Közveszélyes munkakerülők, avagy szabadúszók a magyarországi művészeti életben

Lili, a legidősebb ragadja magához a szót a Thury testvérek közül: ő képzőművészként főként grafikával, vizuális művészettel és művészetpedagógiával foglalkozik. Két éve született a kisfia, és bár szabadúszóként könnyebb volt visszakapcsolódni, kisbaba mellől dolgozni, kiemeli, mennyire nehéz így, hogy nincs „munka védőhálója”. Zita az utóbbi időben színházcsinálóként definiálja magát, mert ez reflektál leginkább arra a sokféleségre, amiket csinál, és ahogy csinálja: ez egy horizontálisabb működést jelent számára. Gábor pedig a berlini HAU művészeti központ színház- és performanszkurátora, előtte a Steirischer Herbst grazi fesztiválnál dolgozott, de amikor a Közveszélyes munkakerülők című közösségi színházi előadáson gondolkodni kezdtek, még ő is sza­bad­úszó volt.

– Ez a közös életvalóságunk volt, ami aztán a projekt dilemmájává is vált – mondja Zita, mire mindhárman nevetnek. – Persze én is jól ismerem a konfliktusos élethelyzetet, a kihívásokat, mert bár most inkább álláshalmozó vagyok, a folyamatosan sokfelé levés nem szűnt meg, csak kapok havi fizetést – teszi hozzá Gábor.

Zita szerint ennek oka az lehetett, hogy a polgári családból jövő nagymamájuk „úrinőként” nem szimpatizált a munkásmozgalommal, ez úgymond a nagypapájuk előző élete volt. Még 2016-ban Lili látott egy kiállítást Vízizrí – munkáskultúra a Duna partján címmel (kurátor: Csatlós Judit) a Duna-menti munkásmozgalmakról a Kassák Múzeumban, itt bukkant rá a nagypapa nevére a katalógusban. Elkezdett foglalkozni a családi archívummal, majd komolyabb kutatásba fogott.

A nagypapa szegény munkáscsaládba született, öt testvérrel, akik korán elárvultak. Egy ideig cipőfelsőrész-készítőként dolgozott, majd egy gépsoron elveszítette több ujját, mindezt 18 éves kora előtt. Az üzemi munkán keresztül jutott el a Munkás Testedző Egyesületbe a XX. század elején, amikor a munkások még nagyon rossz körülmények között, de egyre szabályozottabban dolgoztak, ezért felmerült, hogyan töltsék el hasznosan a szabadidejüket. A test­edzés volt az egyik lehetséges módja, de sokat jártak együtt színházba, moziba is. Csakhogy jött a gazdasági világválság, így kitalálták, hogy csináljanak ők kultúrát, amit saját maguk fognak fogyasztani. Lili szerint ez vagány dolog volt, emellett ki tudott teljesedni ebben a nagypapájuk közösségi szintű gondolkodása, nyitottsága, önképzés iránti vágya is. Ő régóta gondolkodott, mit lehetne kezdeni a már összegyűlt anyagokkal, Zita pedig szintén erről a korszakról írta a szakdolgozatát (A mozdulatművészet és a munkáskultúra találkozási pontjai: Fókuszban a Madzsar-iskola és a Munkás Testedző Egyesület együttműködései címmel), végül Gábor ötlete volt, hogy csináljanak ebből közösségi színházi előadást.

Volt ennek némi kommunista hangulata is, talán ezért jobb volt később hallgatni róla – utal vissza Gábor arra, miért tűnhetett el sokáig ez az időszak a családtörténetben. Említi, hogy ezzel egy időben robbant be Európában az avantgárd mozgalom, az akkori kulturális elit felismerte és értékelte az akkori munkás-önszerveződő kulturális köröket, sokan jártak le emiatt Gödre. Budapestről nézve nemzetközi szinten két irány működött: Bécs, ahol ezek a rendezvények nem voltak betiltva, a másik a Szovjetunió, ahol a burzsoázia kultúrájával szemben próbálták meghatározni magukat. Innen vették át a mozgásos szavalókórusos formát is, noha az előadásba egyedien hozták vissza: vannak eredeti szövegek, amiket már Gödön is szavaltak, egy híres mozgalmi vers Majakovszkijtól, amit az alkotók írtak át, illetve az inkább anarchistának tartott olasz Vanzetti egy költeménye is. Szári Laura, a Varsányi Szirének kórusvezetője komponálta hozzá a zenéket, Zita a koreográfiát, a résztvevőket pedig nyílt felhívással verbuválták.

– hangsúlyozza Lili. Gábor még hozzáteszi, mindez csupán spekuláció, hiszen abból az időből nem maradtak fenn videók, nekik kellett mindezt elképzelni, a mai korba átültetni. Miután az akkori kultúracsinálók és munkások is a saját közegükből dolgoztak, arra reflektáltak, a testvérek is saját közegükben, a jelenben keresték a kapcsolódási pontokat, ami esetükben a szabadúszó, projektalapú munka volt. Mindhárman dolgoztak társadalmilag kritikus, közösségi művészeti projektekben, ez ért össze a családi vonallal és egy pályázati felhívással. Ráadásul amikor ilyen résztvevőket kerestek, az időben egybeesett még a kata szigorításával is, ami szintén adott nekik muníciót. – Végül nagyjából 25 kiválasztottal indultunk neki a próbafolyamatnak, amiből páran még lemorzsolódtak, de az alapcsapat azóta is összetart – folytatja Zita. – A munkacímünk Mesterségem címere: e. v. volt. A közveszélyes munkakerülők viszont játékosabb, hangzatosabb cím, és jobban leírja az előítéleteket, amiket mi is megkapunk.

