Lengyel László írt egy nagyon csalódott, de nem reményvesztett cikket a Szép Szóba szeptember 13-án, A kezdet vége címmel. Lengyel Lászlót nem kell bemutatni – kiváltképp a Népszava hasábjain –, az ún. baloldali-liberális (ő ezt szociálliberálisnak mondja) értelmiség emblematikus alakja. Tőlem nyugodtan akár köztársasági elnöknek is jelölhették volna, ha nem számítana ő is „óbaloldalinak”.
A problémáim írásával kapcsolatban, ha jól belegondolunk, éppen ebből fakadnak. Hagyjuk most a publicisztikai túlzásait, a retorikai fordulatokat, a lekerekített állításokat, ezek műfaji sajátosságok, vállaltan nem a hagyományos értelemben tényadatolt szakcikket közölt, és egyébként is védjegyének számít a szép, képi, allegorikus beszéd.
Az üzenete lényegére koncentrálnék. Lengyel László azt írja, hogy a Tisza-kormány minden jel szerint a Fidesz 2.0 útjára lépett, bár lehetett volna nemzeti egységkormányt vagy a választói bázisát lefedő nagykoalíciót is alakítania. De még nincs itt a vég, csak a kezdetnek, a nagy illúzióknak van végük, ám október-novemberben akár beüthet a krach is. A jövő évi költségvetés elfogadása kapcsán elkerülhetetlen belső konfliktusok, gyorsan külsővé válhatnak és szétmállik a forradalmi társadalmi egység. Mindezt elkerülheti Magyar Péter, ha a támogatói táborának szociálliberális részét is beemeli társadalmi programjába, támaszkodik annak „hálójára”, és hallgat az onnét származó szakértőkre.
Azt hiszem, szinte semmivel nem értek egyet, ami Lengyel László cikkében van.
Először: nem nevezném az áprilisi választást és változásokat „bársonyos forradalomnak, mert ha mérföldkő is az elkergethetetlennek hitt populista főnök leváltása, azzá maximum akkor válhatna a folyamat, ha megvalósítaná, amiket Lengyel László egyelőre mindhiába vár el tőle. (Szerintem egyébként akkor sem, de most tekintsünk el a „forradalom” szó érzékeny terminológiájától.)
Másodszor: Magyar Péter sosem ígérte, hogy beveszi a „bizniszbe” az „óbaloldalt”. Éppen ellenkezőleg: eleve kizárta és jól tette, mert ezzel győzött. E fogalom alól nem kivételek számára a nem párttag „óbaloldali” aktorok, véleményvezérek sem (nevezzék magukat bár szociálliberálisoknak). Magyar Péter maga mondja magáról, hogy „konzervatív liberális” és itt a „konzervatív” a legkevésbé sem díszítő jelző, hanem a lényeg maga. Az egész szocializációja ezt erősíti: a vélt és valóságos 2006-os rendőri erőszakkal kapcsolatos „mozgalmárkodása”, bennfentes karrierje a Fidesz másodvonalában, továbbá a választási kampányának jelszavai, szimbólumrendszere.
Teljesen megfeleltethetőnek gondolom az 1998–2002 közötti, általam már akkor autoriternek tartott Fidesszel. Az ő polgári államuk az, amelyet vissza kíván állítani, csak a mérhetetlen korrupció nélkül és az európai demokratikus jogállami minimumnormák betartásával.
Olyan keresztény-nemzeti kurzus, amilyen Antall József kormánya is lehetett volna Lengyel László szerint, de nem lett.
Ez éppenséggel nem kevés és ezt tudjuk is értékelni az elmúlt 16 év után. A változásban Magyar Péternek történelmi szerepe van, ebben egyetértünk, de forradalmi aurával, netán glóriával azért nem ékesíteném fel. Legyen világos: nemcsak a mi értékrendünk tér el az övétől – hanem az övé is a miénktől. Ebből következően tehát nem kell már szégyenlősködnünk, ha ezen az elvi alapon opponáljuk, hiszen a rablóállamot már ledöntötte – ám ne is várjunk el tőle számára rendszeridegen intézkedéseket. Fontos rögzíteni, hogy az „óellenzék” szavazóinak elsöprő többsége annak ellenére adta rá a voksát, hogy Orbán-ellenességén kívül soha semmi olyasmit nem mondott, ami ennek a körnek szólt volna. Magyarán: nem keletkeztetett kötelezettséget a kihívó felé. Aki ezt nem vette észre, önmagát csapta be, és most, pestiesen szólva, futhat a pénze után.
A miniszterelnök egyelőre legfeljebb gesztusokat tett, mint például Ruff Bálint minisztersége vagy Rubovszky Rita nem minisztersége. Legyen elgondolkodtató számunkra, hogy Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter egyházi vezetőkkel egyeztetett a szívhangrendeletről, vagy hogy hol bezárják, hol kinyitják a Terror Házát. És induljunk ki abból, hogy a Tisza Párt az Európai Parlamentben nem véletlenül nem a liberálisok vagy a szociáldemokraták frakciójához, hanem az Európai Néppárthoz (EPP) csatlakozott.
