkati dolog, másrészt nagyon is tudatos döntés. Amikor rájöttem, hogy ezzel is lehet játszani, formálni. Így lett ez is egy nyelvi eszköz – a nyelv határainak keresése. Öröm volt ezeket a határokat feszegetni, és valahogy az volt a fejemben, jó, ha ennek az örömnek nincs határa és ez meg is tud jelenítődni. Ezeknek a verseknek a megírása nagyon nagy örömforrást jelentett a számomra.