Úgy tűnik, a következő országgyűlési választás egyik kulcskérdése az lesz, hogy ki tudja megnyerni maga számára a női választókat. Egyfajta udvarlás kezdődött, Orbán Viktor évértékelő beszédében bejelentette, hogy a két- és háromgyerekes anyák életük végéig szja-mentességet élveznek majd a munkabérüket illetően. A kormány célja továbbra is a gyerekvállalási kedv ösztönzése, de mennyire alkalmasak ezek az adókedvezmények erre a célra?
Ez a bejelentés egyértelműen kampányfogás, a kormánypártok már a 2026-os parlamenti választásokra készülnek. A kormány az önálló jövedelemmel rendelkező női szavazókat célozza meg elsősorban. Az a visszás ebben az intézkedésben, hogy pont azokat a nőket hozza jobb helyzetbe, akik nemcsak hogy a munkaerőpiacon vannak, hanem magasabb keresettel is rendelkeznek, mint a többi nő. Mindez teljesen ellentmond a társadalmi szolidaritás és az újraelosztás elvének. Nyilvánvaló, hogy a nők, különösen az anyák sokkal rosszabb helyzetben vannak a munkaerőpiacon, mint a férfiak. A nők nagyon nagy büntetést (motherhood penalty) fizetnek azért, mert gyereket vállalnak, hiszen rövid és hosszú távon is sokkal rosszabbul járnak anyagilag, mint a férfiak vagy a gyermektelen nők. De ebben a helyzetben a döntéshozók nem a probléma okát kezelik, azaz nem csökkentik az anyák diszkriminációját, a 16-17 százalékos nemek közötti bérszakadékot, nem segítik a munkába való visszatérést, egyáltalán nem reagálnak a strukturális egyenlőtlenségre. Közben az egészre került egy maternalista szósz, az anyaság szentségének hangsúlyozása.
Nem csak a miniszterelnök, hanem Magyar Péter is előállt egy ajánlattal, a hét elején Szentesen „szövetséget ajánlott a nőknek”. Azt mondta, a nők valódi megbecsülésre, biztonságra, kiszámítható jövőképre, működő egészségügyre és oktatásra vágynak. Emellett a bérszakadék megszüntetését, az üvegplafon áttörését, szabad szülészorvos és bábaválasztás jogának visszaállítását ígérte. Az ellenzék vezető ereje jól azonosítja a problémákat?
Ezek mind valós problémák, ráadásul nem újkeletűek. Ebben a helyzetben azt látom a legnagyobb különbségnek a Fidesz és a Tisza nőket célzó kampánya között, hogy a kormánypárt szinte kizárólag anyaként tekint a nőkre, mintha kizárólag a reproduktív szerepük lenne fontos az életben. Akár úgy, mint anya, aki „teleszüli a Kárpát-medencét”, akár úgy, mint nagymama, aki majd vigyáz az unokákra, és pótolja a gyerekintézményeket, amelyekből nincs elég.
Ebben a modellben az a nők dolga, hogy megteremtsék a családi békét, közben elfedjék a rendszer hiányosságait a gondoskodási munka elvégzésével, ami láthatatlan, ezért nem fizeti meg senki, és sokszor el sem ismerik.
A Tisza párt környékén megjelent néhány női képviselő és szakértő, akinek van valamifajta szaktudása a saját területén. Ebből úgy látom, egy nagyon erős, családcentrikus megközelítés áll szemben egy másikkal, ami a nőket saját jogon, cselekvőképességgel rendelkező egyénenként kezeli. Érdekes fordulat, ha az ellenzéki párt felvállalja, hogy megpróbálja átkeretezni a nőkről való beszédet.
Magyarország évente egyszer ünnepli meg a nőket, és ez látszik is a fizetésükönAzt még nem tudhatjuk, hogy ezzel sikerül-e megnyerni a női szavazókat. Az viszont biztos, hogy a kormánypárt gyerekvállalást ösztönző intézkedései nem működnek. Hónapról hónapra dőlnek meg a negatív csúcsok, januárban például az előző év azonos hónapjához képest 4,5 százalékkal csökkent a születések száma.
