Rita edzője, egy magyar ember, valami gyárban dolgozik, minőségellenőr, szerintem Lanarkban. Egyszer találkoztam vele, kellemesen elbeszélgettünk, életről meg mindenről. Mesélte, hogy 10 éve még egy kórosan elhízott középkorú volt, láncdohányos. Rita ma mondta, tegnap végül is beért, a 100 mérföldes egész napos versenyen Gergő, 16. lett. Akárhogyan is számolgatom, ez négy maratoni mennyiség, elképzelhetetlenül messzi táv, csak hümmögök.
Egy társadalomban sokan megnyomoríthatják a populációt, de ha arányaiban nézzük, talán egy gonoszkodó rendőr vagy pedagógus képes a legtöbb kárt okozni sorainkban. Ők azok, akik szorgos munkavégzés mellett ezrek életét tehetik tönkre, átvitt értelemben pedig tízezrekre gyakorolhatnak hatást. Sokszor eltöprengek, vajon azért vezették-e be a központi oktatást, hogy nekünk jó legyen, vagy hogy megdolgozzák a lakosságot? Elég az amerikai indián iskolákra gondolni, ahol ezerszámra haltak meg a diákok, és eszköze volt, hogy kiirtsák az indián kultúrát, de mondhatnánk bármely államot, Kínától Romániáig, mindenhol megvannak a neuralgikus pontok, kit hogyan kell ütni, pálcával, avagy szóval.
Vesszőfutásom, ami mint hiperaktív nebulót érintett, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Annyi a szerencse a sztoriban, hogy agyafúrtságom segített némileg kijátszani a rendszert, ezért sikerült olyan tantárgyakat is abszolválnom, nyilván sebek százaival, amiket diszkalkuliásként esélyem sem lett volna elméletileg. Pofonokat kaptam, nem adtam, de valahogy a legégetőbb helyzetekben mindig volt egy segítő jel, szituáció, vagy ember, aki kezet adott, vont magával. Azonban nem csak az engem ért megaláztatások zaklattak fel, ma is néha elsápadok egy-egy flashbackbe, ahol diáktársaimnak jutott részéül az ostorcsapás.
A sors fintora, hogy később tanár voltam 12 évig, s talán ez volt a legnehezebb: megéreztem, ha valaki gonoszkodott a srácokkal, s ezek az emberek, kollégák, gyakorlatilag senkik voltak számomra.
Valamiféle szanatóriumot működtettem az iskolánkban, csodák csodájára így is jöttek az eredmények, ha nem voltam szélsőségesen szigorú, vagy hangulatember.
Mikor bementem első nap az intézménybe dolgozni, végül is csak annyi tervem volt, elkerülöm azon kliséket, amelyek megnyomorítottak minket.
Egy tanárnő az osztály előtt hangosan felolvasta, hogy roma osztálytársam (valami 7 évesek lehettünk), az élőlények sorba írta, hogy kabát, és a tárgyakhoz, hogy kutya, dőlt a nevetéstől az osztály, köztük sajnos én is.
Egy tanárnő körmöst adott nekünk, azt hiszem, kicsit be is pisiltem, mert eddig még senki nem vert meg otthon a felnőttek közül.
Egy tanárnő úgy feleltetett, hogy velem rakta össze az osztály málé és méla diákját, aki hadart, és mixelte a feleletünket, mint egy korai dj. Remek móka volt mindkettőnknek Zsoltival.
Egy tanár leütötte az egyik diáktársamat fizika órán, 13 évesek voltunk.
Egy tanárunk szaktanárit adott a havernak a szakfelügyelő előtt, mert jelezte, hogy a rózsaszín virág amúgy piros, a mutációt vizsgáló írásvetítős demonstráción.
Egy gimis tanár akkorát adott egy srácnak másodikban, hogy megsüketült a fél fülére, nem rúgták ki. A kolléga köztudottan a szertárban intézte a légyottokat.
Az iskolagyűléseken az iskola vásottabb részét egy falanxba kiállították a tornaterem egy sarkába, őket kellett nézni, mint megvetendő példák.
