Ravasz, fogós kérdés? Esetleg butaság? De tényleg, mitől édes: a cukortól vagy a keveréstől? Zárjuk gyorsan rövidre, mindkettő szükséges, egyik a másik nélkül, mondjuk így, hatástalan – kivéve a keverést, mert ha cukor nincs, keverhetjük holtunk napjáig, nem lesz édes a tea. Nálunk viszont ez is másként van.
A közvélekedés úgy tartja, egyedül és kizárólag az impotens ellenzéki pártok (vezetői) a felelősek azért, hogy nem sikerült leváltani az Orbán-kormányt, és így kerülhetett az ország gyalázatos állapotba. Természetesen kellett hozzá a kormánypártok hazug narratívája, miszerint az ellenzéki pártokban csupa alkalmatlan ember és megélhetési (korrupt) politikus lébecol. Ezt ismételgette az álellenzéki Tisza-elnök is, megtoldva azzal a mérgező váddal, hogy „semmit se csináltak”, s ezzel hathatós segítséget adott az ellenzéki pártok tönkretételéhez. Ez elképzelhetően jól jön a hatalomnak, mivel nagy eséllyel sok választót távol tart az urnáktól, ugyanakkor csak egyetlen ellenséggel szemben kell védenie hadállásait (sőt, a többi ellenzéki pártnak még kedvezhet is, legfőképpen a Mi Hazánknak). Az elképesztő ebben az, hogy nemcsak az információhiányos és érzelem-vezérelt egyszerű választók, hanem politikai elemzők, megmondóemberek és újságírók is osztják és visszhangozzák e felfogást. Annak ellenére, hogy a végső eredményt az urnákba bedobott szavazatok adják, a választói viselkedést szinte senki nem kritizálja, ellenkezőleg, inkább „a választók nem ilyen hülyék”, „a választók bölcsen döntöttek”, és hasonlókat hallhatunk. Amire aztán a felületesen gondolkozók jóváhagyólag bólogatnak. Viszont meglehetősen más véleményeket látunk a közösségi médiában, ahol hülyéket és birkákat emlegetnek, inkább haragosan, mint számonkérően.
Az ellenzéki választó
A fentiek fokozott jelentőséget adnak Vásárhelyi Mária Élet és Irodalomban megjelent cikkének (2024.12.19.), amelynek címe (Az „ellenzéki szavazó” árulása) is hátborzongató. Kapott is „észrevételeket”. A szerző a mára kialakult helyzetről ezt írja: „miközben a társadalmon belül mind az önmagukat baloldaliként, mind pedig liberálisként meghatározó szavazók aránya évtizedek óta 30-35 százalék körül mozog, a bal-, illetve liberális pártok támogatottsága alig éri el az 5 százalékot”. Ez több, mint elgondolkoztató. Így előfordulhat, hogy a társadalom egyharmada – a baloldaliak és a liberálisok – képviselet nélkül maradnak a következő parlamentben, ami pedig nagyjából egyet jelent azzal, hogy a következő országgyűlésből kiszorulnak a demokrácia (baloldali) képviselői. Mi lehet a háttérben, mik lehetnek az okok?
A válasz kereséséhez jó szempontokkal szolgálhat Frédéric Gros francia filozófus Engedetlenség című könyve. A könyv hátlapján szereplő ismertető szerint „Gros (...) a politikai engedelmesség gyökereit és passzivitásunk forrásait vizsgálja. Konformitás, gazdasági kiszolgáltatottság, tekintélytisztelet, alkotmányos konszenzus – mind az alárendelődés kötelező és leküzdhetetlen válfaja lenne? Miért nehéz engedetlennek lenni még olyankor is, amikor a világ tűrhetetlen életfeltételeket szab számunkra? Mi tart minket önkéntes alávetettségben? Mikor kell a lelkiismeretünkre hallgatva ellenszegülnünk? (...) Rámutat arra, hogy a döntés végső soron a legszemélyesebb ügyünk, és senkire sem ruházhatjuk át a feladatot. A könyv felhívás a demokrácia kritikai szemléletére és az etikus ellenállásra."
Erre aztán az olvasó, miután a különböző, a magyarok értékválasztásáról szóló elemzésekre gondol, megvakarja a fejét és megállapítja, megint itt egy újabb téma, amit a talán valamikor a távoli jövőben megvalósuló rendszerváltás után, annak fenntartásához létfontosságú edukációs programba be kell vennünk. Ennek a programnak az alapvető célja a demokrácia mibenlétének és fontosságának ismertetése.
