– Alapjáraton nem vagyok olyan arc, aki szívecskéket fotózna. Inkább az underground világ áll hozzám közel, ami elég messze áll a giccstől, így korábban szíveket legfeljebb ironikus gesztusként fotóztam volna le – meséli Viktória 2016-ról. Hosszú évek után akkor költözött fel Zalából, a Sénye nevű faluból Budapestre, és elhatározta, hogy szíveket fog fotózni, melyekből egyre többet vett észre. Pár fotó után pedig elindította a Budapestszívétkeresem nevű Facebook-, majd Instagram-oldalt. A hetedik kerületi Massolit Books & Café nevű hely kiállítóterében a #budapestszivetkeresem című kiállításon most számos fotón láthatunk falra rajzolt vagy fújt szívet vagy szív alakú levelet, pocsolyát és szecessziós épületdíszt.
Kétezer-tizenhat nyarától aztán az íróbarátai spontán elkezdtek neki szíveket küldeni, köztük Kabai Lóránt (1977–2022), Décsy Eszter és Szarka Károly, így már nemcsak Budapestről, de az ország más pontjairól is kapott szíveket. Ha valamelyikőjük éppen egy másik országban nyaralt, és szívet látott, azt is elküldte neki. Ezek a képek szintén szerepelnek a tárlaton, sőt térképekre tűzve láthatjuk azokat, amivel Viktória jelzi, hogy szívekre mindenhol szükség van. – Nekem úgy alakult az életem, hogy két hosszú kapcsolat után egyedül maradtam, és amióta szíveket fotózok, ez így is maradt. Ha az ember ilyen sokáig magányos, akkor nagy az esély arra, hogy depressziós vagy cinikus lesz, a szívkeresés viszont jó stratégia ez ellen, még akkor is, ha az életünkből hiányzik a szeretet.
„Ez a hobbi segíthet az emberen, rajtam egészen biztosan”
– mondja. A világon nagyon sok szívkereső van, az Instagramon számos hasonló oldalt követett be.
A dédmama hatása
Viktória a kulturális életben arról híres, hogy remekül fordít lengyelről magyarra – az ő nevéhez fűződik a Vaják című fantasy-könyvsorozat első öt kötete –, illetve lengyel kulturális programokat szervez Magyarországon. – A családi hátterem miatt és praktikus megfontolásból vettem fel az angol és filozófia szak mellé harmadiknak a lengyelt a Pázmányon. Egyrészt pontosan tudtam, hogy ezzel tudok pénzt keresni, akkor is, ha multiban dolgozom, másrészt az egyik dédmamám révén lengyel származású vagyok. Egészen kis korom óta izgatott, hogy miért is költözött Krakkóból Zalaegerszegre, ami – hogy így fogalmazzunk – nem egyértelmű választás. A német származású dédapám postatisztként ment ki Zalából Galíciába, Krakkó szélébe Podgórze iparvárosba dolgozni, ahol beleszeretett a parkban sétáló tizenöt éves dédmamámba, akivel egy évvel később összeházasodtak. Az első gyerekek még ott születtek, majd a harmincas évek elejére elfogyott a munka, és visszaköltöztek Magyarországra. Onnantól kezdve éltek Zalaegerszegen. A kilenc gyerekükből viszont senki nem tanult meg lengyelül, de megmaradt a családi legendáriumban, hogy a dédmama lengyel lány volt.
Viktória az egyetemen több alkalommal is kijutott ösztöndíjjal Lengyelországba, mert úgy vélte, igazán csak ott lehet megtanulni a nyelvet, és belemélyedni a kultúrába. Közben publikált fordításokat a Nagyvilág és a Jelenkor folyóiratokba. – Gyakorlatilag amióta lediplomáztam, két párhuzamos életet élek: az elmúlt tizenhat évből tizenegyet dolgoztam adminisztrációban, tízet multicégeknél, és ezek mellett este, éjjel, szabadnapokon és hétvégéken kultúrával foglalkozom, műfordító, tolmács, programszervező és kurátor vagyok, amilyen lehetőség éppen akad. Szóval a megélhetésemet és a hivatásomat is a lengyelnek köszönhetem, bár a multik nélkül a kulturális munkáimból nem keresnék annyit, hogy ki tudjak venni egy albérletet Budapesten.