A születések száma és a termékenységi ráta is csökken. Előbbi érthető, hiszen az a generáció, amelyik gyermekvállalási korban van egyre kisebb létszámú. Ugyanakkor a termékenységi arányszám csökkenését – nagyon leegyszerűsítve, hogy hány gyereket vállal egy szülőképeskorú nő – ez nem magyarázza. A termékenység csökkenéséről azt gondolom, hogy ez egyfajta reakció a válságra. A fiatalok úgy érzik, hogy rosszak a munkaerőpiaci kilátásaik, magas az infláció, nehéz lakáshoz jutni, a szomszédos országban háború van és a klímaválság is sokakat aggaszt. Rengeteg olyan társadalmi tényező van, ami alapján azt gondolhatják, hogy ebben a világban nem érdemes gyereket vállalni. Vannak, akik csak halasztják a dolgot, aztán végül kicsúsznak az időből, de most már Magyarországon is megjelent a tudatosan gyermeket nem vállalók csoportja. 30 éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy legyen egy olyan csoport, aki ezt a döntést hozza. Ugyanakkor van sok olyan gazdaságilag fejlett ország, ahol még ennél is lényegesen rosszabbak a termékenységi arányszámok, mint például Dél-Korea, Japán, vagy Hong Kong. De a gazdaságilag fejlettebb északi országokban is csökkent a termékenységi ráta. Szóval fontos, hogy a globális trendeket is figyeljük. Nem mindegy, hogy miben gondolkodnak a döntéshozók. Vajon csak azt nézik, hogy legyen „elég” magyar, vagy azt, hogy olyan jól működő gazdaság és társadalom legyen, amiben az emberek jól élnek. Foglalkoznak-e a megszületett gyerekkel, vigyáznak-e rájuk, hagyják-e, hogy örökbe fogadják őket, ha nincs családjuk, kapnak-e rendes oktatást? Ezek az intézmények jelenleg nem működnek jól.
Elképzelhető, hogy előrébb lennénk, ha elengednék azt a célt, hogy a gyerekvállalási kedvet próbálják növelni ezekkel a kudarcosnak tűnő kísérletekkel, és egészen máshová, például a női egyenjogúságra helyeznék a hangsúlyt?
A közvélemény-kutatások alapján a kormánypárt jól tudja, hogy a magyar emberek értékrendszerében fontos a család, foglalkoztatja őket, hogy mennyi magyar születik, éppen ezért nincs olyan politikus, aki ezt a témát elengedné. Nem kell, hogy ezek a dolgok egymásnak ellentmondjanak, vagyis hogy egy társadalom egyenlőségpárti vagy gyerekpárti. A 2000-es évek közepe óta megfigyelhető az OECD-országokban, hogy ahol nagyobb a nemek közötti egyenlőség, ott szívesebben vállalnak gyereket is. Ha a nők számíthatnak a partnerükre, tudják, hogy nem marad kizárólag rájuk a rengeteg fizetetlen gondoskodási feladat és érzelmi munka, vagyis az egyenlőséggel kapcsolatos attitűdök dominálnak. Az elmúlt 30-40 évben rengeteg tanulmány született demográfusok és más kutatók tollából arról, hogy a termékenységi mutatók ott javulnak, ahol kiszámítható a munkaerőpiaci, a szociális és az oktatási intézményrendszer, ami segíti az anyák munkavállalását. Továbbá, ahol az apák kiveszik a részüket az otthoni feladatokból, ott a nők sokkal jobban tudnak érvényesülni.
Ez nagyon sok fronton igényelne állami beavatkozást. Hogy lehet egy ilyen feladatnak nekiállni?
