Hogy mi volt az oka ennek a változásnak, egyelőre csak találgathatjuk. Lehet, hogy hátterében Orbán Viktornak az a meggyőződése áll, hogy a liberális demokrácián alapuló világrendszer válságba jutott, átlépett hanyatló korszakába, miközben más, korábban alárendelt szerepben lévő államok felemelkedőben vannak. Oroszországot is az utóbbi körbe sorolta, noha 2010-es hatalomra kerülésekor az orosz gazdaság már túl volt a gyors növekedés időszakán, sőt 2012-től már az is világossá vált, hogy a korábban hatékonynak tűnő gazdasági modell kimerítette tartalékait, vagyis a lassuló növekedésnek nem konjunkturális, hanem strukturális okai vannak. Orbánt azonban mindez nem aggasztotta, mert feltehetően azzal számolt, hogy a gazdaság és kereskedelem által uralt kornak vége, új világ alakul, amiben a geopolitikának, a katonai erőnek, a befolyási övezetek megszerzésének ideje jön el, és ebben a jelentős katonai erőt képviselő Oroszországnak újra fontos szerepe lesz, ezért érdemes meghatározó tényezőként kezelni. De az is lehet, hogy nem efféle előrelátás alakította Orbán Oroszország-politikáját, hanem az a fajta gazdasági megfontolás, ami a relatíve olcsó orosz energiahordozókban látta a magyar gazdaság javuló teljesítményének forrását. Ha volt is ilyen elképzelése, az legfeljebb csak részben igazolódott. Ez a politika még ha egyes időszakokban biztosított is némi árelőnyt, azzal a negatív következménnyel is járt, hogy elaltatta az egyoldalú energiafüggés felszámolására irányuló késztetést. Olyannyira, hogy ennek jelei még az Ukrajnát ért orosz agresszió után sem mutatkoztak meg. Állhattak persze e fordulat hátterében ideológiai okok is. Orbán egy idő után azt érzékelhette, hogy a Kreml értékválasztásai – nyugat-, liberalizmus- és migránsellenessége, felfokozott szuverenizmusa, az úgynevezett hagyományos értékek tisztelete – nagyon közeliek mindahhoz, amit maga is képvisel. Végül, de nem utolsó sorban személyes körülmények is magyarázhatják hirtelen bekövetkező politikai fordulatát. Ebben az esetben is kétféle oka lehet annak, hogy Orbán látványosan kitart Putyin mellett. Egyfelől továbbra sem zárható ki, hogy a magyar miniszterelnököt valamilyen őt kompromittáló, Moszkva kezében lévő dokumentum fosztja meg attól, hogy szakítson oroszbarát politikájával. Másfelől az is lehet, hogy nem erről van szó, hanem a magyar miniszterelnök elszabadult hübriszéről. Annak következtében, hogy 2010-es beiktatását követően nagyon korán több kérdésben is éles konfliktusba keveredett az Európai Unió vezetőivel, Orbán úgy gondolhatta, hogy Putyinhoz való közelsége megnövelheti politikai súlyát és jelentőségét. Egy idő után talán még azt is gondolhatta, az orosz elnökkel való szoros kapcsolata segítheti abban, hogy az európai szélsőjobboldali pártok elfogadják őt első számú vezetőjükként. Vagyis nem a magyar politikai közösség, hanem saját érdekében igyekezett kihasználni a Putyinnal kialakított szoros kapcsolatait. Ennek a jóhiszemű magyarázatnak azonban a Bucsában történtek után nehéz hitelt adni, ha csak nem feltételezzük, hogy immár minden erkölcsi érzék hiányzik a magyar miniszterelnökből.
Orbánnak és pártjának Oroszországgal kapcsolatos politikai fordulata elsőként és a leglátványosabban az energetikai kapcsolatok felülvizsgálatában mutatkozott meg. A Fidesz politikusai lépésről lépésre adták fel ellenzéki korszakukban képviselt álláspontjukat. A Déli Áramlat kontra Nabucco vita idején a szociálliberális kormányt még arra próbálták rábírni, hogy hagyjon fel az orosz–olasz együttműködésben megépíteni tervezett gázvezeték támogatásával és lépjen ki a projektből. Ám hatalomra kerülve a Fidesz éles fordulatot vett, és ami az ellenzéki években még „népellenes puccsnak” számított, az kormányra kerülve – Magyarország „egyoldalú gázellátási helyzetére” hivatkozva – egyszeriben támogatandóvá vált. Ebben a Fidesz politikusait az sem zavarta, hogy ellenzékben megállás nélkül az orosz „energetikai mumus” rémképével riogatták a magyar társadalmat. Tették ezt akkor, amikor Moszkva még igyekezett kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokat fenntartani a nyugati világgal, a nemzetközi politika játékszabályait is betartotta és még egyetlen szomszédját sem próbálta lerohanni.
