Kulja András: A kormányzati retorika szerint nem zárnak be kórházat, de nincs is rá szükség, mert megszűnnek maguktól

Takács Péter államtitkár a Magyar Nemzetben azzal vádolta meg önöket, hogy Brüsszelben kapott lista alapján látogatták meg azokat a magyar kórházakat, amelyeket a kormány már korábban szeretett volna felújítani, de nem kapott hozzá uniós pénzt. Volt ilyen listájuk?

Semmilyen listánk nem volt. Mi azokat a kórházakat és egészségügyi intézményeket látogattuk meg, amelyeket az elmúlt 15 évben a kormányzatnak bőven lett volna ideje és lehetősége felújítani. Odamentünk el, ahonnan jöttek jelzések. Amikor meghirdettük az első országjárást rengetegen írtak nekünk. Ez a kirohanás azért is érdekes az államtitkár úrtól, merthogy még a nyáron a kórházlátogatásokat „clickbait” politizálásnak hívta, most pedig ő maga csinálja.

Mi az, amit ehelyett már most, akár pénz nélkül is, megoldhatna az egészségügyi kormányzat a betegellátás problémáiból?

Például a betegutakat szervezetebbé, átláthatóvá lehetne tenni, hogy az orvosnak ne azzal kelljen töltenie az időt, hogy hívogatja az ágynyilvántartót, hogy éppen még hol, mi működik, ahová tovább lehet küldeni a beteget. Vagy bevonni a szakmát és egyeztetni velük, nem pedig kioktatni őket, meg politikai szerepvállalással vádolni mondjuk az orvosi kamarát.

Az új időpontfoglaló rendszer sem könnyítheti meg az ellátásszervezést?

Bízom benne, hogy javít rajta. Nem azt mondom, hogy minden rossz a hazai egészségügyben. Nagyon jó lenne, ha a digitális időpontfoglalás zökkenőmentesen működne. Most az látszik, hogy elindult és még küzd a gyermekbetegségeivel, például előfordul, hogy egy időpontra be lehet jelentkezni, akár 50 páciensnek is. Jó lenne hasonló elektronikus lehetőséggel segíteni a kórházi beutalásokat is. Jelenleg rengeteg idő megy el azzal, hogy az orvos próbál információt szerezni, betegadatot rögzíteni és közben hívogatni a kollégákat, hogy hová is tudná irányítani a páciensét további vizsgálatokra. Most ugyanis nem tudni, hogy tényleg átmenetileg vagy végleg nem tudják egy-egy osztály működését valahol biztosítani. Ez mind a betegellátástól és a betegek tájékoztatásától veszi el az időt.

Nincs a betegnek sem „gazdája”...

... a beteg útkoordinátorok hiányáról ne is beszéljünk. Találkoztam jó gyakorlattal is. A Semmelweis Egyetem Sebészeti Klinikáján külön részleg foglalkozik a betegek követésével. A koordinátorok követik, rendszeresen felhívják a pácienseket, hogy megtörténtek-e a műtéthez szükséges vizsgálatok: elment-e az ultrahangra, vérvételre, megtörtént-e az altatóorvosi konzultáció. Ha fennakadás van, akkor pedig segítenek újabb időpontot találni vagy ha szükséges, a műtétet átütemezni.

Van tervük az orvoshiány megoldására? Ismerik már azt a létszámot, ami a meglévő rendszer működtetéséhez, illetve egy szűkebb, de még szükséges ellátórendszerhez kellhet?

Ezek szerintem pont olyan kérdések, amelyek megoldásához legalább két ciklus kell. Mi egyelőre az adatgyűjtésnél és elemzésnél tartunk. S miután nagyon kevés a nyilvánosan elérhető, átlátható adat, járjuk a terepet. Most fejeződött be a munkának az a része, amikor az átfogó helyzetelemzés megtörtént, tisztáztuk, hogy mely területeken mik a legnagyobb problémák, s melyekben érhető el változás hat hónap, s melyekben csak négy év alatt. Az eszközöket illetően több lehetőség van, sajnos nem lehet még tudni, hogy egy sikeres kormányváltáskor milyen állapotban lesz az államkassza. Így egyelőre több megoldási tervvel készülünk. A Tisza Párt 11 pontjában is csak azért szerepel évenkénti 500 milliárd forintos többlet az egészségügyre, mert most úgy véljük ez az összeg biztosan előteremthető. De tudjuk, hogy ennyi pénzzel nemigen lehet az uniós átlagköltést sem utolérni. Amikor például még a nyáron körbejártuk a kórházakat, megdöbbentő volt látni, hogy a Szent János Kórházban a felújított új intenzív részlegen nem történt egyéb, minthogy szépen kifestették, de a régi százéves ablakok úgy maradtak. Kerültek úgynevezett split klímák is a kórtermekbe, csakhogy ez a típusú hűtőkészülék nem alkalmas egy intenzív osztályra, mert nem szűri a levegőt és könnyen megtelepednek benne az életveszélyes rezisztens kórokozók. Amikor nyáron éppen Vácon jártunk, találtunk működő klímát egy gyerekosztályon. Az ott dolgozók azt mondták: egy szülő adománya, de arról fogalmuk sincs, hogy az mikor volt utoljára tisztítva. Semmelweis Ignác országában valahogy az látszik, hogy az egészségügyi vezetés külön kezeli a kórházi fertőzést és potenciális fertőzésforrásokat, az ok-okozatot. De például egy sebészeti osztályon, fix, havi gyógyszerkeret van, ha az a hónap felénél vagy kicsit később elfogy, a főnővérnek arról kell döntenie, hogy a gyógyszerekről mond le vagy a magas protein tartalmú tápszerekről, ami a súlyos betegek sebgyógyulásához nélkülözhetetlen. Persze sok pénzbe kerül mindenhová megvenni a fertőtlenítőszert, meg mindig kesztyűt cserélni, de ahhoz nem kell atomfizikusnak lenni, hogyha ezeket összeadjuk, akkor az összköltség kevesebb lesz, mint mondjuk négy nyitott hasú műtétes, multirezisztens kórokozóval fertőzött beteget kihozni egy szörnyű szeptikus állapotból.

