Kezdjük mindjárt azzal, miért nem vették még át a nők a világ irányítását. Egyszerű a válasz: soha nem kellett még a történelem során egyvalakinek annyi mindent egyedül megoldani, mint egy mai modern nőnek. Talán csak a világháborúk idején, amikor a férfiak a fronton voltak. De még akkor is számíthattak a környezetükben más nőkre, segítettek a rokonok, még a szomszédok is odafigyeltek egymásra. Most kicsi kockákban, elszigeteltebben élünk, a kapcsolataink java az online térbe költözött át. Egy mai nagyszülő még aktív – és a közeljövőben még tovább emelhetik a nyugdíjkorhatárát –, vagy több száz kilométerre lakik, netán olyan állapotban van, hogy inkább ő szorul a fiatalabb, a gyereket, szülőt, kutyát stb. ellátó szendvicsgeneráció gondozására.
Csok ide, babaváró oda, a KSH közlése szerint minden idők legalacsonyabb születésszáma volt a 2024-es. Húsz éve hallgatjuk, hogy a nyugdíjrendszerünk nincs felkészülve a rendszerbe évente százezrével belépő Ratkó-gyerekekre, miközben a NER egyik ősbűne éppen a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítása volt. A halálozások szintén drámai aránya (januárban a születésszám kétszerese) tovább pörgeti a demográfiai negatív spirált, amit a másik oldalról a megélhetési és lakhatási válság, a szociális bizonytalanság fokoz. Az Orbán-kormányok az elmúlt 15 évben ezek ellen annyit tettek, hogy nélkülük – és szerintük – a helyzet még rosszabb lenne.
Bárha lenne olyan politikai erő, amely nem nemzethalállal riogat, hanem a szavazók számára lefordítja, hogy ez a fenntarthatóságot oly módon veszélyezteti, mintha országunk egy olcsón összeportyázott malajziai lélegeztetőgépre lenne kapcsolva, és persze nincs személyzet, aki kezelné. De még azt látjuk, a „családbarát” kormány intézkedéseit elviekben mindenki támogatja, méghozzá úgy, hogy nem is vár el tőlük hatékonyságot. Ugyan locsolják a pénzünket, ha nem is nő ki belőle semmi, legalább ez egyszer „valami jóra”, és ezért nem kell majd elszámoltatástól tartaniuk.
Mindig könnyebb nekik választások előtt néhány milliárdot beleönteni családtámogatás címén a rendszerbe, mint szociális intézményeket létrehozni, oktatást, egészségügyet fejleszteni.
A legújabb „adomány”, a két- és háromgyerekes anyák (majdani) szja-mentessége megint azoknak kedvez, akiknek nagy az adóbefizetésük. A családi pótlék összege 2008 óta nem emelkedett, miközben vásárlóereje elfogyott. És így kéne a nőknek több gyereket vállalni, átvenni az irányítást egy toxikus maszkulinitásra épülő politikai-társadalmi közegben, ahol alkalmasint férfiak ülnek a női szerepekről szóló panelbeszélgetéseken és tévéműsorokban.
Ledarál az élet?
Nem szerencsés általánosításokban beszélni, hiszen minden egyes embernek s nőnek más az életútja, ennek megélése is, a könnyebb átélhetőség kedvéért most mégis ezt választom, háromgyermekes édesanyaként és dolgozó nőként a hasonló élethelyzetben lévő nőtársaim nevében is szólva. A munka, mellette a gyereknevelés, háztartásvezetés olyan tartós stresszterhelés, amire az idegrendszerünk sincs felkészülve. Ha az egyik oldalon helyt is állunk, a másikon épp veszítünk, kompenzálásra és lemondásra kényszerülünk, rendre másokat helyezve magunk elé. Én azon – bizonyára kisebb – részhez tartozom, akiknek a munkája a hivatásuk, megélhetik benne a kreativitásukat, elérhetnek kisebb-nagyobb sikereket, megérkezhetnek olykor a flow-állapotba, amelyből a többi életterület egyensúlyozásához is feltöltődhetnek. Vannak minőségi társas kapcsolataik, lehetőségük a mentális jóllétük ápolására, kikapcsolódásra, kultúrára, testmozgásra, természetben levésre. Mi akkor a problémánk? Hiszen más nőket egyszerűen ledarál az élet, az (ön)kizsákmányolás kultúrája, a bántalmazó házastárs, a mérgező munkahely, a külső-belső elhanyagoltság, a magány és/vagy a kiégés. (Ki lehet égni a szülőségben is, bár ez még egy alulkutatott terület napjainkban.)