Egy tanáromról kiderült, hogy besúgó volt a régi rendszerben, a rendszerváltáskor azonnal az ájtatos jelmezt vette fel, ma is megtekinthető embernyi keresztje, amit adományozott intézményünknek. Egy érettségi találkozón, amikor visszatértem egy osztályfőnöki órára a régi falak közé, percekig gondolkodtam a dekoráció előtt, hogy hogyan lehet ide eljutni, fontos tapasztalat volt az életem későbbi alakulására.
Egy tanárom szeretőket tartott, a mi évfolyamunk előtt és után is, talán erre figyeltem a legjobban, nehogy ilyenbe keveredjem pályafutásom alatt.
Egy tanárom végig diktálta az anyagot magyarból, verselemzést és mindent, egyszer mertem valamit önállóan hozzátenni, mire megfenyegetett, hogy felhívja anyámat!
Egy tanárom az egyetemen azt tanácsolta, válasszak más munkát, az első és emiatt érthetően nem oly sikeres tanítási óra gyakorlat után. A megjegyzést az egész évfolyam előtt tette meg franciából, ekkor azt hiszem már 28-29 éves lehettem.
Egy professzor tanárom, miután késve érkeztem az órára, és nem csöves hippinek öltöztem, mint az gyakori volt történész és bölcsész körökben, hanem menő francia melegítőben voltam, egy 160-as előadóban, azon nevetgélt, hogy „amerikanizálódunk”, az egész Auditorium Maximum dőlt a kacagástól, többet semmilyen történelem-buliba nem jártam.
Egy matematika tanárom az osztály előtt közölte velem bukásom tényét, a „gyenge kezdés után erős visszaesés” szófordulattal. Játszottam a keményet, de belül szinte sikítottam a félelemtől, hogy képtelen vagyok ezt megtanulni.
Egy tanárom, mint egy szaros rongyot piszkálta a kabátom egy pálcával, hogy ez a mocsok, kihez tartozik? Negyven fős osztály előtt.
Egy tanárunk megkérdezte egy osztálytársamat, aki később amúgy bíró lett, hogy szépült-e a nyáron vagy okosodott, úgy vélte csak okosodott. A zokogó lány szülei bejöttek, ennek hatására terrort vezetett be az egri St. Juste.
Egy tanár lefogta egy srác fejét és lefingotta a fülét, amíg a padra nyomta.
Már felnőttként, a teherautó-jogosítvány szóbeli részénél úgy beszéltek a vizsgáztatók egy férfival, hogy félő volt, megveri őket, annyira megalázták, mert nem tudott válaszolni valami sebességváltós kérdésre.
Engem kidobott egy tanár az óráról, mert nem hitte el, hogy allergia miatt tüsszögök, nem tüsszentőport szívtam fel, 12 évesen. Intő.
Egy tanár áramot vezetett a diákokba, sorba kötötte őket. Nem volt 220V természetesen, de azért ez a sztori nagyot ment a városban.
Azt hiszem, az, hogy elköltöztem (előbb fejben, majd ténylegesen is) Magyarországról, akkor történt, amikor realizáltam, hogy a legidősebb lányom iskolába fog kerülni. Ezt nem engedhettem meg, hetekig tacsakosan ébredtem, hogy ebbe a sulirendszerbe az én gyerekeim nem fognak bejárni és szívni! Feldmár András mondása jutott eszembe, hogy ha gyermekedet nem tudod megvédeni, válts osztályt, ha nem elég, akkor iskolát, ha ez sem elég, várost, de akár országot is! Megfogadtam mesterem tanácsát úgy, hogy amikor olvastam ezt a mondatot, nemhogy gyermekem nem volt, de semmilyen értékelhető párkapcsolatom sem.
