Eddig nem lehetett, tiltották, rátelepedtek, kisajátították, de most, az éppen zajló évben végre birtokba vehetjük. Ami azt jelenti, hogy még mindig nem magát a forradalmat ünnepeljük október 23-án, hanem azt, hogy igazán ünnepelhetővé vált. Ami lényegében a rendszerváltást idézi meg újra meg újra.
Magyar Péter a 70. évfordulón elmondott beszédében ugyanezt a hagyományt folytatta. Többször is hangsúlyozta, hogy végre egy valóban szabad és független Magyarországon ünnepelhetjük dicső 13 napunkat. Most jött el az igazi lehetőség. A szavazásos rendszerváltással. Amely igazi nemzeti egységet hozott el. 1956 is erre tett kísérletet, de elbukott, külső erőkkel leverték. Az 1989-es átalakulás is rendre olyan politikai erőket emelt hatalomra, amelyek megosztották a nemzetet. Ám az végül összefogott a zsarnokság ellen, és a Tisza áradó hullámain kivívta szabadságát.
El kell azonban ismerni, hogy mindez csak egy értelmezés. Magyar Péter egy-két utalástól, párhuzamtól eltekintve kerülte a direkt üzeneteket. Első szinten 1956-ot idézte meg, eseményekről, hősökről mesélt. Őszinte kegyelettel, tisztelettel, helyenként érzelmi azonosulással. Kormányának értékrendje, politikai, ideológiai narratívája a szöveg mélyebb rétegeiben bontakozott ki.
A nemzeti egység erőteljes hangsúlyozása elég egyértelműen úgy csengett, hogy a miniszterelnök a győzelméhez szükséges népfrontos támogatást nemzeti egységként kívánja értelmezni. Amelyben nem érdekes, ki baloldali, ki jobboldali, a lényeg, hogy magyar. Egy szabadságszerető nép tagja. Ami nagy dolog. A nemzeti büszkeséget megmosolyogtató túlzások is erősíteni próbálták: „1956 a XX. század talán legfontosabb forradalma”, „világtörténelmet írt” (két világháború, az orosz forradalmak, az antifasiszta ellenállási mozgalmak, a gyarmatvilágot bomlasztó számtalan nemzeti felszabadító és forradalmi harc századáról van szó). De ezzel most nem érdemes hosszasan foglalkozni. A lényegi kérdés, hogy mi köré szerveződik ez a nemzeti egység. A válasz elég tág: egy európai, szabad, demokratikus, polgári Magyarország képét vizionálja. Azaz a tőkés piacgazdaságra épülő polgári demokráciát. Amelyet összes alapvető, rendszerszintű ellentmondásával, szerves hierarchiájával együtt elfogadunk. Akár baloldaliak vagyunk, akár centristák, akár jobboldaliak, Kétségtelen, hogy az új kormány ennek egy liberális, gondoskodó, pluralista változatát képviseli, amelyet jelenleg támogatnia kell a haladást képviselő erőknek. De alapjában mégis egy társadalmi rend nemzeti szintú legitimálásáról van szó.
A másik, ezzel összefüggő, és jóval egyértelműbb, harsányabb üzenet az antikommunizmus. Ami nem a sztálinizmus valóban szinte senki által nem vitatott elítélését jelenti, hanem minden olyan (radikális) baloldali irányvonal elutasítását, amely hosszabb távon a tőkés rendszer leváltását célozza. Nem mintha ma ezek akkora veszélyt jelentenének. Mindenesetre a narratíva szerint az 1956-os forradalom is az idegen, „kommunista” alternatívák ellen lázadt.
Mindennek fényében nem meglepő, hogy magáról 1956-ról az idei kormányfői ünnepi beszédben sem esett szó. Kegyeleti közhelyek hangzottak el, a bukás tragédiája idéződött fel, a hősök áldozathozatala, a megtorlás kegyetlensége. A 13 nap változó valóságáról szinte semmi nem rajzolódik ki. Hogy milyen forradalmi célok fogalmazódtak meg a függetlenségen és a szovjet minta elutasításán túl. Hogy miképpen működtek a nemzeti bizottságok, a munkástanácsok, miért volt felszabadító részt venni szerveződésükben. Hogy mit ígértek az embereknek ezek a folyamatok. Érthető, hiszen ha mindebbe és a tágabb politikai kontextusba jobban belemerülünk, kiderülhet, hogy rengeteg embert egy Magyarországra szabott, demokratikus szocializmus perspektívája mozgatott, eszükbe nem jutott a magántőkés restauráció. Több elismert történész, 1956-kutató, köztük Rainer M. János is felhívta már erre a torzításra a figyelmet.
Egyáltalán nem szándékom vörösre festeni 1956-ot, hiszen más politikai törekvések is mozgósító erejűek voltak, és lehet, hogy a forradalom győzelme idővel polgári átalakulást eredményezett volna. De a 13 nap progresszív, az önigazgatás irányába mutató baloldali mintái igen erőteljesek és átélhetőek. Egy ünnepet pedig az ilyen elemek éltetik: ha csak pár napra is, de realizálódó célok, reformelképzelések. Köréjük lehet örömteli ünnepi rítusokat formálni. Ám 1956 még mindig a politikai értelmezések szorításában vergődik. Amelyek 1989 óta a polgári demokratikus rendszer nemzeti egységét akarják legitimálni vele különféle hangsúlyokkal, amire csak csikorogva, általános lózungok mentén alkalmas. Mert éppen a forradalmi valósága nem igazán erről szólt.
Mindenesetre a 70. évforduló állami megközelítése, a miniszterelnök ünnepi beszéde sokat elárult a Tisza-kormány ideológiájáról, politikai törekvéseiről. Az Orbán-rendszerhez képest kétségtelenül haladóbb, progresszívebb, nyitottabb jobbközép kurzusról van szó, amely önmagától aligha akar többet egy standard európai polgári demokrácia kialakításánál. Ugyanakkor a népfrontos támogatottság még jó ideig nyitottá teszi valamilyen párbeszédre a társadalommal. Utóbbi kitartásán, következetes politikai álláspontján, szervezettségén múlik, hogy ez milyen szinten realizálódik. Elméletileg egy kiteljesedtebb, sokcsatornás, a népképviselet közvetlenebb formáival is élő demokratikus modell megteremtésére is lehetőség van.