Büszke a Vajákra
Mindezek ellenére a kultúrát nem tudja maga mögött hagyni, és szenvedélyesen szeret projekteket csinálni, például lengyel zenekarokat hoz hazánkba, magyar–lengyel képregényes kiállításokat és előadásokat szervez, műhelytanulmányt ír a képregényfordításról, vagy egy éppen megismert lengyel költő másnapi performanszához fordítja le annak verseit magyarra. A Made in Pécs nevű zenei fesztiválra például a modern jazzt játszó Sedno nevű zenekart hozta el kollégáival, míg 2024-ben lefordította KaeRel (Karol Kalinowski), az egyik legnépszerűbb lengyel képregényalkotó Csonthalma című képregényét. Ebben a történetben egy kisfiú és az apukája elköltöznek a címbéli kisvárosba, hogy új életet kezdjenek, az apa a helyi könyvtárban kap is munkát, de nemsokára kiderül, hogy rajtuk kívül mindenki a szláv mitológia egy-egy lénye, ami szórakoztató helyzeteket teremt.
Viktória a Nobel-díjas Wisława Szymborska verseskötete mellett Andrzej Sapkowski Vaják című könyvsorozatára a legbüszkébb a fordításai közül.
Utóbbit sokan a The Witcher című Netflix-sorozat és számítógépjáték kapcsán ismernek. – Az első öt kötetet én fordítottam, így amikor felmerül a kérdés, hogy miért nem maradhatott a The Witcher cím, akkor rám kell mutogatni, mert én tehetek róla, hogy így történt. Az eredeti Wiedźmin cím egy nem létező szó, én pedig a fordításnál nem akartam angol kifejezést használni, így következetesen magyarítottam azt. A megoldás egy nagy műfordítói brainstorming során született meg, ekkor ajánlotta az angol szakot végzett nagynéném a Vajákot, ami az összes ötlet közül a legjobban hangzott. Az utolsó kötetet 2015-ben fordítottam, de a mai napig odajönnek hozzám az emberek dedikáltatni és gratulálni.
Örülnek, ha fordíthatnak
Viktória kulturális tevékenységeire viszont rányomja a bélyegét, hogy a lengyel–magyar politikai viszonyban az utóbbi időszakban zavarok tapasztalhatók. – Lengyelekkel a buborékomon kívül legtöbbet idegenvezetőként találkozom, és akkor tapasztalom is, hogy mennyire nagy a megosztottság köztük a magyar politikai élet megítélésében. Vannak, akiknek tetszik a mostani irány, míg az én köreimben kritikusabbak az emberek. A buborékomban nincsenek is nagyon véleménykülönbségek az értékek terén – mondja, majd hozzáteszi, hogy a két állam között megromlott viszony természetesen kivetül a kultúrára is, hiszen amíg az jól működött, sokkal könnyebb volt a lengyel kulturális programokra támogatást szerezni.
– Ha a könyvkiadást nézzük, akkor a kilencvenes évek és a kétezres évek elején nem volt e téren különösebb gond, a Lengyel Könyvintézettől folyamatosan érkezett a támogatás, évi több mint harminc cím jelent meg. Aztán jött egy lejtmenet, és eljutottunk odáig, hogy sokszor csak évi öt-hat szépirodalmi kötetet adnak ki fordításban.
Nincsen sok lengyel fordító Magyarországon, így is örülünk, ha legalább évenként egy könyvet le tudunk fordítani fejenként
– mondja Viktória, majd hogy valami biztatót tegyen hozzá, így folytatja: – Amikor a Made in Pécs zenei fesztiválon voltunk, és fellépett a Noise River nevű lengyel együttes, akkor a közönségből egy ember bekiabálta, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki” (Lengyel, magyar, két jó barát), szóval ha ez tör föl valakiből egy koncert elején, akkor valami mégiscsak működik a két nemzet között.
