Lovas Rozi eljátssza a szétesettség, a kikészülés különböző stációit. A poklok poklát, az önsorsrontást, a mások okolását, az önvádat, majd a gödörből való lassú, fájdalmas kikecmergést, az oda visszazuhanást, és a gyógyulási kísérleteknek való újabb és újabb nekiveselkedéseket a Loupe Színházi Társulás előadásában, az Emberek, helyek és dolgok című darabban, a RaM-ArT Színházban, Horváth János Antal rendezésében.
Fiatal színésznőt ad, akinek az élete szanaszét zuhan. Csinálja tovább a napi verklit, amiben még sikeres is, ám belül mind jobban kiüresedik. Marcangolja magát. Idegzsábává válik. Nem bírja tovább a gyűrődést. Sikerek ide, vagy oda, nem látja az élete értelmét. Kapaszkodói nemigen vannak. Szülei inkább nyomasztóan hatnak rá, mint segítően. Rossz, sőt akár borzadályos emlékeket idéznek benne.
Elege van mindenből, mindenkiből. A világ káoszát, összezavarodottságát sűríti magába.
Pszichiátrián köt ki. Kétséges, hogy képes lesz-e oda beilleszkedni. Udvaros Dorottya ott a „főnéni” pszichiáter. A főnéni fogalma a Száll a kakukk fészkére című, nagy sikerű Ken Kesey regényből származik, amit Miloš Forman igencsak emlékezetesen filmesített meg, és ahol az elmegyógyintézet fagyos mosolyú főnővére ellentmondást nem tűrő diktátorként viselkedik. A főhős, McMurphy, akinek semmi baj nincs az elméjével, azonkívül, hogy képtelen elviselni az intézeten belüli értelmetlen szabályokat, a drillt, ádáz csatákat vív a rideg főnénivel. Lázad, és társait is lázadásra, gondolkodásra, szabadságra buzdítja mind felhergeltebb állapotában.
Ez az analógia jutott eszembe, amikor Udvaros gondosan vasalt fehér köpenyben, kimérten kedves beszéddel, hasonlóképpen kimért mosollyal, megjelent a színen, minden körülmények között nyugodtságot mímelve, amiből persze majd jócskán sikerül kibillenteni. Tűz és víznek tűnik a fiatal színésznő, és a meglett lélekbúvár. Az egyikük nyughatatlan energiabomba, az orvos viszont szakmai ártalomként is magára erőlteti a nyugodtság látszatát, igyekszik elleplezni, hogy mit érez, gyakran direktívaként mondja mit gondol. Az általa teremtett szabályokat megszeghetetleneknek tartja.
A színésznő pedig minden, csak nem szabálykövető. Merthogy abszolút egyéniség. Ettől is tehetséges. De összezavarodtak benne a dolgok. Saját hajánál fogva már nem tudja kihúzni magát a bajból. Ám az is erősen kétséges, hogy egy ilyen gyógyintézet képes-e neki segíteni, vagy netán még mélyebbre taszítja. A csatározások, vergődések, csalódások, remények, ismét összeomlások, a csak felvillan a fény az alagút végén típusú bizakodások etapjait látjuk, meglehetősen hullámzó kedélyállapotokkal.
Duncan MacMillan világsikerű darabjától nem vagyok annyira oda, mint sokan. Gyakran túlságosan közhelyekből építkezik, ami még nem lenne baj, de szerintem nem is mindig jut tovább náluk.
Kihasználja a divatos téma hatásosságát. A Loupe csapata rendre olyan műveket választ, melyek szórakoztatóak, teli vannak humorral, ugyanakkor komoly társadalmi témákat is feszegetnek. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, amit Sodró Eliza és Rusznák András játszottak, Horváth János Antal rendezésében, vagy a Lányok, fiúk, amit egyedül adott Lovas, szintén Horváth János Antal elgondolásai szerint, döbbenetesen mélyre hatoltak, fájdalmasan megrendítőek voltak, miközben nevetni is lehetett rajtuk.