Palotás János tanulságos cikkében arról számol be, hogy az „ellenzéki szavazók” kihagyott lehetőségei hogyan mutathatók fel intézményi szinten. Az MTA tagjainak, de leginkább vezetőinek, Orbán Viktor 2010-es hatalomba kerülése óta követett magatartását a nemzet cserbenhagyásaként és kormányzása melletti cinkosságaként értékeli. Hasonlóan számol be a MÚOSZ, pontosabban a szervezet egyes vezetői, valamint a Magyar Ügyvédi Kamara (fogalmazzunk udvariasan) határozatlanságáról. Hasonló jelenségek figyelhetők meg egyes dolgozói érdekképviseleti, civil és önkormányzati szervezeteknél.
Palotás János: Képmutatás vagy értelmiségi matematika?A kiállás hiánya
Jóllehet Gros a „politikai engedelmesség gyökereit és passzivitásunk forrásait” javasolja megvizsgálni, ezúttal inkább csak a másodikra vetnék egy pillantást. A magyarok passzivitásáról tudnunk kéne. Már csak abból is, hogy Hadházy Ákos évek óta nem szűnik meg folyamatosan és végtelen türelemmel ismételgetni a (megfelelően nagy és hosszabban tartó) tömegmegmozdulások jelentőségét – egyébként eredménytelenül.
Maradjunk annyiban, hogy az önmagunkért való kiállásban nem vagyunk jók. Valószínűleg nagy (izgága) kivétel lehetek, mert nem láttam, hogy a gyakran látogatott önkiszolgáló étteremben rajtam kívül valaki visszavitte volna az ételt a pulthoz, kis után-melegítést kérve. Lehet, hogy csak az enyém langyos? Csak én vagyok ilyen szekánt? Utálnak is a kiszolgálók, kilógok a sorból. Aztán múltkor az élelmiszerboltban a hosszúra nőtt sor végéről előre szólva kértem a pénztárost, hogy nyomja meg a csengőt. Ezt, amennyiben figyel, sokszor maga is megteszi, mire jön egy másik, aki beül egy üres kasszához és a hosszú sor máris megfeleződik. Mondom is magamnak: te idegbajos tökfej, mindenki tud nyugodtan várni, csak neked muszáj okoskodnod! Ne döntsünk, hogy kinek és mennyiben van igaza! Gondolkozni viszont érdemes lenne.
Ismerősöm unokahúga tizenvalahány éve emigrált. Sikeresen beilleszkedett, jó munkahelye és állása volt Londonban, amikor megismerkedett egy angollal és hozzáment feleségül. Azóta gyerekek is vannak. A család tartja a kapcsolatot az anya itteni rokonságával. A gyerekek nem tudnak magyarul. Szomorúan értesültem erről, mivel ez mindenképpen szegényíti őket, továbbá lehetőségektől eshetnek el ezáltal. Amikor a miért iránt érdeklődve ismerősömet kérdeztem, csak lemondóan legyintett: csicska – mondta.
Mint oly sok budapesti, reggelente én is kutyát sétáltatok. Egy szép mezős, ligetes részen, ahol persze többen járunk, egy skót fiatalember is, aki itt él magyar feleséggel, gyerekekkel. Következetesen „good morning”-gal köszön. Én vagyok az egyetlen, aki azt mondom: jó reggelt. Bocs, de nem Magyarországon vagyunk? Egyébként, mint később megtudtam, a férfi elég jól tud magyarul. A dolognak nagy jelentősége persze nincs, de jellemző. (Az utóbbi időben már hallok egy két jó-reggelt, meg sziát tőle.)
Boldogabb országokban, például Dániában ez nagyon másképp van, amint arról egy évek óta ott élő fiatal hölgy beszámol. Szomorú tapasztalata szerint a magyarok egyáltalán nem szólalnak fel önmaguk érdekében, és példákkal illusztrálja, hogy ott egyének és csoportok hogyan értek el sikereket, amikor kiálltak igazukért.
Nézzünk körül!
