Tombol a sötét oldal, a világ a filmek szerint nagy bajban van

Nem mondhatjuk, hogy magyar nagyjátékfilm híján nem hangzott el magyar párbeszéd a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál vetítésein, mert az orosz Kirill Szerebrennyikov – aki a frissen kapott francia Becsületrend kitüntetéssel a zakóján érkezett a The Disappearance of Josef Mengele (Josef Mengele eltűnése) című filmjének verseny kívül megrendezett premierjére – nem volt rest az egykori náci háborús bűnös bujdokolásának magyar vonatkozásait a lehető legprecízebben bemutatni. Ugyanis a második világháború után Argentínában „vezeklő és dühöngő” orvos egy magyar család farmján kapott menedéket. Láng Annamária alakítja például a családanyát és még szexuális viszonyba is került a nácival, aki kifejti, hogy sokat eszik, koszos a foga és tehetne valamit magával az úri tisztaság terén. De a Mengelét alakító August Diehl – aki egyfajta ámokfutást mutat be az alakítása során – egy családi vacsorán fakad ki, amikor szavai szerint a túl fűszeres leves igazi cigány kaja. Hozzátéve, hogy a magyarok annyira nívón aluliak, hogy még németül sem tudnak helyesen beszélni. Mire jön a válasz a Tilo Werner alakította családfőtől: miért nem tanul meg magyarul? Erre Mengele: minek tanulná meg egy szegény és szerencsétlen ország nyelvét, amely mindig is a német ipartól és kultúrától függött, illetve annak nemzete cigányokból áll, akik semmit sem tudnak felmutatni a gulyáson és a paprikán túl, és most a szovjetek fogságában vannak?

Az orosz nemzetiségű rendező nehezen induló filmjében dermesztő portrét nyújt Mengeléről, aki persze sokat kántálja a nemzeti szocialista propagandát, sosem emésztette meg, hogy a liberális és amerikai erők – na és az oroszok – letarolták a germán tisztasági terveket.

Szerebrennyikov korábban már beszélt a Népszavának a Mengele-filmjéről, tavaly Marrákesben mondta el lapunknak, hogy filmjeiben a való világ ábrázoláshoz szándékosan nagyon rossz és gyarló embereket helyez középpontba. – Ha nem értjük meg, hogy mi a gonosz, mit jelent mindez számunkra ma, akkor sosem szabadulunk meg az emberiségnek ettől a sötét oldalától. Mengelét pedig a világ szinte gótikus szereplőjének tarjuk, aki az emberiség minden sötét oldalát megtestesíti. Teljesen embertelen figura, ugyanakkor a filmben elhangzó kijelentései hirtelen és ijesztő módon az életünk, a mai életünk részévé váltak – érvelt a direktor. A filmet látva el kell ismerni, hogy ez a terve sikerült, olyannyira, hogy az embernek az életkedve is elment a műve láttán.

A politikus társadalomformáló erejét mutatja be – egészen másképpen – a versenybe hívott Tarik Saleh, a svéd alkotót a jelenleg is hivatalban lévő egyiptomi elnök, Abd el-Fattáh esz-Szíszi ihlette meg. Egészen pontosan egy róla készült propaganda tévésorozat, melyben egy igen magas, dúshajú színész alakította esz-Szíszit, és ezt az abszurd tényt átemelte egy fikciós filmbe. A The Eagles of the Republic (A köztársaság sasai) főszerepét állandó színésze, a libanoni származású svéd szupersztár, Fares Fares-re osztotta, aki a mese szerint George El-Nabawit, az egyiptomi filmipar legnagyobb sztárját alakítja pazar módon, Marcello Mastroanni eleganciáját vette alapul. A történet szerint az ottani NER (a sasok gyülekezete) megtalálja őt azzal a kérdéssel, hogy szerepeljen az új propagandaműben. A színész a fenyegetések ellenére is elutasítja az ajánlatot, de amikor fiát letartóztatják, „kénytelen” igent mondani. Készül a nagy mű, és a sztár egyre mélyebben találja magát egy politikai struktúrában, ennek – pontosan tudjuk – nem lehet boldog befejezése. A stockholmi születésű – svéd anyától és egyiptomi apától származó – svéd rendező, Tarik Saleh mosolyogva reagált kérdésemre, melyben arra voltam kíváncsi, hogy szerinte George áldozat-e vagy kollaboráns. A filmes úgy reagált: a karakter mi vagyunk, ő, én – és mindenki. A világon ugyanis mindannyian szerepet játszunk és az a legfájdalmasabb dolog az életben, ha az arcunkról a maszkot leszakítják. Hozzátéve: úgy véli, a nyugati világ nagy válságban van, Európa nem reagál megfelelően a diktatúrákra, sőt, sok országban – köztük Magyarországon is – idősödő autokraták vannak hatalmon. A helyzet csak akkor változhat, ha ezek a politikusok kihalnak és a fiatalok talán megmentik az emberiséget.

A 2025-ös cannes-i versenyprogram egyik szenzációja pedig az iráni Dzsafár Panahi volt, aki jelen esetben – több évtizednyi eltiltás után, hiszen csak 2023-ben engedték ki a börtönből, miután éhségszójákba kezdett – el tudta kísérni az It Was Just an Accident (Csak egy baleset volt) című drámáját. A filmben több, korábban politikai okokból börtönbe zárt ember felismeri egykori kínzóját, ezért túszul ejtik őt és eldöntik, hogy végeznek vele. Csakhogy nem olyan egyszerű megölni egy embert annak, aki nem gyilkos. Ezért inkább megmutatják neki, hogyan érezték magukat az abúzus alatt. A filmet la vetítés után a színpadra érkező Dzsafár Panahi úgy kommentálta: hiába kerülsz ki a börtönből, addig rab maradsz, míg a rendszer nem dől meg.

Bizonyos értelemben nem én készítettem ezt a filmet. Az Iszlám Köztársaság készítette, mert börtönbe zárt, ezzel pedig ihletett adott, hogy erről filmezzek – mesélte a rendező a film sajtótájékoztatóján. Emlékezett arra, hogy szörnyű körülmények között tartották fogva a börtönben, egy másfél méter széles és 2,5 méter hosszú cellában, ahol alig volt helye lefeküdni vagy sétálni, ha pedig vécére kellett mennie, ahhoz csengetnie kellett. Elmondta, naponta kettő, maximum három alkalommal mehetett vécére. A cellából csak bekötött szemmel mehetett ki, folyamatosan kihallgatták, gyakran napi nyolc órán keresztül. Arra a kérdésre, hogy nem fél-e a Cannes-ból hazamenni a hazájába, ő és a stábja büszkén mondta, hogy nem. Börtönbe kerülhetnek? Számolnak ezzel a következménnyel. Azért, ez már több, mint elhivatottság a művészet iránt.