Orbán Viktor – aki politikai pályafutása kezdetétől bizalmatlan volt Oroszországgal szemben, és aki első kormányzása idején (1998–2002) szinte minden alkalmat megragadott arra, hogy Moszkvával szembeni fenntartásait hangoztassa – a gázvezetékekről szóló vita idején, 2007-ben érezte meg annak lehetőségét, hogy az orosz kártya ismételt kijátszásával elnyerheti Washington bizalmát. A Fidesz ettől kezdve nap nap után hajtogatta, hogy nem szeretné, ha Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkja lenne, és nem értette a magyar kormány politikáját, amely szerinte – mint ahogyan ezt Orbán 2007 novemberében, amerikai látogatásakor megjegyezte – továbbra is a Nyugat és a Kelet közti híd szerepét szánja Magyarországnak, holott „mi nem híd vagyunk, hanem hídfő, méghozzá a nyugati oldalon”.
A Fidesz politikusai ellenzékben folyamatosan azt bizonygatták, hogy az Egyesült Államok európai jelenlétére mindenekelőtt Oroszország fokozódó terjeszkedése miatt van szükség, azért, mert Moszkva „megpróbálja megint kialakítani érdekszféráit”. Ennek ugyan voltak már bizonyos jelei, de távolról sem olyan egyértelműek, mint amilyenné 2014-ben a Krím annektálásával és a kelet-ukrajnai megyék fellázításával váltak. Az orosz terjeszkedéssel kapcsolatos jobboldali aggodalmak a Fidesz hatalomra kerülésével eltűntek és már senki szóba nem hozta Moszkva egyre látványosabban megmutatkozó érdekszféra-politikáját, ahogy azt sem, hogy milyen aggasztó belpolitikai folyamatok bontakoznak ki Oroszországban. Ez a hallgatás azért volt feltűnő, mert korábban a Fidesz politikusai és maga Orbán is minden alkalmat megragadott, hogy bírálhassa Putyin rendszerét. Ám amikor 2012 nyarán megtörtént a látványos orosz autokratikus áttörés – az addig megengedő autokráciából rövid időn belül annak represszív változata jött létre –, egy szavuk sem volt.
Nehéz határozott választ adni arra a kérdésre, hogy mikor született meg a döntés a Paksi Atomerőmű Roszatom általi bővítéséről. Lehet, hogy már Orbán első, miniszterelnökként tett moszkvai látogatása előtt, és az sem zárható ki, hogy ekkor, a 2010-es őszi találkozón tárgyaltak erről. De bárhogy is történt, sem ekkor, sem Orbán következő, 2013 január végén tett moszkvai látogatása során nem született megállapodás. Minden jel szerint az orosz vezetés ekkor még bizalmatlan volt a jobboldali magyar kormánnyal szemben. Az, hogy végül mivel sikerült a bizalmat mégiscsak elnyerni, illetve hogy milyen egyéb orosz megfontolások állhattak a moszkvai álláspont megváltozása mögött, nem tudható. Valószínűleg Magyarországon kívüli körülmények is közrejátszhattak benne, például az, hogy a Kremlben már 2013 őszétől mérlegelték annak lehetőségét, hogy ha szükségessé válik, akár katonai eszközökkel is beavatkoznak az ukrajnai válságba. És amennyiben erre sor kerül, biztosra vehető Oroszország elszigetelődése, ezért érdemes olyan partnerek után nézni, akik ebben a kritikus időszakban is kitartanának Moszkva mellett. De bármi is állt a Kreml döntésének hátterében, az semmit nem változtat azon a tényen, hogy Orbán harmadik moszkvai hivatalos útján, 2014. január 14-én megszületett az atomerőmű-bővítésre vonatkozó megállapodás. A tartalma azonban jó ideig nem volt világos, sőt, fontos részletei ma sem ismertek.
