Borzasztóan lehet kedvelni a színházi világban játszódó darabokat, filmeket. Mikor művészek, s mindenekelőtt a színészek saját közegüket elevenítik meg. Általában a művészi hitelesség olyan magaslataiba tudnak ilyenkor szökkenni, hogy szinte teljesen mindegy, milyen a mű. Nem csupán arról van szó, hogy ez az ő életük. Ha tanárokkal játszatnak el tanárokat, vagy munkásokkal munkásokat, az eredmény általában tisztes, valóságszelettel szembesítő dokumentarizmus.
Ám amikor színészek játszanak színészeket, írók, rendezők formálják az előadás előadását, a művészet művészi ábrázolása varázslatos.
Két népszerű, kultikusnak is mondható opusa mindenképpen van a magyar filmnek ebben a tematikában. Talán nem remekművek, de a maga műfajában kétségtelenül mindkettő műremek. Az egyik Zsuzs Éva Gádor Béla műveiből készített, kedvesen szatirikus vígjátéka, az Othello Gyulaházán (1967), a másik Szurdi Miklós keserédes története, a Hatásvadászok (1983). Itt is, ott is sodró elevenség, minden a helyén, minden mozdulat, apró intonáció belülről jön, finom önirónia, a karakterek, viszonyok páratlanul árnyalt megragadása.
Nem véletlen, hogy számos teátrumvilágú műben (az említettekben is) vidéki színház a helyszín. Nyilván nem kell sokáig zakatoltatni az agyat, hogy erre magyarázatot csiholjon. A vidéki színház szimbolizáló tér. Egy van belőle az adott kisvárosban, centrum, amelynek életébe a teljes helyi civilizációs közeg működése belesűríthető. Ha a szerző úgy akarja, akár társadalmi modellé, parabolává emelkedve. Az ábrázolt provincializmus sem a vidék, hanem egy ország, egy kultúra provincializmusa. Az elvonatkoztatást segíti maga a mesterkélt, stilizált tér is.
Ezen művészi koordináta-rendszerben mozog egy 1973-as tévéfilm is, a nemzetiarchivum.hu/m3 oldalon elérhető Ősbemutató. Az irodalmi forrás Karinthy Ferenc azonos című (kis)regénye. A korabeli irodalmi-kulturális élet egyik fontos alakítójához és egyben nagyvonalú véleménymondójához méltó módon találó a mű, amely intellektuális fricskázása a mindinkább egy helyben forgó, kiüresedő, patentekbe merevedő intézményes művészetgyártásnak. Tábori, a neves drámaíró Vak Béláról szóló történelmi darabjának ősbemutatójára utazik le egy vidéki színházba. Végigcsinálja az ilyenkor kötelező programot, pacsizás a társulattal, dedikálás, megjelenés a bemutatón, hivatalos és privát bankett, ivás, csevej, ifjonti energiákat, terveket felélesztő kaland egy naiv, pályakezdő fiatal lánnyal, majd reggel indulás haza.
A közegábrázolás ezúttal is olajozottan megy. A színes karakterpaletta a rendezőtől és a sértett vezető színésztől, a külföldön nevet szerzett szerzett díszlettervezőn és a megvetett-elfogadott kritikuson át a paternalizmus útvesztőiben bájolgó művésznőkig nem okoz gondot a színészeknek. Gábor Miklós az író szerepében érzékletesen hozza a drámaíró önmaga és környezete korlátaival megbékélt, mértéktartóan hedonista és cinikus állami alkotó, a szocialista nagypolgár figuráját, amelyet már finomra csiszolt az 1960-as években készült filmjeiben, mindenekelőtt az N. N., a halál angyalában (1970, r: Herskó János).
A tévéfilm rendezője Szabó István. Egy sikeres újhullámos korszak után és egy poetizáló vizuális formanyelvváltás kapujában, amelyet a Tűzoltó utca 25 realizál majd. Egészében követi a prózai mű szerkezetét, jól érzi Karinthy szemléletmódját.
Kettejük találkozása mégsem eredményez kiemelkedően erős művészi hatást. Intellektualizmusuk rátelepedik a témára, és az ezúttal kevés eredetiséget hordozó publicisztikusság irányába szürkíti az ábrázolást. Szabó jól veszi észre, hogy a regénynek vizuális szinten hatásosan kibontható a rétege, hogy ebben a teatralizált világban összemosódik a valóság és a játék, az őszinteség és a pózolás. Nem lehet tudni, ki mit gondol, érez komolyan: mikor önmaga, és mikor billen át egy szerepbe. Ennek azonban túl direkt jelzése, hogy helyenként váratlanul, a kép mögül megszólal a filmrendező, rövid utasítást ad, és pár dialógus újraindul. Vagyis az ábrázolt színházi „valóság” ráadásul egy filmes „valóság” is, többszintű játékkal. Hasonló ráerősítés, hogy Tábori egy-két kopott gondolatmenet-szólama, tévémonitoron, hivatalos interjúformában zárul le. Világos, lényeglátó kiemelés, de nagyon fejből jön.
Nem lehetek azonban ezzel kapcsolatban sem kategorikus. Az egyik jelenetben kiderül, hogy ilyen megoldásokkal is lehet jól játszani. A banketten a Vak Bélát játszó, mellőzött, sértett színész a kor különféle közhelyes kritikai féligazságait darálja, majd kiszól a filmből: „Én ezt a szöveget nem tudom elmondani.” Mire színésznő felesége így reagál: „Akkor miért mondod?”
