Upor László az SZFE-ről: Ne legyen 2020 2.0, iszonyatos sebek és nagyon-nagyon nagy veszteségek maradtak

Hogy érezte magát hat év után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a tanévnyitón?

Iszonyú fura volt.

Hogyan került az SZFE-t fenntartó kuratóriumba?

Amikor megjelent a minisztérium kiírása, hogy kuratóriumi tagok kerestetnek, néhány ismerősöm elküldte nekem. És van egy széles szakmai kör, ahol sokan töprengenek azon, hogy minek kellene történnie a Színművészetivel, ebből a körből is kértek, hogy pályázzak. De addigra nagyjából magam is határoztam.

Miért?

Bizonyos értelemben magától értetődőnek érzem, hogy muszáj ezzel a dologgal megpróbálkoznom. Ha valaki évekig ágál egy rossz rendszer ellen, és egyszer csak arra szerződtetnek embereket, hogy ezt a rossz rendszert megszüntessék, akkor szinte illetlenség megkerülni a feladatot.

Hogyan döntöttek a kuratóriumi tagokról?

Ez nem volt világos. Az igen, hogy a minisztériumban születik meg a döntés, de azt, hogy egy szakcsoport vagy a miniszter határozott, és milyen szempontok szerint, azt nem tudom.

Kárpótolva érezte magát, amikor kiderült, hogy beválasztották?

Nem, dehogy – ilyesmiről szó sincs. De azt gondolom, hogy nálam kevés embernek van több köze az SZFE-hez, így aztán nem teljesen meglepő, hogy fennmaradtam a rostán. A pozícióval amúgy erősen korlátozott felhatalmazás jár.

Mik ezek a korlátozott jogok?

Az alapítvány felszámolására kaptunk megbízást, a szabályos működés felügyeletére és a szabálytalanságok feltárására, de az egyetem személyi kérdéseibe, vezetőválasztásába, tanrendjébe nincs jogunk beleszólni. Ami egyébként egy autonóm egyetem normális, demokratikus működése esetén nagyon is egészséges dolog, egy kuratórium ne dumálhasson bele, ne húzhassa keresztül az egyetemi polgárság és az egyetem saját vezetésének a terveit, mint ahogy hat évvel ezelőtt és azóta történt. De a normális működés megteremtéséhez még idő kell.

Az alapítvány felszámolása egyben azt is jelenti, hogy vissza fog kerülni az államhoz az SZFE?

Az alapítói jogokat máris visszavette a minisztérium, és az összes kekvának meg kell szűnnie jövő augusztus elsejéig. Azt még nem tudni pontosan, hogy azután mi következik. Lehet, hogy lesz olyan egyetem, amelynek az állam lesz a fenntartója, és valószínűleg lesz másfajta működés is. 2027. augusztus 1-jével lejár a mi mandátumunk is, és hogy ez alatt a szűk tizenegy hónap alatt milyen feladatot és felelősséget harcol ki magának a kuratórium, az a jövő zenéje. De gyanítom és remélem, hogy a minisztérium szívesen fogad majd el tőlünk az egyetemre speciálisan alkalmazható elképzeléseket. Ha én döntéshozó volnék, akkor nagy mértékben támaszkodnék azoknak a szakértelmére és józan belátására, akik ott vannak a terepen.

Most jelentette be Sepsi Enikő rektor, hogy tárgyalásokat kezdeményez a lemondásáról. A kuratóriummal tárgyal?

Nem, a rektornak a minisztérium a munkáltatója. A lemondás, illetve búcsú feltételeit nem mi határozhatjuk meg vagy fogadhatjuk el, csak tanácsokat adhatunk. Normál esetben a minisztérium a szenátus ajánlata alapján írja ki a pályázatot és fogadja el a jelölteket, majd nevezi ki a győztes aspiránst.

Az SZFE-n osztályokat vezető tanárok egy részével kapcsolatban komoly kritikák fogalmazódtak meg. Mennyi idő múlva kerülhet sor személyi változásokra?

Ez nagyon nehéz ügy, mert egyszerre kell megfelelni a jognak, a minőségi feltételeknek és a hétköznapi igazságérzetnek. Az embereket feszíti a türelmetlenség – engem is: mihamarabb vessünk véget a rossz gyakorlatnak. De nem lehet egy tollvonással megszüntetni valamit akkor sem, hogyha az köztudottan vagy legalábbis nagyon erős konszenzus szerint nem jó. Nagyon kell vigyázni arra, hogy ne legyen 2020 2.0., azaz nem szabad most ugyanolyan radikális akarnoksággal átalakítani az egyetemet, mint ahogy annak idején alakították át jogi felhatalmazással, de jogosulatlanul. Másrészt megoldást kell találni arra, hogy a lehető leghamarabb kikerüljenek onnan azok, akik nem kompetensek, nem megfelelő színvonalon oktatnak. A diákok érdekei sérthetetlenek, a tanárokéi nem minden esetben.