Ez valóban komplex feladat, de nem kell feltalálni a spanyolviaszt, megvannak a minták, a jó gyakorlatok. Csupán az elhatározás, a szándék hiányzik, hogy ehhez értő szakemberek legyenek a döntéshozatalban, a szakpolitikai döntések meghozatalában. Az Európai Bizottság elvárja minden országtól, hogy legyen stratégiája a nemek közötti egyenlőtlenség csökkentésére. Egyébként Magyarországnak is van ilyen stratégiája, csak éppen jól eldugták a kormányzati honlapon, és ebben is nagyon domináns az anyaság és a családbarát szemlélet. Ezzel szemben az Unió nagy hangsúlyt fektet például arra, hogy hogyan lehetnek a lányok sikeresebbek az úgynevezett STEM (tudományos, technológiai, mérnöktudományi vagy matematikai) területeken, amelyek kitüntetett támogatást kapnak szinte mindenhol a világon. Illetve hogy hogyan lehet lebontani a sztereotípiákat a munkaerőpiacon. Szintén lényeges az egyenlő munkáért egyenlő bér elve, amin sokat segíthet a 2026-ban életbe lépő bértranszparencia irányelv. Ennek eredményeképpen láthatják majd az emberek, hogy egy adott munkakörben körülbelül mennyit kellene keresniük. És persze kiemelten kezelik a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelmet is, ami úgyszintén nagy hiányosság Magyarországon.
Ha több női vezető lenne akár az állami-, akár a magánszektorban, ha több női politikus lenne döntési helyzetben, akkor a nők helyzete minden társadalmi rétegben javulna?
Az a jó hír, hogy sok női vezető van Magyarországon, összességében körülbelül az összes vezető 40 százaléka. De szektoronként nagy különbségek vannak: a nők sokkal gyakrabban vezetők a közszférában, az államigazgatásban, gyerekintézményekben, szociális szférában, egészségügyben, mint a piaci szektorban, mérnöki, számítástechnikai területeken. Egyiknek nem kisebb a felelőssége, mint a másiknak, de ezeket a feminizált területeket sokkal rosszabbul fizetik. Az igazán magas pozíciókban, például a tőzsdei cégek igazgatóságaiban és a politikai döntéshozók között viszont tényleg nagyon kevés a nő. Nem azért, mert a nők nem lennének rátermettek, vagy nem lenne meg a tudásuk és a motivációjuk, hanem mert ott másfajta mechanizmusok döntenek arról, hogy ki ül be ezekbe a székekbe. Márpedig a berögződött sztereotípiák csak akkor kezdenek csökkenni, ha a női vezetők elérnek egy kritikus tömeget. Mindez nem azt jelenti, hogy a nők feltétlenül jobb vezetők, kedvesebbek, jobb problémamegoldók, hiszen ezek is csak sztereotípiák. De elképzelhető, hogy ha több nő lenne a kormányban, akkor „nőbarát” intézkedéseket hoznának, például többet költenének oktatásra és egészségügyre, vagy aláírták volna már a nők elleni erőszak leküzdését célul kitűző Isztambuli Egyezményt.
Jöhetnének végre a nők!Nem is olyan régen volt női igazságügyi miniszterünk Varga Judit személyében, ez mégsem történt meg.
Valóban. Lássuk be, okos politikai húzás volt egy fiatal, kedves, mosolygós nőt ebbe a pozícióba rakni, aki ráadásul egyáltalán nem kérdőjelezi meg a fennálló struktúrát és hierarchiát.
De akkor mégis hol kellene elkezdeni a munkát a női egyenjogúság kérdésében?
Nagyon szeretném, ha a nőket mindenekelőtt minden ügyben kompetens, önálló döntéseket hozni képes, felelősségteljes állampolgárként kezelnék, akár vállalnak gyereket, akár nem. Ha tudnám, én átkeretezném ezt a diskurzust, ami a nőket elsősorban anyának tekinti, mondom ezt büszke, sokgyermekes anyaként és nagymamaként.
Névjegy
Nagy Beáta közgazdász-szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. Kutatási területei a nemek szerinti különbségek, esélyegyenlőségi politikák, gender studies, nők a tudományban.
