Az Egyesült Államok és Kanada viszonya az elmúlt hónapokban látványosan megváltozott. Az amerikai vámintézkedések nyomán kialakult kereskedelmi vitában Washington már nemcsak gazdasági engedményeket várt Ottawától, hanem olyan feltételeket is támasztott, amelyek Kanada más országokkal kialakított kereskedelmi kapcsolatait érintették volna. Mark Carney kormánya ezt visszautasította, miközben felgyorsította a már korábban megkezdett európai nyitást.
A folyamat szeptemberben új szintre lépett: Carney az Európai Parlamentben már az EU és Kanada közötti jóval szorosabb stratégiai együttműködésről beszélt, európai részről pedig felmerült egy eddig nem létező, társult tagsághoz hasonló kapcsolat lehetősége.
A kanadai nyitás mögött továbbra is ott van az a törekvés, hogy Ottawa az Egyesült Államokkal fenntartott szoros kapcsolat mellett szélesítse külpolitikai és külgazdasági mozgásterét. Az új fejlemény azonban túlmutat ezen. A kérdés immár nemcsak az, hogy Kanada milyen új partnerekkel tudja bővíteni kapcsolatait, hanem az is, hogy az Európai Unió kész-e új formát adni az ilyen közeledésnek, és ezzel szélesebb politikai és gazdasági teret kialakítani maga körül.
Ursula von der Leyen: Legyen Kanada az EU társult tagjaErre utal Ursula von der Leyen felvetése is, aki az Európai Unió helyzetéről szóló éves beszédében vetette fel Kanada valamiféle társult uniós tagságának lehetőségét. A beszédet Mark Carney kanadai miniszterelnök személyesen hallgatta az Európai Parlamentben. Roberta Metsola, a parlament elnöke ezt továbbgondolva már Ausztráliát és Új-Zélandot is megemlítette. A gondolat tehát rögtön túlmutatott a kanadai kapcsolaton: felvetette annak lehetőségét, hogy az EU a teljes tagság és a hagyományos külső partnerség között új kapcsolódási formát alakítson ki hozzá közel álló országok számára. Kanada részéről is látható az érdeklődés egy szorosabb együttműködés iránt, amely az energiától és a védelmi beszerzésektől a mesterséges intelligencián és az űrpolitikán át az oktatásig terjedhetne.
Egyelőre azonban ilyen társult tagsági státusz nem létezik az EU-ban. Nem egy kész intézményi konstrukciót kínáltak tehát Kanadának, hanem egy politikai elképzelés körvonalazódik, amelynek jogi és intézményi tartalmát csak később kellene meghatározni. Éppen ezért a felvetés jelenlegi jelentősége sem elsősorban intézményjogi, hanem geopolitikai. Az Európai Unió eddig alapvetően földrajzilag meghatározott integráció volt.
Ha azonban Kanadával, Ausztráliával vagy más hasonló országokkal tartós, privilegizált kapcsolatrendszert építene ki, az EU körül egy olyan tágabb politikai és gazdasági tér alakulhatna ki, amelynek összetartó ereje már nem elsősorban a földrajz, hanem a közös érdekek, szabályok és politikai értékek lennének.
Ennek lenne logikája. Az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatban álló középhatalmak közül egyre többen tapasztalják, hogy a szövetségesi viszony nem feltétlenül jelent védelmet a gazdasági vagy politikai nyomásgyakorlással szemben. Kanada számára az európai kapcsolat csökkentheti az amerikai függőségből eredő kiszolgáltatottságot. Európa számára pedig Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland a meglévő gazdasági kapcsolatok elmélyítése mellett megbízható stratégiai partnereket jelenthetne az energiaellátás, a kritikus nyersanyagok, a technológia és a biztonság területén.