Mindenképpen elszomorító szembesülni az utóbbi évek más országokban tartott ellenzéki megmozdulásaival és azok (sajnos, korántsem tavaszt hozó) sikereivel, amiket aktivitási ellenpéldaként Vásárhelyi Mária cikkében hosszasan felsorol. Az önfelmentéssel hamar érkezők a magyarországi „demokratikus hagyományok” figyelembevételére hivatkozhatnak. A „demokratikus hagyományok” méricskélése nélkül gondoljunk a 3,7 milliós Grúziára, ahol az elcsalt választások elleni tiltakozások első napjaiban 520 ezren (!) vonultak utcára. Történt pedig mindez a brutális rendőri fellépés ellenére.
Aggódva figyeljük a déli szomszédságban és a távolabbi Törökországban zajló eseményeket. Jóllehet rendőri erőszakra (őrszobán) már Szerbiában is sor került, csak remélni lehet, hogy elkerülhető lesz az isztambuli tüntetőket ért brutalitás. Eredménynek tekinthető változás egyelőre egyik helyen sem fog bekövetkezni, hacsak nem tekintjük sikernek (egyelőre) az Isztambulban politikai fogolynak minősíthető polgármester szabadon bocsátását. Más kérdés, hogy a pártokból és választókból álló megosztott ellenzék mire megy Belgrádban egy kormánybuktatás után.
Nem tudom másutt hogyan van, de valószínűleg hungarikum a „civilezés”, miszerint egy civilek által kezdeményezett rendezvényről kitiltják a pártokat, illetve azok látható részvételét nem kívánatosnak hirdetik. Az utóbbi idők legnagyobb tiltakozó rendezvényét a civilek hozták össze a kegyelmi botrányt követően. A szervezők viszont, ha nem is egységesen, de elvetették a politikai nyomásgyakorlás lehetőségének kihasználását. Érti valaki, hogy miért? Ha igen, kérem próbálja nekem, buta embernek elmagyarázni! Messzire vezetne viszont, ha belemennénk a szükségszerűen párttá (MKKP) alakuló, de a többi párttól finnyásan távolságot és magukat még valamelyest civilnek tartókról szóló és hasonló kérdések érdemleges eredménnyel nem kecsegtető elemzésébe.
Rajtunk múlik
Szabályt erősítő kivételek nálunk is adódtak korábban, mint a taxisblokád vagy az internetadó elleni demonstráció. Nemrégiben egy csoport bátor nagykanizsai kiállása megakadályozta a szemétszállítási rendszer káoszba fulladt, hatalom által diktált, erőszakos megváltoztatásának kísérletét. Úgy tűnik, most mintha valami változna, több a mozgolódás, mint eddig, lásd a MOME-hallgatók „renitenskedését” – az pedig nagyon nagy szó, hogy nem is maradt eredmény nélkül, legfőképpen az SZFE példájával összevetve. Ami a bírák kezdeményezését illeti, arról még nem tudhatjuk, hogy mennyire lesz sikeres. Amire most szükség lenne, ahhoz a fentiek nem elegendőek. Kellően elszánt és tartós utcai tiltakozások nélkül itt komoly eredménnyel nem számolhatunk.
Sajnálatos módon sokan gondolják, esetleg kérdezik is, hogy „és te”? Én nem gondolom, nem kérdezem ezt, hanem inkább azt, hogy „és én”? Korábban, a rendszerváltás során nagy tüntetésre járó voltam. Még pár évvel ezelőtt is. Aztán a kényelemszeretet és az apátia kifogott rajtam. Sokszor, amikor szervezésről értesültem, elhatároztam, „na erre most elmegyek” Végül mindig találtam kifogást, hogy miért nem mentem mégsem. Semmi hatása nem lesz. Vagy, mekkora hatása lesz ennek a tüntetésnek? Pont én? Menjenek a fiatalok! Mi van, ha nem vagyok ott?
Most véget vetettem ennek. Változtattam a kérdésen és megválaszoltam a korábbit. Mi lenne, ha mindenki így gondolkozna? Nem lenne ott senki és akkor a helyzet megváltozásának az esélye biztosan nulla lenne. Én is magasra tartottam a gyertyát a Fővárosi Törvényszék épületét körbefogó élőláncban. Felemelő érzés volt. Eddig következetesen részt vettem Hadházy tüntetéssorozatának rendezvényein, ami egyelőre (bár maradhatna így, de nem fog) békés dzsembori, vidám és optimista hangulatú találkozó. Igyekszem folytatni, még akkor is, ha a jelentős változáshoz – attól tartok – olyan forró hangulatra és elszántságra lenne szükség nálunk is, mint a másik két említett fővárosban.