Most nem rendülök meg annyira. Lehet, hogy ebben a színpad és a köztem lévő túl nagy távolság is ludas. A 13., vagy a 14. sorban ülök, és még utánam is vannak sorok, meg erkély is van. Ezt azonban kamaradrámának érzem, akkor is, ha ez a független, a jegybevételekből élő társulat eddigi legnagyobb vállalkozása, most nem csak néhány szereplő van a színen. Ahhoz, hogy egyáltalán ez a bemutató létrejöhessen, a Városmajori Szabadtéri Színpaddal való együttműködésre is szükség volt, ahol a premiert tartották, és aminek ménkű hosszú a nézőtere, így bizonyos típusú produkciók játszására kevéssé alkalmas.
Én a RaM-ban – ahol repertoárra került a produkció – tartott első előadást láttam. Nem ritkán túlzott hangerővel, ágáló gesztusokkal, amik törvényszerűen nem tűntek mindig belülről fakadóaknak. Ezek feltehetően, amennyire ezt a nagy tér engedi, akár már a helyükre döccentek. Egy ilyen jellegű darab esetében abszolút fontos lenne látni mindenhonnan a mimikát, az apró rezdüléseket is, ezen valószínűleg bajos segíteni, emiatt valószínűleg mégiscsak nem kevés marad majd a túlzó gesztusokból. Például A kezdet vége című, bravúrokra, akrobatikára, színészi brillírozásra épülő előadását jobban el tudnám a RaM-ban képzelni, miközben persze jó, hogy a nagy nézőtér miatt többen láthatják a Loupe előadását, mint a törzshelyükön, a Marczibányi Téri Művelődési Központban.
Mohai Tamás, Znamenák István, Baksa Imre, Sztarenki Dóra, Brezovszky Dániel, Formán Bálint, Alberti Zsófi, Szilvási Anna játszanak ápoltakat és ápolókat, nem feltétlenül csak egy szerepet. Tanúi lehetünk csoportterápiának is. Ekkor Udvaros oldottabb, tegeződő, már-már haverkodó pszichológust alakít, akit Kaszás Nina jelmeztervező lazább, színesebb öltözékkel jellemez. Ám Fekete Anna intézetet ábrázoló díszletének rideg sterilsége változatlan. Nincs benne semmi otthonos, személyes.
A csoportterápia látszólagos szívélyessége mögül is kibukik a kézi vezérlés, olykor ott is veszettül kiszolgáltatottnak érzik magukat a betegek, nem könnyű kimondaniuk, ami tán jó lenne, ha előtörne belőlük.
Jó karaktereket formálhatnak a színészek, kiváló az összmunkájuk is, és ezek a részek könnyebben megélnek a nagy térben. Érződik, hogy mindenki felsebzett lélek, felépülésre vágyik, de tán már fél is kimenni innen, tart attól, hogy nem állja meg a helyét odakint. Bent amúgy is gyakran keveredik össze a képzelet a valósággal, nem egészen szétszálazható, mi a hazugság, mi az igazság, így aztán érthetően tartanak a szembesüléstől a rög-valóval.
A gyógyulás egyik fő kritériuma az, ha visszamegy oda a páciens, ahonnan leginkább a traumái erednek. Kérdés, nem roppan-e megint össze, talpon tud-e maradni. A színésznő traumáinak jelentős részét a szülei okozták, így ellátogat hozzájuk. Dermesztőek. Mint a jégcsap, olyanok. Még az is elhangzik a Znamenák István által adott apjától, hogy jobb lett volna, ha ő hal meg, nem az öccse. Jelképes, hogy az anyát is Udvaros formálja meg, a kimért pszichiáternőnek többször el is mondja a színésznő, hogy nagyon hasonlít az anyjára. Lehet akkor a segítségével gyógyulni?
Bár kínzó, hogy erre van szükség, de a szülőket, sikerül faképnél hagyni. Ezzel remélhetően sikerült a gyógyulás.
A közönség roppant lelkesen, álló vastapssal ünnepelte a produkciót.