Már vagy húsz perce robogunk a kocsinkkal a felföldre. Nem annyira van jó kedvem, szuggerálom a kijelzőt, a nemrégen vett kocsinak megint valami baja van, gyors számolás fejben, mennyi ideig van még garanciánk, szívom a fogam, ez nem lesz így jó. Párom mellettem ül, nézi az út közepén a csíkokat, rohannak a mérföldek, nem sokat beszélünk. Rita eléggé meg van szeppenve, 35 kilométeres hegyi maraton, nem teljes, de közelebb a teljeshez, mint a félhez. Vagy három éve kezdett el futni úgy istenigazából, s most itt jár, ez a következő kihívás. Jómagam is futok, szerintem 10 kilométert bármikor letolok, de ez a 35 nekem elképzelhetetlenül nagy távolság, mély elismeréssel nézem a készülődő párom. Látom, folyamatosan mantráz valamit, ellenőrzi a cuccait, okosóra, hátizsák, italporok, vitamin-koncentrátum, energiaszeletek, cipő majdnem otthon maradt, mez, egészségügyi dobozka, valami hőtartó fólia, sapka, de abból is rikító, kesztyűk, hirtelen rájön, a kabátot nem hozta el, pedig baljós fellegek ölelik körbe a skót hegységet, amerre száguld a Fordunk. Végül arra jut, a kabáton kívül minden benne van, ha esik esetleg (mindig kábé), akkor amíg lohol, úgy sem fog fázni, ha meg beér, már ott lesz a nagy bebújós kabátja, amit tengeri úszáshoz visel alkalmanként. Ettől megnyugszik kissé, hátra dől, iszogatja a kávéját, az is fel van ütve valami fehérjeporral meg olajjal, aludni próbál, vagy a gyerekekhez beszél hátul, viszonylag jól viselkednek, érzik, nem mindennapi nap ez a mai.
– Én beteg vagyok, ez nem fog menni… Gergő megmondta, hogy teljesen felkészültem, hogy bízzak magamban, de akkor is, huhh...
– Minden oké lesz, lazíts!
– Hogyan lazítsak, te buta, tegnap vettem észre, 1000 méteres a szintkülönbség, ha tudom, be sem nevezek, fel kell futni egy hegycsúcsra, édes jó istenem...
– Menni fog, Rita, egy éve erre készülsz, végigfutottad a telet is, hajnalban kezdted, ötkor, ha az ment, menni fog, Gergő tudja mit beszél, easy!
– Te nem tudod, mi az ezer méter, még soha nem futottam ennyit, húszat is csak kétszer, de az lapos volt, ó a francba, ezt megszívtam, huhh… 35 kilométer, meg az ezer szintesés, végig szikla, de képzeld, már mire odaérünk, a 60 kilométeres csapat el is indult, na az lesz a gyilkos...!
Nem tudok mit szólni, nem tudom felmérni ezen nehézségeket, csak azt tudom, embert nem ismerek a közelebbi ismeretségből, aki ennyit lefutna. Mellette jár edzőterembe, hátán komoly izomcsomók húzódnak, lábai inasak, akkor is, ha nincsenek bedurranva.
Néha próbálom azt a lányt magam elé képzelni, akivel illegális technopartikba jártunk és napi másfél doboz cigit szívott, meg egy albérletben laktunk, olyan brigáddal, hogy mai napig automatikusan elkezdek röhögni, ha eszembe jut az a hét év Szegeden.
Fújom a nagy krómfekete bombát Szegeden, Rita meg Dávid a hídról néznek, intenek, mehet, nem jön senki.
Állok egy rendőrkocsinak dőlve, a zsaruk szétrúgták a lábam, idegesen magyaráz a nyomozó, mert játszom a hülyét. Forgatják ki a zsebeim, az albérletből a négy lány megszeppenve néz minket a barátommal, aki mellettem áll. Nézem a lányokat, Rita int finoman a szemével, hogy mi van? Vissza vigyorgok, hogy semmit nem fognak találni, elvigyorodik ő is, erre emlékszem, nagyon jó érzés volt, hogy ott van.
– Az a legborzasztóbb, hogy a mai napig az jár a fejemben, amit az a zenetanár mondott...
– ?
– Tudod, már meséltem, hogy egyszer valami iskolai futás felmérés volt, és mikor befutottam, mert amúgy egész jó voltam hosszútávon, az énekzene tanár azt mondta, nagy hangosan az egész iskola előtt, hogy a kis húsiból ki se nézte volna, hogy testi adottságai dacára, így rohan! Én… évekig nem hogy nem futottam, de soha többet nem jártam tornázni, annyira megalázott ez a barom. És ma is itt van a fejemben. És tudod, már nem haragszom rá. Olyan érdekes a megbocsátás, azt nem lehet kikényszeríteni, de valahogy rá már nem haragszom. Haragszom sokukra a közönségesség miatt, a bárdolatlanság okán, de valahogy erre már nem orrolok, csak ma eszembe jutott. Hogy lehet ilyet mondani egy 15 éves lánynak?
