Színházi rendezései híresek a gigantikus festett díszletekről. Mikor jött az ihlet a „mozgókép-festészethez”?
Már gyerekkorom óta filmrendező akartam lenni, de sokáig nem volt lehetőségem rá, pontosabban nem voltak olyan körülmények, hogy elkezdjek filmet készíteni. Az első munkám, így az első szenvedélyem a színház lett, a filmkészítés valóban később jött az életembe. Most megosztom az életemet két művészet között, melyek igencsak különbözőek. Ugyanakkor színházban sokat használt textúra jellemző a mozira is. Nagyon egyedi az a mód, ahogyan a fény megtöri a vásznat. Amikor színházban dolgozom, szeretem megérinteni az embereket, hogy az életüket megteremtsem a színpadon. A mozi pedig csak árnyék a falon. Valószínűleg ezért van szükségem több villanásra, több energiára. Ezért próbálok „kiugrani” a vászonról, vagy én, vagy a filmjeim szereplői. Amikor elkezdek színházban dolgozni, megpróbálom elfelejteni a mozit. Amikor elkezek filmet forgatni, megpróbálok megszabadulni a színháztól. Ez olyan, mint Mr. Jekyll és Dr. Hyde. Ugyanannak a figurának, jelen esetben az önkifejezésnek két oldala. Ha megnézi például a Petrov’s Flu című filmemet, abban úgy tudok reális lenni, hogy egy hallucinációt mutatok be a vásznon.
Az idővel való játék színházi eszköz, nem?
Valójában ez nem színház. Azt mondanám, hogy töretlen idő, úgy értem: hosszú ideig kitartott jelenet az tiszta mozi, trükkök nélkül, egyidős a mozi eredetével, az első felvételeknél nem voltak machinációk. Csak a kamera és a valóság rögzítése. Szeretem a dokumentumfilmet. Az élet rögzítésének gondolata nagyon fontos számomra. Ezért próbálom megmutatni a közönségnek, hogy nincsenek trükkök, nincsenek vágások, hogy az élet valódi, és mi csak a valóságot mutatjuk meg úgy, ahogy van, mindenféle rejtett eszköz, színlelés nélkül. Imádom, amikor a filmes realitás őrülten valóságosnak tűnik, anélkül, hogy bármilyen felesleges eszközhöz kellene folyamodni.
A Limonov, a ballada nagyon sok közéleti témát érint: a kivándorlást, a homoszexualitást, ám a legtöbb kritika úgymond „puhának” minősítette a hangvételt. Különösen, hogy politikailag túlságosan semleges.
Az emberek manapság nagyon politizálnak. Mindenkinek van elképzelése és előítélete arról, hogy miféle személy az, aki kapcsolatban állhat a művészettel és a politikával.
Ez igaz, de Eduard Limonov orosz disszidens író és politikus, aki megalapította a Nemzeti Bolsevik Pártot. Sokak szemében hiba, hogy igazából csak a szerelmi életéről mesél. Ezekre a reakciókra bőven számíthatott.
Igaz. De ez az egész is túlságosan le vagy egyszerűsítve.
A Limonov, a ballada az egyik legösszetettebb projekt az életemben.
Valószínűleg azért, mert először is a háború előtt kezdtük el a munkát. Épp Moszkvában forgattuk, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Megálltunk és abban a pillanatban fogalmunk sem volt, hogy valaha folytatjuk-e vagy sem. Fél évig nem tudtuk, hogy mit csináljunk. És akkor építettünk egy másik New York-i díszletet. Tehát kétszer építettük meg New Yorkot, és folytattuk a munkát. És persze sokat változott az ideológia, a film hangulata és rezgései, törésvonala, mert a háború nagyon is valóságos. Véres és szörnyű dolog, és nem lehet megszabadulni, vagy csak úgy eldobni azt az elképzelést, hogy Limonov harag embere volt. Ő a háború egyik szereplője volt. Mindenhol a háborút kereste. És ez egyfajta őrült véletlen egybeeséssé vált számunkra.
Azért elemzi a rossz emberek érzelmi világát, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy még a legrosszabbak is csak emberek?
Tetszik a kérdése, mely egyben a választ is tartalmazza!