De azt mi is már egész kislány korunkban megtanuljuk, hogyan kell kedvesnek, szolidnak, engedelmesnek lennünk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak.
Elkezdjük elnyomni a valódi énünket, és nem csak a „rossz” tulajdonságainkat, hanem rengeteg képességünket és ösztönös tudásunkat is, amelyekkel kilóghatunk a sorból. Aki például intenzíven kommunikál, megtanulja, hogy jobb csendben lenni. Dühöt mutatni végképp nem szabad, azt illedelmesen el kell elfojtani. Aki lázad a kontroll ellen, a fejébe verik, hogy így nem talál majd férjet. Vagy ha talál, majd az letöri szépen a nagy önállóságát, hiszen az érzelmi-fizikai kapcsolódás természetes elvékonyodása után az fog minket legjobban idegesíteni a másikban, amiért megszerettük, így ezt kell megtagadnunk, különben önmagunkat kellene.
A sok tagadás, elfojtás miatt létrejön bennünk egy árnyékszemélyiség, ami mindig velünk van, de nem lehet a részünk, ahogy ezt már Jung is leírta. Persze lehet az ember lánya jámbor, béketűrő személyiség, de lehet ez a maszkja is, amit a túlélése érdekében felvesz. Akinek jó a humora, és mondjuk még teltkarcsú is, ebből létrehozhat egy „vicces duci csaj” identitást, ami a boldogulását segíti. Lehet alapból keveset beszélő, ami egyben a védekezőmechanizmusa is a világgal szemben. Még az anyaszerep is lehet felvett maszk, ha csak ebből tudunk elismerést és szeretetet kinyerni. És jaj azoknak a gyerekeknek, akiknek az édesanyja nem néz szembe az árnyékával, nem indul el a tudatosítás és a fejlődés valamilyen útján, hogy a saját csomagját ne átörökítse, hanem lepakolja, a transzgenerációs traumákat is gyógyítva. Ahogy azonban egyre éberebbé válik, felismerheti, hogy
a kríziseket az életében nem önmaga (az áldozathibáztatást sokszor a nők magukon is elvégzik) vagy az egyes emberek, köztük a gonosz férfiak okozzák neki, a személyes sorsdrámák hátterében is mindig rendszerszintű folyamatok működnek.
Nőgyűlöletben létezni
Az egyik legáthatóbb, a nőket és a férfiakat egyaránt sújtó probléma a mai világunkban a toxikus maszkulinitás, nincs rá még jobb kifejezés magyarul, így maradunk a szakirodalminál. (Az is mutatja a jelenség ismeretlenségét itthon, hogy erről cikkeket csak a Glamour magazinban meg a Bronson.men és hasonló oldalakon találunk, nyilván más megközelítéssel. És miután Magyarország hátat fordított a gendertudományoknak, ez még sokáig így marad.) A toxikus maszkulinitás fogalmát a pszichológiában a férfiszerepek azon aspektusaira használják, amelyek társadalmilag romboló hatásúak, mint a nőgyűlölet, a homofóbia és az erőszakos leuralás, amelynek szélsőségei a szexuális és a családon belüli erőszak. A fiúk szocializációja (nem feltétlen egyéni, inkább társadalmi szinten) a mai napig normalizálja az agressziót, a dominanciát, miközben elfojtásra kényszeríti a nem férfiasnak tartott képességeket és tulajdonságokat, tehát éppúgy, mint a nőknél, létrehozza az árnyékszemélyiséget, csak még erősebb kontroll alatt.