Mit fog csinálni a kuratórium tagjaként a következő egy év alatt?

Nehéz egyensúlyozás lesz. Egyrészt megpróbálok arra ösztönözni mindenkit, hogy föltérképezzünk minden visszásságot, ami ebben a pillanatban fennáll, és ami az elmúlt években történt. Meg kell teremteni annak a lehetőségét is, hogy megtörténjen a hat éve szétzúzott közösség tagjainak valamiféle rehabilitációja. A legfontosabb feladat eltakarítani az akadályokat a jövő tisztességes egyetemének útjából. Nem mi fogjuk, nem én fogom felépíteni az új egyetemet, a mi dolgunk a lehető legszabadabbá tenni a terepet, hogy felépülhessen egy korszerű, önrendelkezésen alapuló, hallgatóközpontú XXI. századi SZFE. Aminek már rég épülnie kellene, de mostanában inkább visszaszaladt pár évtizedet az időben. Az egész filmes és színházi szakmában nagy a mozgolódás, ami csodálatos. Van ebben nem kis türelmetlenség is, de sokkal fontosabb, hogy jobbnál jobb, fantasztikusabbnál fantasztikusabb koncepciók fogalmazódtak meg arra nézvést, hogy a színházi és filmes életet hogyan kellene megszervezni, és hogy ehhez miként festene egy optimális filmes-színházi egyetem. Álmom és feladatom az, hogy a már megszületett és a most születőben levő koncepciókat befolyassam, becsatornázzam a nyilvános gondolkodásba, és eljuttassam a döntéshozókhoz.

Említette a rehabilitációt. Szükség van-e és elképzelhető-e mediáció a hat évvel ezelőtt bebetonozódott oldalak között?

Iszonyatos sebek és nagyon-nagyon nagy veszteségek maradtak a hat évvel ezelőtti változás után. A társadalmat rettentő régóta megosztó agresszív szélsőséges „nemzeti” politika viszonylag későn érte el a művészeti, pláne az előadó művészeti területet, de aztán csak elérte – és sikerült bennünket durván megosztani. Ennek a megosztásnak a betetőzése volt a Színművészeti tönkretétele. Nem lehet ezeken a dolgokon egyhamar felülemelkedni. Az, hogy most betanuljuk hat szólamban a Szeressük egymást gyerekek című dalt, és együtt zengjük a Parlament kupolatermében sem nem hasznos, sem nem valószínű. Először tisztázni kell, mi minden történt az elmúlt években, aztán meg kell próbálni a lehető legbékésebben és legkreatívabban tovább folytatni. De ez hosszú, kanyargós út lesz. Alapfeltétel, hogy mindenféle előjognak meg kell szűnnie, amikkel például a Teátrumi Társaságot, a Magyar Művészeti Akadémiát és hasonló művi intézményeket felruházták. Ki kell venni a rendszerből azt az érdekelemet, ami miatt emberek föladni voltak kénytelenek az elveiket, hagyták magukat korrumpálni vagy épp ellenkezőleg: elveszítették az egzisztenciájuk nagy részét. Hogy aztán személyesen hogyan békélnek meg a felek, az nagy kérdés, de mindannyian filmben és színházban, illetve ezek oktatásában dolgozunk, ahol beszélő viszonyban kellene lennünk egymással. Ha képesek leszünk ezt – és nem álságosan – újra elérni, akkor újra létezhet az, amit úgy hívunk: „a szakma”.

Érthetem a beszélő viszonyt az ön Vidnyánszky Attilával való viszonyára is?

Nagyon nehéz ilyet elképzelni. Vidnyánszky Attilával az utóbbi körülbelül 8 évben egyetlen egyszer találkoztam 2020. szeptember másodikán, azaz a blokád második napján. Azóta telefonon vagy e-mailben sem értekeztünk. Az ő vétkei olyan számosak és olyan mélyrehatóak, hogy el kell számolnia a tetteivel és azok következményeivel. Ha ez megtörténik, az alapja lehet annak, hogy akár beszélgessünk is. A főbűnösök nem úszhatják meg. Nem áristomról vagy vérpadról beszélek, de a tisztázást és az elszámolást, elszámoltatást a társadalom érdekében nem szabad elengedni.