A brit politikai szezonkezdés ellenére feltűnően nagy számban jelentek meg külföldi tudósítók múlt pénteken a nagy-britanniai szövetségük, a Foreign Press Association által szervezett eseményen, amelyen John Sweeney médiaszemélyiség beszélt csak egy nappal korábban napvilágot látott munkájáról. A The Real Nigel Farage (Az igazi Nigel Farage), A Would-Be Prime Minister on Trial (Egy leendő kormányfő a vádlottak padján) című áttekintése félig életrajz, félig vádirat. A veterán tényfeltáró riporterről egy pillanat alatt meg lehetett állapítani, hogy valóságos megszállottja a Reform UK frontemberének, akinek életét és aktivitását hosszú évek óta szorosan követi, és most végre elérkezettnek látta az időt, hogy lecsapjon rá.
A 62 éves, a westminsteri parlamentbe kilencedik nekifutásra bejutott képviselő az elmúlt negyedszázad legalábbis egyik legmeghatározóbb brit politikusa, aki minden nyilvánvaló hibája ellenére a Westminster leghatékonyabb kommunikátora. Elképesztő képessége van arra, hogy megértse azokat az embereket és válaszolni is tudjon a sérelmeikre, akik távol Londontól úgy érzik, semmibe veszik és megalázzák őket. Egyetlen más politikus sem tett annyit a 2016-os Brexit-népszavazás sikerének megalapozása érdekében, mint ő, és miközben azóta konzervatív és munkáspárti kormányfők sora – összesen heten – adták egymásnak a Downing Street 10. kulcsát, Farage ugyan a harmadik párt – Ukip Függetlenségi Párt, Brexit Párt, Reform UK – élén áll, de stabilitása megkérdőjelezhetetlen.
John Sweeney előadásában, egyben természetesen a könyvében azt igyekezett megmagyarázni, hogy Farage több, mint egy egyszerű szélsőjobboldali populista politikus.
Arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi lehet a titka rendkívüli népszerűségének, melynek eredményeként, bár a legutóbbi pollokból az új munkáspárti kormányfő, Andy Burnham munkába állása óta egy árnyalattal kevésbé jön ki jól, győztesként kerülhet ki a következő, legkésőbb 2029-ben esedékes parlamenti választásból. A 68 éves újságíró ugyan a lehető legrosszabb fényben állítja be kutakodásának tárgyát – aki korábban maga is úgy fogalmazott, hogy „politikai pályafutásának 25 éve alatt senki nem okozott neki annyi kellemetlenséget, mint Sweeney” – abban látja a legnagyobb veszélyét, hogy rendkívül tehetséges, karizmatikus és ösztönösen hatékony, aki képes a saját kudarcait, borányait és ellentmondásait is újra meg újra politikai tőkévé alakítani. Elhiteti, hogy ő is a nép egyszerű embere, az establishment céltáblája, nem olyan személyiség, aki komoly veszélyt jelentene, ha valódi hatalomhoz jutna.
A kötet nem vitatja tehát Farage politikai képességeit, de a „karizmatikus, kegyetlen és kapzsi” hármas jellemzés nem hangzik jól.
Ahogy Sweeney a sajtótájékoztatón is kiemelte, a pártvezető „nem kígyóolajat árul, hanem sötét nosztalgiát”, azaz azt az üzenetet szajkózza, hogy régen minden jobb volt, ha rá szavazunk, visszaforgatjuk az idő kerekét, visszanyerjük az elveszett Nagy-Britanniát, a nemzeti önbizalmat, a rendet és biztonságot, megszabadulunk az ellenőrizhetetlenné vált bevándorlástól. Az író-újságíró nagy teret szentelt annak a számára több mint 30 korábbi Dulwich College-diák meginterjúvolása alapján kialakult képnek, hogy Farage meggyőződéses antiszemita volt, aki a fasizmus bűvöletében élt, és az elit magániskolában zsidó társait a gáz sziszegő hangjának felidézésével ijesztgette.
Az alkalmassági vizsgálatnak is tekinthető könyv a Farage politikai képességei és személyisége között húzódó feszültséget taglalva arra a következtetésre jut, hogy lehet valaki rendkívül jó politikai kommunikátor, választási stratéga és tömegek megszólítására képes vezető úgy, hogy mindeközben nem feltétlenül alkalmas egy nagy állami tisztség betöltésére. Azok közül a politikai riválisok közül, akiket féltékenységből tönkretett, Neil Hamilton bukott konzervatív kereskedelmi államtitkár úgy értékelte, hogy Farage-t csak a hatalom megszerzése érdekli, a mindennapi kormányzati munka nem a kenyere. Különleges tehetsége van viszont arra, hogy ne gyengítsék meg a botrányok, kudarcok, mindig képes megújulni és újradefiniálni önmagát.
A nagyon elfogult könyv gyengesége, hogy Sweeney-nek csak közvetett tapasztalatai vannak, Farage soha nem adott neki interjút.
A politikus aktuális vonzerejét mi sem húzza alá azonban jobban, mint a brit közéletet alaposan megrázó friss információ, mely szerint a szigetország legújabb kori történetének ajándékozási rekordját megdöntve két ellentmondásos kriptomilliárdos, Christopher Harborne és Ben Delo egyenként 36 millió fonttal, 15,3 milliárd forinttal dobta meg a Reform UK kasszáját. A nagyvonalú felajánlás célja, hogy a párt fel tudjon készülni a következő választásra, ahogy Farage fogalmazott, „megteremtődjenek az egyenlő feltételek”. Az eddigi legmagasabb, 10 millió fontos donáció a Konzervatívok ölébe hullott egy végrendelet eredményeként. A Reform UK első embere közvélemény-kutatói és politikai célokra kívánja használni a máris 102,5 millió fontos keretet.
Rövid ideig úgy tűnt, hogy a Munkáspárt megtorpedózza az ajándékok hasznosítását. Angela Rayner közösségekért felelős miniszter kijelentette, hogy egy új, de márciusig visszaható hatályú törvény ellehetetleníti a pénzhez való hozzájutást. Ez a Reform által „puccsnak” nevezett terv azonban a jelentős felháborodás nyomán nem valósul meg. Már küszöbön áll a parlamentben annak az előterjesztésnek a megvitatása, mely a külföldi szponzoroktól származó pártfinanszírozási segítséget évi 100 ezer fontban korlátozza, egyben kizárja a kriptoeszközökben őrzött pénzek bevonását. A Reform egyik jótevője, Ben Delo Hongkongban székel, Christopher Harborne pedig mindeddig Thaiföldön élt, de júniusban egy angliai választási listára jegyeztette be magát.