– Hát...
– Évekre teljesen elment az önbizalmam, és ez a barom, megint itt van a kocsiban velem!
A futóverseny egy völgyből indul. Van pizzás, japán kajálda, kávézó, egy sörös sátor, ugrálóvár a gyerekeknek, egy hatalmas kemping, autók százaival tele, nocsak, nem is gondoltam, ez ekkora rendezvény, hümmögök megint. A rét másik oldalán egy hatalmas kastély áll, őspark öleli körbe. Van egy szaunakocsi, meg egy nagy sátor, rendes lemezlovassal, már melegít az esti bulira. Rita említette, hogy elég korrekt bulik vannak egy ilyen ultramaraton után, jövőre maradjunk, javasolja. Egy órával hamarabb érkeztünk, melegít, mondja, hogy 4 óra után kezdjük el várni, mert annyi minimum kell neki, helyeselünk, minden úgy lesz, ahogy szeretné! Elérkezik a rajt, hatalmas a hangulat, a speaker kiabál, mindenki tapsol, már láthatóan a legtöbb futó nincs is ott, már csak maguk elé néznek. Üvöltök Ritának, hogy ne siessen, Gergő is ezt mondta, mert a kezdők mindig gyorsabban kezdenek mint kellene! Int, még kinéz ránk, még odakiabálom, hogy ha az utolsó is lesz, akkor is ő a leggyorsabb ismerősöm, mire elvigyorodik, aztán látom, kikapcsol, dudaszó, a cuppogó több száz fős csapat elhagyja a sárdagonyát, ami a rajtnál leledzett.
A gyerekekkel száguldottunk a városba, feleslegesen, mert 4 óránk volt. Kérünk egy nagy dobozt a helyi boltban, kapunk is egyet, kis közjáték zavarja meg a szervezést, egy férfi alkoholt lop, villámgyorsan lohol a csörgő zacskóval, egy nyugdíjas kergeti bottal, de lerázza. Mindenkinek megvan a motivációja, miért is fut!
Ilka lányom megfesti a táblát, kipingálja a filceimmel, amit street artozáshoz vittem magammal.
Mikor visszatérünk, még több óránk van, a gyerekek az ugrálóvárban pattognak, én meg ülök és nézem a távolt. Még legalább 2 óra van hátra, de én már ott lábatlankodom a cél mellett. Megtalálom a völgy legtávolabbi pontját, ahonnét majd látni lehet a futókat. Rózsaszín felső, meg rikító sárga sapka, ezt kell majd nézni. De mi van ha leveszi a rózsaszín felsőt!? Basszus, erre nem gondoltam, alatta szivárványos fehér póló van, kék alsórésszel, de ez sem biztos. Megbeszélem a gyerekekkel, ha üvöltök, rohanunk a célhoz. Be is gyakoroljuk, minden olajozottan megy. A táblákat letámasztjuk a célhoz, betárazva minden.
Valami négyszer feleslegesen riasztok.
– Apa, Anya rózsaszínben van! Ez piros!
– Apa… Az egy férfi...
– Apa...
Végre, valami négy óra tizenvalahánynál, feltűnik egy rózsaszín pötty! Úgy üvöltök, hogy a gyerekek csapot-papot hátrahagyva robbannak ki a várból.
És jön Rita, és összeszedett a mozgása, nem töredezett, mosolyog. Nem hogy nincs elkészülve az erejével, de még hajrázik is, lába erősen lecsapva, ömlik a vér belőle, sáros, kicsit biceg, de a vigyora Ritás, és nagyon szépen jön!
És mi kiabálunk, és Andor fut vele, és hujjogunk.
Erősen hunyorítok, de egyvalamit világosan látok.
Sehol nincs a völgyben az az énekzene tanár!
