Az Európai Unió migrációs politikájában gyökeres és határozott fordulat körvonalazódik, miután az Európai Parlament és a tagállamok júniusi megállapodása törvényi alapot teremtett a nem unióból érkező, elutasított menedékkérők harmadik országokba történő átszállítására. A gyakorlati megvalósítás első, közvetlen lépéseként öt uniós tagállam képviselői a napokban hivatalos látogatást tettek Ruandában, hogy a helyszínen egyeztessenek úgynevezett visszatérési központok kialakításáról. Olivier Nduhungirehe ruandai külügyminiszter a megbeszélések tényét megerősítette, és közölte, hogy a tárgyalások eredményesen haladnak.
A diplomáciai misszióban Németország, Ausztria, Dánia, Görögország és Hollandia vett részt, amelyek magukat Az Végrehajtók elnevezésű munkacsoportba tömörítve igyekeznek felgyorsítani az elutasított kérelmezők kitoloncolási eljárásait.
A kezdeményezés célja, hogy az EU területén tartózkodási jogosultság nélkül maradt menekülteket ne a tagállamok elszállásolási létesítményeiben, vagyis az Európai Unión kívüli, biztonságosnak nyilvánított államokban helyezzék el a végleges hazatérésükig. A kigali egyeztetések fókuszában a fővárostól mintegy hatvan kilométerre fekvő Gashora tranzitközpont áll, amely 2019 óta ad otthont a Líbiából kimentett, nemzetközi védelemre váró személyeknek. A ruandai kormányzat szóvivője, Yolande Makolo kifejtette, hogy a létesítmény infrastruktúrája és működtetési tapasztalatai megfelelő alapot biztosíthatnak a tervezett uniós központok számára is.
A szövetséget alkotó öt tagállam kifejezett szándéka, hogy az év végéig jogilag és logisztikailag is tető alá hozzák a megállapodást, megnyitva az utat az első központi kiutasítási hullámok előtt.
Kigali lett a kísérleti terep
Németországban a Német Szövetségi Belügyminisztérium szóvivője megerősítette a harmadik országbeli központok létrehozására irányuló törekvéseket, hangsúlyozva, hogy a minisztérium a partnereivel együttműködve keresi a megfelelő helyszíneket. A német fél a diplomáciai egyeztetések bizalmas jellegére hivatkozva nem kívánta nevesíteni az konkrét tárgyalópartnereket, azonban a nemzetközi sajtóértesülések és a ruandai külügyi tárca nyilatkozata egyértelművé tette a kigali találkozó tényét. Ruanda mellett más afrikai államok, így Uganda, Kenya és Ghána is szerepelnek a lehetséges partnerországok listáján, sőt Uganda esetében Hollandia már korábban szándéknyilatkozatot írt alá egy hasonló létesítmény előkészítéséről.
A tagállami törekvések hátterében az a felismerés áll, hogy az Európai Unióból kiutasított személyeknek mindössze nagyjából húsz százaléka hagyja el ténylegesen a közösség területét.
A politikai nyomás a közelmúltban tovább fokozódott, miután több tucat illegális határátlépő hatolt be a Spanyolországhoz tartozó észak-afrikai Ceuta exklávé területére, ami azonnali uniós szintű válaszlépéseket váltott ki. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök és Mette Frederiksen dán kormányfő közös nyilatkozatban sürgette a visszatérési központok mielőbbi felállítását és az Európán kívüli innovatív migrációs megoldások életbe léptetését. Olaszország mindeközben saját hatáskörben is jelezte érdeklődését a ruandai modell iránt, miközben az albániai kihelyezett központok működtetésének tapasztalatait is igyekszik beépíteni a gyakorlatba.
Az Európai Bizottság által támogatott eljárásrend értelmében a menedékkérők átszállítása olyan harmadik országokba is lehetségessé válik, amelyekkel a kérelmezők nem rendelkeznek közvetlen személyes kapcsolattal, amennyiben az adott állammal kétoldalú megállapodás áll fenn.
A ruandai átirányítási terv nem teljesen új keletű a nemzetközi politikában, ugyanis Nagy-Britannia korábbi konzervatív kormánya Boris Johnson vezetése alatt már 2022-ben átfogó egyezményt kötött Kigalival a menedékkérők áttelepítéséről. A brit kezdeményezést azonban a londoni Legfelsőbb Bíróság jogellenesnek nyilvánította, rámutatva a ruandai menedékjogi rendszer hiányosságaira és arra a veszélyre, hogy a menedékkérőket visszatoloncolhatják származási országaikba.
A munkáspárti Keir Starmer miniszterelnök hivatalba lépését követően azonnal felbontotta a vitatott megállapodást.
Az uniós tagállamok mostani kezdeményezése ezzel szemben kifejezetten a már jogerősen elutasított kérelmezőkre és a kitoloncolási eljárás alatt álló személyekre fókuszál, próbálva kikerülni a korábbi jogi zsákutcákat.
Brit előzmény és jogi aggályok
A nemzetközi jogi és humanitárius szervezetek ugyanakkor továbbra is komoly aggályokat fogalmaznak meg a kihelyezett központok ötletével szemben. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és több emberi jogi csoport figyelmeztetett arra, hogy a harmadik országokba történő átszállítás jelentős jogi bizonytalanságokat teremt, és fennáll a nemzetközi jog által tiltott visszaküldés kockázata. Emellett az Európai Parlament Kutatási Szolgálatának elemzése rávilágított arra is, hogy a hasonló kiszervezett rendszerek kiépítése és fenntartása rendkívül költséges, miközben nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy ezek a létesítmények érdemben visszatartanák az illegális migrációs hullámokat.
A jogi kihívások és a logisztikai akadályok ellenére az elszánt uniós tagállamok eltökéltek abban, hogy még a jelenlegi évben működőképes szintre emeljék az afrikai tranzitállomásokat.
A brüsszeli és tagállami döntéshozók szándékai szerint a kiutasítási arányok drasztikus növelése az egyetlen módja annak, hogy felváltsák a jelenlegi rugalmatlan visszatérítési eljárásokat. Az Európai Unió az elmúlt évtizedekben számtalan visszafogadási egyezményt kötött harmadik országokkal, ám ezek hatékonysága a származási államok együttműködésének hiánya miatt alacsony maradt. Az új visszatérési központok koncepciója szakít a korábbi gyakorlattal, és a tranzitállamok bevonásával próbálja megkerülni a származási országok visszautasító magatartását.
A folyamat sikere nagyban függ attól, hogy a partnerországok képesek-e garantálni a nemzetközi emberi jogi normák betartását a területükön felállított központokban.