Természetesen minden rosszfiú ember, és hozzánk tartozik.
Limonov szinte minden orosz emberben nyomot hagyott. A Szovjetunióból származom, a neheztelésnek is sok vonása van meg bennem emiatt, minden filmem egyben kicsit önelemző is. De ez nagyon jó gyakorlat mindenkinek, mert nem csak a fényes és szép látványból vagy vonásokból állunk – ezt mindenki lássa be. Fontos, hogy őszinte legyél, amikor a tükör elé állsz, és mondanod kell valamit. Méghozzá valami igazat. A mozi, a színház, a mai művészet nagyon is valóságos, az igazságról szól. Az egyik legellentmondásosabb személyiségről kellett mesélnem a legellentmondásosabb időkben. Így arra koncentráltam, amiben nem tévedhetek.
Az emberi természet ábrázolásában.
Rendkívül hálás vagyok a nézőpontjáért. Valóban nincs egyfajta megoldókulcs vagy szemszög egy művész számára. Számomra Limonov egy költő, ugyanakkor olyan emberré vált, aki el akarja pusztítani a világot. Szenvedélyes szerető, ugyanabban a pillanatban gyűlölködő. Ő maga hetero volt, de ő alkotta a legőrültebb dolgot az orosz irodalomban: először írt le egy meleg jelenetet. Tehát olyan, mintha egyszerre lenne maga a modernizmus és az ősi sértődöttség embere. A neheztelés általában háborúhoz vezet. Tehát a háború része ennek az identitásnak, az emberi DNS-nek. Nagyon ellentmondásos, nagyon bonyolult volt ez az egész már csak azért is, mert a film Emmanuel Carrère francia regényének adaptációja, olasz producerekkel, orosz rendezővel, brit színészekkel. A világon nincs olyan, hogy egyszerű.
Önnek biztosan nem, hiszen a következő filmje, a Dissapearance Josef Mengeléről fog szólni.
Infó
Limonov, a ballada
Bemutató: február 6.
Cirko Film
Csak annyit tudok mondani róla, hogy Mengele karaktere még rosszabb, mint Limonové. Szándékosan nagyon rossz és gyarló embereket választok a filmekben való ábrázoláshoz.
De szerintem ez fontos, mert ha nem értjük meg, hogy mi a gonosz, mit jelent mindez számunkra ma, akkor soha nem szabadulunk meg az emberiségnek ettől a sötét oldalától. Limonovot az orosz jokernek neveztük el, Mengelét pedig a világ szinte gótikus szereplőjének, aki az emberiség minden sötét, sötét oldalát megtestesíti. Nem is tudom, ő teljesen embertelen figura, ugyanakkor a filmben elhangzó kijelentései hirtelen és ijesztő módon az életünk, a mai életünk részévé váltak.
Mindenáron elmegy a falig?
Még azon tovább is. Az operaház fantomját fogom megfilmesíteni, a mai világ szomorú szempontjából.
Kirill Szerebrennyikov
1969-ben született, orosz színpadi és filmrendező, színházi tervező. 2012 és 2021 között a moszkvai Gogol Központ művészeti vezetője volt. Apja zsidó, anyja ukrán származású, mégis Oroszország egyik vezető színházi és filmrendezője, számos nemzetközi díj nyertese. 2017-ben letartóztatták az általa vezetett kulturális intézménynek, a Hetedik Stúdiónak adott állami pénzeszközök állítólagos elsikkasztása miatt. Csaknem két évet töltött házi őrizetben. Egy koronatanú bevallotta, hogy a nyomozók nyomására fogalmazta meg a vádakat, a bírót ennek eredményeképpen leváltották. A média, a nemzetközi kulturális közösség és az emberi jogi aktivisták egyöntetűen politikai indíttatásúnak és koholtnak tartották az ügyet, mivel Szerebrennyikov liberális és LMBTQ-barát álláspontjáról volt ismert, illetve nyíltan vállalta, hogy meleg, ami felháborította az orosz hivatalos konzervatív véleményvezéreket. Több színházi rendezését betiltották, arra hivatkozva, hogy fiatalokra káros meleg propaganda. 2020 júniusában bűnösnek ítélték és három év próbaidőre bocsátották. Az ítéletet 2022. márciusában törölték.