Éppen ez adja a közeledés tágabb geopolitikai jelentőségét. Ha Kanada mellett idővel Ausztrália, Új-Zéland vagy más hasonló középhatalmak is szorosabb kapcsolatot keresnének Európával, az nem feltétlenül az Egyesült Államoktól való elfordulást jelentené. Inkább egy olyan, több lábon álló kapcsolatrendszer kialakítását, amely az amerikai szövetség fenntartása mellett nagyobb külpolitikai és gazdasági mozgásteret biztosít számukra. Az amerikai nyomás ezt a folyamatot akár fel is gyorsíthatja: minél szűkebbnek érzik mozgásterüket Washington mellett, annál erősebb ösztönzést kapnak alternatív partnerségek kiépítésére. Egy ilyen hálózat pedig Európa nemzetközi súlyát is növelhetné.
Csakhogy ezzel rögtön felmerül egy másik kérdés: mennyire alkalmas maga az Európai Unió arra, hogy egy ilyen szélesebb politikai tér központjává váljon?
A 27 tagállam között már jelenleg is nehéz gyors és egységes döntéseket hozni számos stratégiai kérdésben, és korántsem mindig van egyetértés abban, hogy különböző céljai között az EU milyen sorrendet állítson fel, illetve milyen forrásokat rendeljen hozzájuk. Jól mutatja ezt a következő hétéves pénzügyi keretről zajló vita is, amelyben a források elosztása egyben Európa jövőbeli prioritásainak rangsorolásáról is szól. Új társulási formák és eltérő jogokkal, illetve kötelezettségekkel rendelkező külső partnerek bevonása tovább növelheti Európa gazdasági és politikai súlyát, ugyanakkor még összetettebbé teheti a döntéshozatalt.
A kérdés ezért nem egyszerűen az, hogy érdemes-e kiszélesíteni az EU körül kialakuló együttműködési rendszert. Azt is mérlegelni kell, hogy milyen belső reformokra, világosabb prioritásokra és nagyobb döntési képességre lenne ehhez szükség. Egy globálisabb szerepre törekvő Európának ugyanis nemcsak több partnerre, hanem erősebb belső központra is szüksége lenne.
Kanada Európa felé fordul, Emmanuel Macron támogatja az új uniós társult tagsági modellt isDonald Trump nevetségesnek nevezte, hogy Ursula von der Leyen szerint Kanada az EU első társult tagja lehetneEz annál sürgetőbb, mert Európa biztonsági környezete egyre kevésbé engedi meg a lassú vagy bizonytalan reagálást. Az ukrajnai háború mellett a kibertámadások, a drónincidensek és a kritikus infrastruktúrát érő fenyegetések arra figyelmeztetnek, hogy a kontinensnek nemcsak hosszú távú geopolitikai stratégiára, hanem gyorsabb reagálóképességre és nagyobb ellenálló képességre is szüksége van. A kollektív katonai védelem továbbra is mindenekelőtt a NATO feladata, de az energiaellátás, a gazdasági biztonság és a kritikus infrastruktúra védelmében az Európai Uniónak is meghatározó szerepe van.
A külső nyitás és a belső megerősödés ezért nem két egymással versengő feladat. Éppen ellenkezőleg: az egyik feltételezi a másikat.
Egy Kanadától Ausztráliáig terjedő privilegizált partneri hálózat növelhetné Európa stratégiai mozgásterét, javíthatná hozzáférését energiához, nyersanyagokhoz és technológiához, valamint nagyobb súlyt adhatna a közös fellépésnek. De mindez csak akkor válik tényleges politikai erővé, ha az Európai Unió képes döntéseket hozni, érdekeit megvédeni és vállalásait hitelesen teljesíteni.
Talán ezért nem is az a legfontosabb kérdés, hogy Kanada vagy Ausztrália pontosan milyen jogi kategóriában kapcsolódhatna az Európai Unióhoz. Érdekesebb, hogy Európa képes-e maga körül olyan politikai és gazdasági teret kialakítani, amely nagyobb mozgásteret kínál azoknak az államoknak, amelyek nem szeretnének a nagyhatalmi függőségek között választani. Ehhez azonban nem elegendő újabb köröket rajzolni az unió köré. A központot is erősebbé kell tenni. Ha Európa erre képes, a most felvetett társult kapcsolatok egy nagyobb geopolitikai átalakulás kezdetét jelenthetik. Ha nem, könnyen előfordulhat, hogy a növekvő ambíció csak tovább terheli a már most is nehézkesen működő rendszert.