A magyar kormány a kezdet kezdetétől úgy próbálta beállítani a Moszkvával megkötött alkut, mint az elmúlt negyven év legjobb üzlete. Ezt többek között arra hivatkozva állította Lázár János, hogy Magyarország felettébb kedvező, a piacinál jóval előnyösebb kamatfeltételekkel jut a paksi bővítés finanszírozásának 80 százalékát fedező 10 milliárd eurós orosz hitelhez. Csak a Roszatom és orosz hírportálok közleményéből derült ki, hogy ekkor még csupán egy olyan kormányközi megállapodás született meg, ami azt irányozta elő, hogy az év végéig kidolgozzák és aláírják azokat a szerződéseket, amelyek a megépítendő két új blokk műszaki paramétereit, a karbantartás és az elhasznált nukleáris fűtőelemek átmeneti tárolásának feltételeit rögzítik. Vagyis a januári – a feleket még semmire nem kötelező – megállapodás aláírásával csak a projekt keretfeltételeit fektették le. A megállapodás részletes műszaki tartalma és szerződéssé formálása még kidolgozásra várt. A pontos időrend azért fontos, mert Magyarország ugyan még azt megelőzően jutott elvi megállapodásra az erőmű-blokkok bővítéséről, hogy Moszkva annektálta volna az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, ám a kötelezettségekkel járó három szerződést – a megépítendő blokkok műszaki paramétereiről, a szervizelés feltételeiről, valamint az elhasznált fűtőanyagok kiszereléséről, elszállításáról és átmeneti tárolásáról – csak jóval azok után írták alá, hogy megtörtént a félsziget elcsatolása, hogy elkezdődött a kelet-ukrajnai megyék fellázítása és, hogy 2014. július 17-én az orosz szeparatista erők által ellenőrzött kelet-ukrajnai területek fölött lelőtték a maláj utasszállító repülőt. Ezek az események azonban nem térítették el a magyar kormányt attól, hogy mindezek ellenére szorosan együttműködjék Oroszországgal egy olyan szenzitív, a felek kölcsönös és hosszan tartó bizalmát feltételező területen, mint a nukleáris energetika. Budapest úgy tett, mintha az ukrajnai események meg sem történtek volna.
Oroszország Európa jelentős állama, és mint ilyen – normális esetben, már csak földrajzi közelségéből eredően is – Magyarország fontos potenciális partnere. Ám 2014 tavaszától azzal, hogy annektálta a Krímet, radikálisan új helyzet állt elő, amire reagálni kellett volna. Az Orbán-kormány azonban úgy tett, mintha mi sem történt volna. Putyin a magyar vezetés számára éppolyan szívesen látott vendég maradt, mint volt az annexió előtt. Szövetségeseink levonták a 2014-ben történtek tanulságait és elkezdtek távolodni Moszkvától, mi viszont semmi hasonlót nem tettünk, és a paksi projektből sem léptünk ki.
Az a fontos körülmény sem hatott kijózanítóan, hogy szemben Putyin első két elnöki ciklusával – ami lényegében egybeesett a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány működésével –, amikor hiába nőtt gyorsan az orosz gazdaság, Oroszország mégsem növelte más közkiadásaihoz képest védelmi költségvetését, 2010-től viszont változtatott ezen. A világ országainak militarizáltsági szintjét mérő tekintélyes bonni kutató központ, a Bonn International Center for Conversion (BICC) kimutatásai szerint Oroszország a gyors gazdasági növekedés éveiben – 2000 és 2008 között – a rangsorban egyre hátrább került: 2009-ben már csak a kilencedik hely volt az övé. Ez a tendencia változott meg 2010-ben, vagyis a Fidesz kormányra kerülésének évében, amikortól Oroszország a többi közkiadásaihoz képest elkezdett újra egyre nagyobb arányban katonai célokra költeni. Ennek következményeként a BICC listáján 2013-ban már a 4. helyre jött fel. Egy évvel később ugyan egyet hátrébb lépett, de még így is a világ egyik leginkább militarizált országának számított. Erre a fordulatra még évekkel azt megelőzően került sor, hogy az ukrajnai válság kialakult volna. Ez azonban a legkevésbé sem intette óvatosságra a „keleti nyitást” meghirdető Fidesz-kormányt. Úgy tett, mintha ennek nem lenne jelentősége, mintha ez semmilyen formában sem érintené Magyarország biztonságát. Az sem hatott kijózanítóan, hogy az orosz gazdaság növekedési üteme 2012 elejétől elkezdett folyamatosan lassulni. A jobboldali kormány ezeknek a változásoknak semmiféle jelentőséget nem tulajdonított. Épp akkor fordult Moszkva felé és kezdett egyre inkább közeledni hozzá, amikor a korábbiaknál sokkal inkább lett volna oka óvatosságra és az oroszországi fejlemények józan értékelésére.
A diplomaták Andrássy Gyula Köre, a közgazdászok Hetényi István Köre és a jogászok Szalay László Köre szakpolitikai nemzeti minimumok megfogalmazása mellett döntött a különböző szakterületeken. Ezek a „minimálprogramok” egy mélyebb és kiterjedtebb, összefüggő szakpolitikai helyzetleírás és program alapjául szolgálhatnak. Ez az írás e kezdeményezés keretein belül készült.