Hogyan billentenék helyre az ellátórendszer egyensúlyát? Most azt látni, hogy több a kórház, mint amennyi működéséhez lenne elég szakember.

A kormányzat már kikönnyítette mostanra azt a fogalmat is, hogy mi tekinthető kórháznak, ma már ahol legalább három szakellátás működik, ott maradhat kórház felirat, sőt egy megyei irányító centrumban is, ahová a legbonyolultabb eseteket kellene ellátni elég az öt szakma, miközben ma Magyarországon 81 szakvizsga van, de nehezen találnánk olyan intézményt, amely legalább azt a negyvenet tudná prezentálni, amely a sürgősségi ellátáshoz nélkülözhetetlen. A kormányzati retorika szerint nem zárnak be kórházat, de nincs is rá szükség, mert sajnos maguktól megszűnnek a betegellátóhelyek, osztályok, amikor elfogynak a szakdolgozók vagy az orvosok. Így vesztette „kórház jellegét” például Kistarcsa, Mátészalka. Lassan már azt is kórháznak nevezik, amire csak a kórháztábla van kitéve és még van portása, meg talán heti egyszer reumatológiai szakrendelése. Szerintem is szükség van racionális felújításokra, a szakemberek pótlására. A képzés nagyon hosszú idő, de addig is amíg a fiatalok odaérnek a betegágyak mellé, föl lehetne venni olyan kisegítőket, akik tehermentesíteni tudják az orvosokat, az ápolókat. Az utóbbiaknak pedig lehetőséget kellene adni arra, hogy specializálódjanak, hogy ne égjenek ki, hanem legyen nekik is szakmai céljaik, ha lelkiismeretesen dolgoznak, elvégeznek egy plusz képzést, akkor végezhessék az új szakképzettségüknek megfelelő munkát, és kapjanak érte plusz juttatás kap. Ezzel együtt megúszhatatlan az ellátórendszer átszervezése. Az Egyesült Királyságban például már megvalósították, hogy azokat az ellátásokat, amelyek otthoni körülmények között is jó minőségben is nyújthatók egy-egy szakképzett nővérre bízzák. Ő kimegy az emberek otthonába, majd ellátja a beteget, konzultál illetve referál a szakorvosnak. Magyarországon a házi betegápolás leépülőben van, miközben például a cukorbetegség szövődményeivel járó lábamputációkban vezetünk. Egy jól szervezett házi betegápolással sok láb megmenthető lenne, miközben így nem kellene a kötözésre váró betegeket utaztatni a szakrendelőkbe. Ráadásul az az ember, aki elveszti a lábát, 50 százalék az eséllyel meghal öt éven belül. De sok más ponton is lehetne csökkenteni az ellátórendszer leterheltségét, s ha ez sikerül, akkor kevesebb ember ég ki, és hagyja el az egészségügyet.

Egy európai ellátórendszer nem működhet független kontroll nélkül. Most a betegnek a bíróságon kívül, nincs hová fordulnia, ha nem, vagy csak későn jut terápiához, vagy egyéb méltánytalanság éri. Készülnek új, hatásosabb betegvédő eszköz bevetésére?

Igen, ez felmerült, és talán már Magyar Péter is említette az egyik beszédében, hogy mindenképpen szükség erre. Szeretnénk erre egy kiforrott megoldást. Ez az egyik olyan feladat, amiről a szakmával, a beteg-érdekvédelmi szervezetekkel kell megoldásra jutni.

Azt már tudja, hogy a pártja szempontjából sikeres parlamenti választás után Magyar Péter milyen szerepet szán önnek?

Előbb jussunk el oda. Őszintén mondom: nem vágyom sem közhatalomra, sem egyéb kinevezésre. Egy működő csapat kell minden sikeres egészségügyi vezető mögé. Bár mindenki a fejet látja, de a munkát az határozza meg, hogy milyen emberek állnak mögötte, akikre tud támaszkodni.

Önnek kik tartoznak a csapatába, kik segítik?

Ez titkos. Már csak azért is, mert meg kell tudnunk védeni őket, az egzisztenciájukat.

Másként kérdezem: van olyan az egészségüggyel foglalkozó szakértőik között, aki lehet a terület első számú vezetője?

Bizonyára, de az egészségügyben nemcsak miniszterre van szükség, hanem járványügyesre, finanszírozási szakemberre éppúgy, mint okos logisztikus betegútszervezőre, jogászokra, jogvédőkre és sorolhatnám még...

Ön az említettek alapján szakember vagy inkább politikus?

A jelenlegi magyar politikában elég alacsonyan van az a kritérium, hogy kit nevezhetünk szakembernek.

Csak gondol valamit magáról?

Nekem az számít, hogy legyen egy működő egészségügy, és amit ehhez hozzá tudok tenni, azt hozzáteszem. A mi pártunk „egy startup”, amely célja egy szakmai, fenntartható és az emberek érdekeit szolgáló program összeállítása. Jómagam pedig nagyon is céltudatos vagyok abban, amit csinálok. De bárhogy is alakul, egyáltalán nem riaszt a gondolat, hogy akár visszatérjek a szakmámhoz, a gyógyításhoz.