Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője szeptember elején még úgy készült, hogy egy magas szintű szakértői csoporttal ad új lendületet az Európai Unió védelmi gondolkodásának. A testületet szeptember 1-jén, az írországi Wicklow-ban tartott informális védelmi miniszteri találkozón jelentette be, első ülését pedig szeptember 7-re tervezték Brüsszelben. Néhány órával a rajt előtt azonban az Európai Külügyi Szolgálat közölte: a kezdeményezést nem viszik tovább, mert több tagállam szerint jelenleg nem ez a megfelelő út.
A visszalépést Németország, Olaszország és Franciaország ellenállása előzte meg. A három nagy tagállam kifogásai nem voltak teljesen azonosak, de ugyanabba az irányba mutattak: a nemzeti kormányok nem akarták, hogy a külügyi főképviselő a megfelelő előzetes politikai egyeztetés nélkül új szereplőt hozzon létre egy olyan területen, ahol a hatáskörök eleve érzékenyen oszlanak meg a tagállamok, az uniós intézmények és a NATO között.
A szakértői csoport már indulás előtt politikai üggyé vált
Kallas eredeti elképzelése egyfajta védelmi „Draghi-jelentés” elkészítése volt. A nyolctagúra tervezett testület korábbi politikai és katonai vezetőket vont volna be, hogy azonosítsák Európa legfontosabb konvencionális képességhiányait, és javaslatokat tegyenek azok gyorsabb felszámolására. A csoport vezetésére Anders Fogh Rasmussen volt NATO-főtitkárt szánták, a lehetséges tagok között pedig korábbi védelmi miniszterek és magas rangú biztonságpolitikai szereplők neve szerepelt.
A tartalmi célokat aligha vitatta bárki. Az ukrajnai háború, az orosz hibrid műveletek, a lőszer- és légvédelmi hiányok, valamint az amerikai biztonsági szerep kiszámíthatatlansága miatt az európai katonai képességek fejlesztése az EU egyik központi kérdésévé vált. A vita abból lett, ki jogosult megmondani, milyen irányban történjen ez, és milyen intézményi keretben szülessenek az ajánlások.
Olaszország lépett fel a leghatározottabban. Rómát nemcsak az zavarta, hogy a tagállamokat későn vonták be az előkészítésbe, hanem a tervezett személyi összetétel is.
Az olasz helyre Roberta Pinotti korábbi balközép védelmi minisztert választották volna, amit Guido Crosetto jelenlegi tárcavezető politikailag elfogadhatatlannak tartott. Franciaország szintén azt kifogásolta, hogy a kezdeményezésről nem folyt megfelelő miniszteri egyeztetés, s felmerült a már működő uniós és NATO-struktúrák megkettőzésének a veszélye is.
Berlin ellenállása stratégiai természetű. A német kormány a katonai képességtervezésben továbbra is a NATO-t tekinti elsődleges keretnek, ezért óvatos minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely párhuzamos uniós struktúrát építhet. Ez nem jelenti az európai védelmi együttműködés elutasítását: Németország gyors fegyverkezést, közös beszerzéseket és erősebb európai védelmi ipart támogat, de a parancsnoki, tervezési és koordinációs rendszert nem akarja leválasztani az atlanti szövetségről.
Brüsszel minden eddiginél szélesebb őszi szankciós listával készül Moszkva ellenKallas mozgástere már korábban is szűkült
A mostani ügy azért fájdalmas a főképviselő számára, mert egy régebbi intézményi vita közepén történt. Az Európai Külügyi Szolgálat 2010 óta próbál önálló diplomáciai központként működni, miközben külpolitikai ügyekben a Bizottság, az Európai Tanács és a tagállamok is jelentős szerepet tartanak fenn. A lisszaboni szerződés eleve kettős pozíciót hozott létre: a főképviselő egyszerre irányítja az uniós diplomáciai szolgálatot és alelnöke az Európai Bizottságnak.
A hatásköri feszültségek 2026-ban ismét felerősödtek. Franciaország júniusban olyan reformelképzelést tett le az asztalra, amely három lehetséges irányt vázolt fel az uniós külpolitika átszervezésére. Az egyik a külpolitikai feladatok erősebb bizottsági integrációját, a másik az Európai Tanács nagyobb szerepét, a harmadik éppen Kallas pozíciójának a megerősítését vetette fel. Berlinben eközben szintén támogatást kapott az a gondolat, hogy ritkítani kell a Bizottság és a külügyi szolgálat közötti párhuzamosságokat.
A most elbukott védelmi csoport nem csak egy rosszul előkészített szakértői kezdeményezés volt.
Kallas ezzel saját napirendet és elemzői kapacitást próbált volna teremteni egy olyan politikaterületen, amely egyre nagyobb költségvetési és stratégiai súlyt kap. A tagállami ellenállás viszont jelezte, hogy a külügyi szolgálat önálló védelmi központtá válását a nagy fővárosok nem támogatják.
Az Európai Külügyi Szolgálat a kudarc után sem mondott le a témáról. Brüsszeli tisztviselők szerint más együttműködési formákat keresnek a tagállamokkal, mert a katonai képességhiányok feltárását és gyors kezelését továbbra is sürgetőnek tartják. Valószínű azonban, hogy a következő próbálkozás jóval szorosabb előzetes egyeztetéssel készül majd, és kevesebb lehetőséget hagy arra, hogy a fővárosok kész helyzet elé állítva érezzék magukat.
A történet egyben az európai védelempolitika alapvető ellentmondását is megmutatja. A tagállamok egyre többet beszélnek közös beszerzésről, katonai iparról, légvédelemről és stratégiai önállóságról, de a döntési jogköröket továbbra is szigorúan nemzeti kézben tartják. Az EU-nak ezért nemcsak pénzt és fegyvereket kell találnia, hanem működőképes politikai munkamegosztást is. Kallas mostani veresége elsősorban ennek hiányát tette láthatóvá.
Kitört a nagy hatásköri háború, Leyen–Kallas-vita bénítja meg az Európai Unió külpolitikáját