– A szocialista retorikával is játszik, melynek gyökerei már ezekben a munkásmozgalmi dalokban ott vannak. Az is benne van, hogy sokszor idealizált feltételezések kapcsolódnak a szabadúszó életformához. Például te osztod be az idődet, délig alszol – sorolja Gábor, mire testvéreiből kitör a nevetés. – Pedig mindannyian megtapasztaltuk, hogy a prekariátust megközelítő munka- és élethelyzeteket tud okozni ez a dolgozói forma. Megpróbáltuk ezt kisajátítani, illetve azzal játszani, mintha tilosban járnánk, olyat csinálnánk, amit nem nagyon szabad. Ez rímelt arra is, hogy mi is és a résztvevők is ezt a kis kiszakított időnkből csináltuk, mert arra természetesen nem volt elég forrásunk, hogy mindenkinek havi fizetést adhassunk.

– Most már egymásnak is adunk tippeket, mitől lehetnénk még jobb munkakerülők – mosolyog Lili.

Ezzel együtt többéves munkafolyamat előzte meg az előadást, melynek részeként az alkotók saját művészeti gyakorlatukból és eszköztárukból inspirálódva, a munka és a szabadidő különböző témáira workshopokat tartottak, például Lilivel vizuális térképezést, kollázsokat készítettek, Zita pedig szomatikus-relaxációs foglalkozásokat tartott a csapatnak. Készítettek egy kártyacsomagot is (olyan lapokkal, mint bűntudat, ügyintézés, multitasking stb.), illetve gyakorolták a nemet mondást. Egyik kedvenc közös élményük volt, amikor a Mammut plázában töltöttek egy napot, olyan feladatokkal, mint a csendes szemlélődés és a fogyasztók árnyékként követése. A csapat négy év alatt nagyon összekovácsolódott, igazi közösséggé alakult, saját programokkal, és további terveken is gondolkodnak, hogyan lehetne a jövőben az előadás anyagait akár installatív módon bemutatni.

Az alkotómunkában nehéz határokat szabni, mikor kezdődik, mikor van vége – emeli ki Lili. –  Az is egy csapda, hogy ha ezt szereted, akkor szívesen csinálod bármeddig. Amikor ötletel, kísérletezik az ember, nehéz is azt mondani, hogy most vége, ezért könnyen 0–24 órássá válik a munkaviszony.

Amióta azonban kisgyermeke van, még kevesebb lett az ideje, de abban a rövid időben talán jobban ki tud kapcsolni és bűntudat nélkül pihenni. Zita bagolyként éjjel is rengeteget ötletel, számára ez egy flow-állapot, de nehezen „pörög le”, mert az egy más idegrendszeri állapot, ezért időnként beírja még a naptárába is pirossal, hogy „pihi”.

– Ha nem tudod, mikor lesz munkád a következő hónapban, az folyamatos készenlétben is tart, mert azon kattogsz, miből lesz pénzed, így nehéz pihengetni. A másik véglet, amikor annyi munkád van, hogy el lehetne osztani három hónapra, de ilyen a szabadúszó lét dinamikája – összegzi Lili.

– Én sokat bírok, aztán jön egy pont, amikor kiégés közelébe kerülök, már ezért is csínján kell bánnom az energiáimmal – teszi hozzá Zita. – Kétszer történt ilyen az életemben, és nagyon más volt belőle a kiút. Legutóbb a munkaundorból maga a munka rántott vissza, ez lendített át, ami érdekes tapasztalat volt.

– Én előbb kezdem hárítani a munkát, mint hogy kiégnék – nevet Gábor. – De nagyon vágyom arra, hogy egyszer legyen egy fél évem, amikor semmi munkám nincs. Kíváncsi vagyok, mit tenne velem, ha rám szabadulna ilyen sok szabadidő.

Zita említi, hogy ő bízott benne, hogy a kampányidőszakban megtalálja a művészeket is a politika, de egyelőre senki nem kampányol nekik például egy feltétel nélküli alapjövedelem ígéretével. Lili szerint nagyon fontos, hogy sokan azért végeznek érdekvédelmi vagy szakszervezeti munkát, hogy a rendszerszintű problémák ellen tegyenek, de az abszurd, hogy ez mennyi fizetetlen önkéntes munkával jár, noha ő is gondolkodik, hogy belépjen ilyesmibe, hogy a saját szamájáért tegyen. Gábor úgy érzi, az előadás létrehozása közben pont azt volt jó megtapasztalni, hogy bár nehezen tudták összeszervezni a programokat, a közösségi létezés – szemben az atomizált alkotói léttel – annyi pozitív energiát adott, ami mindenkit visszatöltött.