Aki nem basáskodik a családján, az papucsférj, aki nem tud húzóra meginni egy korsó sört, az nem elég férfi, és sorolhatnánk még a káros sztereotípiákat, melyeket a közösségi médiában erősödő incelkultúra, az Andrew Tate-féle véleményvezérek csak erősítenek.
A toxikus férfiassággal azonos tőről fakad a nőkben internalizált nőgyűlölet, amit saját magunk és más nők felé is fordíthatunk. Ahogy egyes férfiak szerint a nők alacsonyabb rendűek náluk, úgy egy nő is magáévá teheti ezt a gondolkodást, és minél jobban boldogul a férfias világban, annál inkább kivetítheti ezt az összes többi nőre, vagy szégyellni kezdi a saját nőies tulajdonságait, férfiasabb próbál lenni a férfiaknál is.
Gyakran találkozni azzal az érveléssel, hogy minderről a nők elvárásai is tehetnek, hiszen beléjük szocializálnak egy irracionális férfiképet, hogy a férfi legyen Adonisz, teremtse meg a család anyagi biztonságát 300 évre előre, tudjon mozdonyt vezetni stb. Nem csoda, ha a férfiak depressziósak, többen lesznek öngyilkosak, alkoholisták, tehát „meg kell védeni a férfiakat”, amit például Jordan Peterson, a MAGA-körökben népszerű kanadai YouTube-pszichológus képvisel. Ami részben csak jóindulatú szexizmus („a háttérben úgyis a nők hozzák a döntéseket”), másrészt logikai bukfenc, hogy minden egyes sikeres, befolyásos nő a létezésével azt igazolja, hogy a patriarchátus egy feminista koholmány. Mindemellett nehéz azzal vitába szállni, hogy már a világunk kezdete óta vannak férfi „nemi előnyök” és nőiek is. De ha már ebben a kétpólusú, bináris felosztásban gondolkodunk csak (vö. az apa férfi, az anya nő), a lehető legmegengedőbbnek kellene lennünk mindkét nem irányába, és biztosítani a szabad átjárhatóságot a szerepek között (vagy legalább nem büntetni).
Mert így nagyjából negyven fölött, amikor a gyerekek már kicsit önállóbbak, és van egy kis fellélegzés a pelenkagőzből, tömegesen válnak el a nők.
A közhiedelemmel ellentétben nem a hormonális változások miatt borul el az agyunk: legtöbben ekkor döbbennek rá, hogy ha a férjük eddig nem „nőtt fel”, akkor már nem is fog, és nem akarnak többé mártírok lenni, sem a férfit megmenteni. A válás után pedig kivirulnak, hiszen azt az energiát, amit eddig a kapcsolatuk és a férjük megtartására meg a gyereknevelésre-háztartásra összpontosítottak, végre magukra fordíthatják. Persze nehezebb egyedül a gyerekekkel, de ha a nő a házasság alatt már lényegében szingli szülőként működött, egyedül vitt a hátán mindent, akkor nem sokat veszít, inkább még nyer is egy váltott gyermekelhelyezéssel, ahol az apa is végre köteles kivenni a részét a feladatokból. Anyagilag talán nehezebb lesz egyedül, de lehet, hogy könnyebb, ha önállóan gazdálkodhat, és nem a férje veszi fel a családtámogatásokat, amiből aztán annyit ad oda, amennyit gondol. És lehet még új párkapcsolata, akár sokkal kielégítőbb is, amiben nagyobb a szabadsága, megbecsültsége, immár alanyi jogon, és nem amiatt, hogy mennyire igyekszik, hogy mindent egyben tartson, mindenkinek megfeleljen.
