A művészet sem segít sokat az átélésében, mert a nemeseket általában vagy természetfeletti hősöknek, vagy taszító, öntelt, ostoba figuráknak ábrázolja. Az orosz klasszikus irodalom szülötteivel tudtam volna mit kezdeni, főleg Oblomov alvásfüggősége imponált, de hát ezekről tanítják is, hogy „felesleges emberek”, nem érzik jól magukat a bőrükben. Erre meg bármelyikünk képes.
Beletörődtem hát, nem elég, hogy nem lehetek nemes, aminek a megélt korok tízparancsolatai szerint örülnöm is kéne, de átélni sem leszek képes ennek a fajta létnek az ízeit. Ám elém került egy regény: A párduc. Amely mintha pont ezért született volna meg, megkésve, meglepetésszerűen. Az 1950-es évek végén, ismeretlen olasz szerzőtől. Az illető szicíliai arisztokrata családban született Giuseppe Tomasi néven, majd apja halála után főúri címeket örökölve Don Giuseppe Tomasi lett, Lampedusa fejedelme, Palma hercege, Torretta és Montechiaro bárója, spanyol grand. Röviden, Giuseppe Tomasi di Lampedusa. De ezzel akkoriban már a kiadókat sem hatotta meg. Irodalmi rang hiányában regényét nem vették komolyan, csak halála után jutott el a megjelenésig.
A könyv végül órási sikert aratott. Kissé meglepő módon. Ugyan rendkívül érzékletes képet fest a XIX. századi olasz egység eszméjének terjedéséről, Garibaldi harcairól, az Olasz Királyság 1861-es megalakulását követő átalakulásokról, kiemelten az elit átformálódásáról, de tartózkodik a csatajelenetektől, az éles politikai fordulatok rekonstruálásától. Szép, fájdalmas szerelmi szál is kibontakozik szövetében, de nem kerül igazán előtérbe. A mű középpontjában egy idős korba lépő szicíliai nemes, Don Fabrizio Salina figurája áll. Az ő elgyengülésének, elmúlásának folyamata, amely lényegében a háttérben zajló történelmi folyamatot szimbolizálja. Nos, rajta keresztül ráérezhetünk a nemesi létre. Milyen örökölt, címeres hatalommal egy vidék urának lenni, elfogadtatni az emberekkel, hogy alád tartoznak. Beleformálódni a méltóságba, a cizellált, hatalmas terekbe, az elegáns ruhákba, ápolni a felsőbbrendűséget. És ha ez sikerül, még azt is megengedheti magának egy arisztokrata, hogy mértéktartóan rendes ember legyen, őrizzen valamit érzékenységéből. Az író ritka kifinomult, csendesen eleven aprólékossággal festi le ezt a miliőt, a hős lelkiállapotát. Amivel egyben a kényszerű elfogadás megadó sóhajával teremti meg a halál előérzetét, lassú beteljesedésének felszabadító kínját.
A regényből már 1963-ban erőteljes, látványos filmváltozat készült Luchino Visconti rendezésében. Burt Lancaster személyesítette meg a herceget, a főszereplők között ott volt Alain Delon és Claudia Cardinale. A film emlékezetesen ragadta meg a történelmi dimenziót, ám a könyv intim, nosztalgikus melankóliáját nem tudta, valószínűleg nem is akarta közvetíteni. Most egy új olasz minisorozatban támadt fel A párduc a Netflixen. Egészében keveset tudott hozzátenni Visconti feldolgozásához. Megbékélve elvárásokkal, a filmes ábrázolás bizonyos korlátaival, kísérletet sem tesz Don Fabrizio állapotának hangulati pengetésére. Karakterét eleve pattogósabbra, komiszabbra hangolja. A közeget bemutató festői képeken ugyan felcsillan a bomló múlt homálya, de nem lép túl az illusztráció szintjén. A korszakváltás témája pedig kissé didaktikusan jelenik meg; az alkotók biztosra mennek, szeretnék, ha mindenki egyértelműen felfogná, miről van szó. Valahol igazuk is van, ma már alighanem ki kell hangsúlyozni, az ábrázolt történelmi térben mi is jelenti a korszakváltás drámáját, hogy aktuális értelmet nyerjen a mű kulcsmondata: „Hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.” És természetesen előtérbe kerül a szerelmi szál, Don Fabrizio unokaöccsének, Tancredinek, és önálló utakat kereső lányának, Concettának különösen csavarodó kapcsolata.
A sorozat ezzel együtt igényes, élvezetes, és teljesíti népművelő feladatát is, ha ilyesmiről lehet még beszélni. És megajándékoz egy ritka emlékezetes pillanattal. Teljesen váratlanul. Concetta és Tancredi házassága már küszöbön áll, mikor a nemesi házban tiszteletét teszi Calogero Sedara, a kereskedőből lett polgármester. Tiszteletteljes lekezeléssel fogadják, majd a komornyik bejelenti a lányát. Angelica belép a terembe, végigjáratja tekintetét az ott lévőkön, és egyértelmű, hogy minden megváltozik. Még kissé félénk, hamvas kevélysége, törékeny csábereje mindenkit elvarázsol. A néző nem csupán tudomásul veszi, hogy belépett a történetbe egy szép lány, hanem maga is csak bámulja, bámulja, megadja magát neki. Deva Cassell szépsége decensen sugárzik a megvetéstől: Bukjatok orra előttünk, kapkodjátok a levegőt, ha csak ennyit jelentünk nektek!
