„Az oktatás Magyarországon még csak nem is nemzetstratégiai ágazat, úgy tűnik, az a lényeg, hogy olcsón ki lehessen hozni valamit”

Az oktatási szakma, a pedagógusok, igazgatók, de még a kutatók sincsenek felkészülve a XXI. századi kihívásokra - jelentette ki nemrég egy konferencián. Mit értett ez alatt?

Jelenleg egy gyorsan változó világban élünk, a technológiai változások különösen felgyorsultak, amivel az oktatásnak is lépést kellene tartania. A tudást a XXI. századhoz kellene igazítani, amelynek fontos eleme például a mesterséges intelligencia szerepének megértése és használata, de a kreativitás és a kritikai gondolkodás is. Ezen a téren a pedagógusoknál is érezhetőek problémák, ami nem feltétlen a személyükből fakad, hanem abból, hogy maga a rendszer nem ad teret a változásoknak, a kreativitásnak: nem szabad kísérletezni, az előírtaktól eltérni, nem szabad hibázni, mert jön a büntetés. De közben a jövő már itt van, az ebből fakadó szorongás pedig jövősokkos, a zárt gondolkodás jegyeit felmutató válaszokat generál az oktatás szereplői körében is.

Mi az a jövősokk?

Ezt a kifejezést Alvin Toffler amerikai társadalomtudós használta először annak leírására, hogy érezzük, a jövő már elkezdődött, de nem tudunk mihez kezdeni vele. Ha nagyon gyors változások történnek, a társadalmak jövősokkos állapotba kerülhetnek, ami kedvez az összeesküvés-elméletek iránti igényeknek, vagy a múltba révedő magatartásnak - “minden úgy jó, ahogy régen volt” -, illetve annak, hogy ilyen érzelmeken alapuló válaszok szülessenek a jövő kihívásaira. Ezt sokszor már a hazai oktatási rendszerben is tapasztalhatjuk, amikor nem túl tudományos, vagy kifejezetten tudományellenes ideológiák születnek meg valódi tudományos elméletek helyett, ami nem a nyitott, hanem a zárt gondolkodás felé tereli a társadalmat. Egy zárt gondolkodású világban viszont nem lehet továbblépni, ott nincs kreativitás. Ez kicsit olyan, mint amikor jön az ár, és valaki a sziklába kapaszkodik ahelyett, hogy felpattanna egy szörfdeszkára és meglovagolná azt. Ami egyrészt érthető, mert a kapaszkodás a megszokotthoz látszólagos biztonságot ad, másrészt viszont az oktatás egyik feladata épp az lenne, hogy segítsen kiigazodni a zűrzavaros világban, ehhez viszont világértelmező tudást is át kellene adni, ami a mai iskolákban nem történik meg.

A világértelmező tudás alatt mire gondol?

A tudás nem csak a szakmai tudást jelenti. Szükséges valamilyen világlátó, értelmező tudás is, hogy kiigazodjunk az összefüggések között. Enélkül a szakmai tudás csak lóg a levegőben. Van ennek egy “hétköznapibb” része, ide tartozik például az egészséges testhez, lélekhez kapcsolódó tudás, a szexuális nevelés, a hétköznapi praktikák, az aktív állampolgárságra nevelés - ezeket a gyerekek az iskolában szinte egyáltalán nem, jobb esetben csak otthon kaphatják meg. A világértelmező tudás ahhoz is kell, hogy megértsük az emberi társadalmat, annak különböző szegmenseit, ahogy azt is, hogyan tudunk együttműködni, egymással tovább haladni, és hogy megtaláljuk a helyünket a világban. Ebben nagy szerepe lenne a magyar nyelv és irodalom oktatásának, a szövegértésnek, amivel a szociális képességeket is fejleszteni lehet, valamint a matematika oktatásnak, aminek a logikus gondolkodást kellene fejlesztenie. De ehhez kreatívabban kellene hozzáállni, a mai oktatás sajnos nem ezt helyezi előtérbe, hanem azt, hogy mindenkinek mindet szóról szóra meg kell tanulni minden tantárgyból, mintha mindenkiből atomfizikust kellene faragni.

A mostani rendszerben lehet egyáltalán kreatív egy pedagógus?

Lehetne. Sokkal több akadálya van, mint korábban, de lehetne. Viszont a legtöbb esetben nem is igénylik, ha adódna valamilyen lehetőség, sok pedagógus inkább marad a rutinban, a megszokottban, a protokollban. Sajnos sokan gondolják úgy, elég annyi, hogy a pedagógus szeresse a gyerekeket, vagy legalábbis ez a legfontosabb, ami ellensúlyozhatja a szakmai hiányosságokat is. Miközben máshol meg azt halljuk, hogy nemcsak azért nem vonzó ez a szakma, mert alacsonyak a bérek, hanem azért sem, mert a túlszabályozottságából fakadóan nem elég kreatív, nem elég értelmiségi. Persze, meg lehet érteni a félelmeket. Senki nem szeretni a változást, különösen egy olyan zárt gondolkodású, felülről kontrollált rendszerben, amilyen a mi oktatási rendszerünk. Az oktatás jelenleg még csak nem is nemzetstratégiai ágazat, úgy tűnik, hogy a döntéshozóknak csak az a lényeg, hogy olcsón ki lehessen hozni valamit. Most ott tartunk, hogy zsúfolt a tananyag, a pedagógusok a központi előírásoknak megfelelve haladnak, se nekik, sem a gyerekeknek nem adatik meg a megfelelő keret és idő a gondolkodásra. Pedig ha hagynák őket, a pedagógusok képesek lennének kreatívabban hozzáállni az oktatáshoz.