Túlélés elválás után
Amerikában már sokan leírták, hogy míg 2024 az elvált nők, addig 2025 az elvált férfiak (bosszújának) éve lesz. A Survey Center for American Life kutatása tavaly ki is mutatta, az elvált férfiak 56 százaléka republikánus és Trump-szavazó volt, míg a nők inkább demokratákra és a női jelöltre voksoltak (legnagyobb arányban a hajadon, gyermektelen, Trump szerint „macskás” nők), ez volt a legnagyobb demográfiai különbség a két oldal szavazótáborai közt. Donald Trump is kétszeresen elvált, ő megengedhette magának, hogy „lecserélje az öregecske feleségét egy húsz évvel fiatalabbra”, Elon Musknak konzervatív csodaapaként eddig 14 gyereke van legalább négy nőtől, de ő legalább már nem bajlódik az újraházasodással. J. D. Vance (egyelőre) első házas, rossz nyelvek szerint a hindu felesége azért ment hozzá, mert mélyen hisz a lélekvándorlásban, így a mostani élete nem sokat nyom a latban. Naponta látjuk, ahogy a Fehér Házban tort ül a toxikus maszkulinitás, egy beketaminozott láncfűrészes technokratával, csoportos bullyinggal (Zelenszkij megalázása), majd az X-en a durcázás, a narcisztikus egófényezés és a „férfihiszti” újabb felvonásaival. És egyre több publicisztikában olvassuk (legutóbb Parászka Boróka bejegyzésében), hogy most már tényleg jöhetnének a nők, hogy átvegyék az irányítást. De mi kellene ehhez?
Az IMF egy régi kampányának szlogenje volt, „ha a nőknek jobban megy, mindannyiunknak jobban megy”.
Persze lehetővé kell tenni, hogy a nők tanulhassanak, karriert építhessenek, kiteljesedhessenek – itthon már rég több a diplomás nő, mint férfi, ám ez még mindig a bensővé tett nyomás, hogy minden életterületen kétszer annyit kell teljesíteniük, hogy nagyjából egy szintre érjenek a férfiakkal. Látniuk kell maguk előtt az úttörőket, a példaképeket (ezért fontosak az olyan könyvek, mint az immár fóliakaranténos Esti mesék lázadó lányoknak), és ahogy egyre többen kerülnek vezető és döntéshozó szerepbe (Skandináviában például), segíteniük kell a nőtársaik általános felemelkedését, az ehhez szükséges szociális intézményrendszerek, ösztöndíjak, nőbarát munkahelyek, vállalkozási formák létrehozásával.
A változást és a nemi szerepekkel kapcsolatos szemléletváltást – nem én mondom, már a hetvenes években leszögezte Claudia Goldin azóta Nobel-díjas amerikai közgazdászprofesszor – az hozhatja el világunkban, ha a férfiak is elkezdik kivenni a részüket a gyereknevelésből és a többi láthatatlan munkából, és ez válik a normálissá. Magyarországon ezt a rendszer még nem támogatja, hiszen
a férfi jövedelme a nagyobb (17 százalékkal, ami a bruttó átlagfizetéssel számolva havi mínusz százezer forint a nőknek), az ő munkája fontosabb, ő nem mulaszthat, ha beteg a gyerek vagy szolfézsra kell vinni délután.
De ha már a skandináv országokat nézzük, ahol működik a munkamegosztás, jobban eloszlik a teherviselés, kevesebb a válás, kielégítőbbek a házasságok. Nem feltétlen születik több gyerek ott sem, de ha mindenütt csak egyre több lesz a válás, az a további életkilátásokra (az egyedül élő férfiak korábban, a nők később halnak), és nyilván a gyerekek későbbi életére is hatással lesz.
A mai huszonéves és fiatal harmincas, Y generáció nemcsak túlságosan embert próbálónak, kihagyható szívásnak éli meg a családalapítást, ezért menekül előle, hanem mert ők átlátják és a döntési szabadságukkal élve elkezdik lebontani a káros és elavult társadalmi struktúrákat, amelyek már nem szolgálják a jóllétüket. Ők már azt is tudják, hogy Darwin tévedett: a túlélésünk kulcsa nem a versengés, hanem az együttműködés.