Harmadszor: a „pannóniai” és „hunniai” „hálók” ugyan nem először jelennek meg Lengyel Lászlónál nagy súllyal, de attól még nem meggyőzőek. Szociológiailag nem értelmezhetők, persze, nem is ez a céljuk, de akkor sem tudom ebben a szemantikai keretben látni a „progresszív” és „regresszív” erőket Magyarországon – sem a múltban, sem a jelenben.
És hogy ennek a Fidesz 2.0-nak ne lenne társadalmi „hálója? Egy pillanat múlva lesz, ha elfoglalják a gazdasági és kulturális kulcspozíciókat.
Negyedszer: Lengyel László azt írja, hogy lehetőség lett volna „a választási harcban kialakított ellenzéki, belső koalíciónak kormánykoalícióvá, népfronttá formálása: a konzervatív, liberális, baloldali Tisza-szavazók, Pannónia és Hunnia kormányzati pozitív összetartása”. Itt most tekintsünk el attól, hogy Hunnia lentebb a Fidesz 1.0-ként lett nála meghatározva, sőt még attól is, hogy valójában semmilyen választási, „ellenzéki, belső koalíció” nem volt: ami volt, az csak a tagolatlan közös gyűlölet. A nagyobb probléma számomra az, hogy koalíciót pártok szoktak kötni alkotmányos rendszerekben. Szembe kellene néznünk azzal, hogy itt egyelőre ismét de facto egypártrendszer van, korlátlan, kétharmados hatalommal, minden koalíciós kényszer nélkül, ahol a parlament és az egész demokratikus rend egy közelebbről meg nem határozható kisebbség túszává vált és egyelőre csak ez utóbbi jóindulatától függ, hogy nem él vissza vele. Bírja a „nép” támogatását és ez adja legitimációját, ami, természetesen visszavehető, de, mint láthattuk, nem könnyen és nem okvetlenül „bársonyosan”.
Ötödször: Apróság, de, hogy a „pannon liberális” Baka András köztársasági elnökké választása önmagában „egy koalíciós megállapodás és elmozdulás az ellenőrizetlen »Fidesz 2.0« miniszterelnöki túlhatalomtól az ellensúlyozott és ellenőrzött liberális demokrata jogállam felé” lenne, a „mérsékelt, békepárti” Forsthoffer Ágnessel megsegítve, ez már elég kétségbeesett fantáziálás, de még inkább szinte naiv reménykedés egy 27 vagy 29 fős párt által ellenőrzött kétharmados rendszerben. Tulajdonképpen, ha valamiért aggódni kell ma Magyarországon, az nem Magyar Péter kirekesztő politikája, hanem maga az ideiglenesnek mondott rendszer: egy még mindig érvényben lévő, antidemokratikus alkotmány által szabályozott, fékek és ellensúlyok nélküli, végtelenül törékeny, one man show parlamentarizmus.
Ami mégis némi optimizmusra okot adhat, az a pár kázus (Polgár Judit és Melléthei-Barna Márton esete) mutatta önkorrekciós képesség – aminek forrása nem a rendszer belső gátja, hanem az online népharag.
Őszintén szólva nem tudom, hogy Lengyel László mikortól definiálja magát szociálliberálisnak, s mikor hagyta el a „baloldali” jelzőt, de írása kétségtelenül nem egy baloldali elemzés. Amit nyilván nem bán, de attól még ennek a kurzusnak ő mindig „óbaloldali” kritikusa marad.
Végül: miben értek egyet Lengyel Lászlóval? Abban, hogy a „választási népfront” baloldali-liberális része, tehát a Tisza-szavazók többsége arányos képviseletet érdemelne, igényelne. A lényeggel tehát. Csakhogy ez lehetetlen. Még ha valami isteni csoda folytán Magyar Péter pannón királyfivá is válna, Magyarország történetében mindig Hunnia volt az erősebb, amit Magyar Péter is tud, és természetesen, Lengyel László is tisztában van vele. Orbánisztán itt van velünk. Vezetője ölbe tett kézzel várja, hogy széthulljon ez a kormányzati szinten realizálhatatlan választási koalíció.
Klasszikus, róka fogta csuka helyzet: a miniszterelnök foglya egy ellentétes értékrendű választói bázisnak, amaz meg még akár egy prolongált kétharmadot is elnézne neki, nehogy a „főgonosz” visszatérjen.
Lengyel László liberális oldalról, értve a közös felelősséget, személyi regiszterekben gondolkodó megoldást kínál. Baloldalról nézve, nagyobb lehet a potenciál egy Tisza szigetek-szerű társadalmi önszerveződési folyamatban. Oldaltól függetlenül egyelőre azonban leginkább a töretlen hitre van szükség, hogy a jelenlegi furcsa hatalmi képződménynek lesz elég tisztessége és ereje ahhoz, hogy ne éljen vissza a parlamenti kétharmad biztosította közjogi kényelemmel.