Elég lenne, ha az oktatásirányítás lazítana a gyeplőn?

Nem lenne elég, a lehetőségeket is meg kellene teremteni. A változáshoz a pedagógusoknak is segítségre van szükségük. A rendszerváltás után, az 1990-es években is nagy változások indultak a közoktatásban, például készíteni kellett helyi tanterveket. Akkor az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben dolgoztam. Ezzel a feladattal az iskolák körülbelül 10 százaléka tudott megbirkózni, a többi nem. Szükség volt arra, hogy mintatanterveket készítsünk, amire senki nem gondolt előre. Most sem lehet elvárni, hogy mindent a pedagógusok maguktól oldjanak meg. A kreativitás és a kritikus gondolkodás fejlesztéséhez is szükség van támogató szakmai környezetre és mintamodellekre. Mi is egy ilyen kreatív-fejlesztő programon dolgozunk már egy ideje.

Mit lehet tudni a programról?

A Kreatív Partnerség oktatásfejlesztési programot Angliából adaptáltuk, már több országban is alkalmazzák. A lényege, hogy művészeket viszünk be a tantermekbe, akik legalább egy éven át együtt dolgoznak a pedagógusokkal és a gyerekekkel, de teljesen máshogy viszonyulnak a problémákhoz, amelyek megoldásához kreatív, szituációs feladatokat találnak ki. Például volt, ahol az egyik kötelező olvasmány feldolgozásához kértek segítséget: a művész fél éven át dolgozott a gyerekekkel, feldolgozták a szöveget, majd egy kisfilmet készítettek belőle, amit a szülőknek is bemutattak. A módszerről egy könyvet is írtunk Kreatív tanulás címmel, ebben több történet is van, például hogyan lehet a történelemtanulást egyedileg készített társasjátékkal élvezhetőbbé, elsajátíthatóbbá tenni, vagy hogy a középkori lovagi torna szabályainak elsajátításával hogyan lehet egyszerre fegyelmezettségre nevelni és középkori ismereteket átadni. Sőt az ilyen kreativitásfejlesztő programoknak egyéb hozadéka is van. Ennek a programnak a végét egy lovagi torna zárta, amit egy olyan kislány nyert meg, akit korábban gyakran kiközösítettek. Utána már úgy tekintettek rá, mint egy hősre.

Milyen művészek vesznek részt a programban?

Eddig főként vizuális művészek jelentkeztek, de nincs megkötés, volt már a művészeink közt zenész, színész, bábjátékos és építész is. A módszert eddig mintegy tíz iskolában próbáltuk ki, nemcsak Magyarországon, hanem például Szlovákiában, Romániában is.

Milyen volt a fogadtatás?

Itthon a tankerületi központok nem akadályozták, hogy bemehessünk állami iskolákba, mert látták, hogy valóban vannak kézzelfogható eredmények, tényleg jobban kezdtek el tanulni a hátrányos helyzetű gyerekek is. A foglalkozás hetente kilencven percet vesz igénybe tanítási időben, de úgy van kialakítva, hogy emiatt ne kelljen teljesen átalakítani tanterveket. Az elején a pedagógusoknak is van egy tréning. Tőlük egyébként az első reakció rendszerint a “nem lehet” volt: itt nem lehet ezt csinálni, nem lehet azt csinálni, nem lehet így csinálni, nem lehet majd haladni a tananyaggal. Az elején valóban lassabb a haladás, de két-három hónap után, amikor már a gyerekek is felszabadultabbak és motiváltabbak, hirtelen jobban megértenek dolgokat és elkezdenek gyorsabban haladni. Csak egy kis időt kell hagyni, ki kell lépni a rutinból és a tanulót kell a saját tanulása központjába tenni. Az a tapasztalatunk, hogy később a pedagógusok is megváltoztatják a rutinjukat és elkezdenek saját, kreatív feladatokat létrehozni.

Erre lenne szükség a magyar oktatásban?

A mi programunk csak egy módszer a sok közül. Nincsenek kőbe vésett receptek. De az biztos, hogy át kellene gondolni az iskola feladatát, a tartalmát és a szervezeti felépítését is. A kulcsszó a kritikai és kreatív gondolkodás fejlesztése. Ugyanakkor az is látszik, hogy a szakma elöregedett, az idősek viszik a lángot, és alig vannak, akik átvehetnék tőlük.