díj;kitüntetés;interjú;Cserhalmi György;

Cserhalmi György

Cserhalmi György a Népszavának: A nevetést ne tiltsuk be! Minden, ami nevetségessé válik, előbb-utóbb a kukában landol

Ünnepnek érezte a ceremóniát Cserhalmi György színész, aki jelentős állami kitüntetést, a Magyar Érdemrend nagykeresztjét vehette át augusztus 20-án. Az elmúlt két év szerinte 1989 óta a legfelkavaróbb időszak volt, most pedig mindenki egyet akar, de teljesen máshogy. A Kossuth-díjas művészt, a nemzet színészét a kitüntetése apropóján kérdeztük közéleti és szakmai ügyekről. Interjú.

Ön is megszólalt korábban, bírálva az elmúlt évek állami díjkiosztásának a gyakorlatát. Ezek után milyen volt részt venni „rendszerváltás” utáni díjazottként a mostani ceremónián?

Ünnepnek éreztem. Persze a szokásos protokollal együtt, de amikor az ember hallja a harsonákat, a Himnuszt, akkor teljesen másként áll hozzá, mint amikor a televízióban nézi a közvetítést. A hely szelleme is hat. A Parlament kupolacsarnokában jó körbenézni, feltölti az ember lelkét. A társaság is jó volt, a díjátadás után pedig családias, baráti hangulat alakult ki.

Mikor járt utoljára a Parlamentben?

1990-ben, amikor a Kossuth-díjat kaptam.

Mácsai Pál a Műhelylátogatás című estjében azt mondja: a „rendszerváltás” megviseli, felrázza, feltölti az érzékenységünket. Ön hogy van ezzel?

Azt gondolom, hogy az elmúlt két év 1989 óta a legfelkavaróbb időszak volt. Tőlem távol áll, hogy bármelyik politikai pártnak szóban vagy tettben gesztust tegyek, de ezt végigizgultam. Ugyanakkor a dolgok tudvalevőek. Ami velünk történt - talán nem mindenkivel ugyanannyi az elmúlt években -, azt mindenképp elvették az életünkből. Most arról szól a nagy verseny, hogy ki szenvedett nagyobb sérelmet. Ezt gyorsan el kellene felejteni, és helyre kellene állnia valamiféle szakmai rendnek. Magánéletekről nem szeretnék beszélni, az nem az én területem, viszont a filmes és a színházi szakmát valamennyire ismerem. Most mindenki egyet akar, de teljesen máshogy. Ez lehet meglepő, de ismerve a történelmünket, nem mondhatjuk váratlannak.

Ön talán a magyar művészeti akadémiai székfoglaló beszédében is bírálta a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását. És ezt azóta többször is megtette. Most mit tartana megnyugtató megoldásnak?

A Vas utca 2/C és az Uránia Ház a mostani rendszerváltásnak a szimbolikus helyszínei. Azok a fiatalok, akik az egyetem átalakításakor az intézmény mellett kiálltak, megtapasztalhatták, hogy nem számít a szavuk. Ebből aztán később négyszázezer pluszszavazat lett. Ugyanilyen szimbolikus helyszín még a MAFILM épülete, amiben a TV2 tevékenykedett korábban. Ezeket vissza kell szerezni!

A Freeszfe nemrég kapott önálló épületet, amelynek a megnyitóján ön is ott volt, sőt beszélt is. Kell ennyi színészképző intézmény?

Nem vagyok híve a központosításnak, de bizonyos esetekben ez elkerülhetetlen. Ez az ország nem tud ennyi filmes és színházi szakembert eltartani, amennyien végeznek évente a képzőintézményekben. Végre az lenne jó, ha nem a tanároké lenne a suli, hanem a diákoké. Ezt a változást nevezhetnénk forradalminak is. Ezt azért is merem mondani, mert én is tanítgattam az utóbbi időben, és senkitől sem tanultam annyit, mint a növendékeimtől.

Tanít még?

Bizonyos kurzusokat még tartok, de nem fogok már tanítani, már csak az életkorom miatt sem. A tanítás óriási felelősség, sorsokat kell végigkísérni, sőt követni a diploma megszerzése után is.

Szenvedélyes, sőt sokszor indulatos vita bontakozott ki az elmúlt hónapokban a Nemzeti Színház sorsáról. Arról is, hogy ki vezesse, illetve miként válasszák ki az igazgatóját. Ön mit gondol erről?

Amit a székfoglalómban is írtam: egyszer lesz egy olyan magabiztos politika Magyarországon, amelyik a szakmára bízza a Nemzeti Színház igazgatójának a kiválasztását. Akkor az egy adott körülmény lenne és nem egy oktrojált. Utána pedig mindenki magára vessen!

Ha felkérik, vállalná, hogy részt vesz a vezető kiválasztásában?

Nem hiszem, hogy engem erre bárki megkérne. Ezt az utóbbi évek tapasztalati mondatják velem.

Éppen a mostani új helyzet miatt azért ez mégsem zárható ki.

Nem én vagyok erre a legalkalmasabb.

Miért?

Mert nagyon könnyű tévedni. Másrészt ilyenkor jönnek a telefonok, amit az ember vagy lecsap, ha pedig nem, akkor arra kéri a másikat, hogy mondja el, mit akar, akkor pedig ő csapja le.

A lobbizásra gondol?

Amit nem is értek. Egy idegen miért küld valakit egy olyan helyre, ahol a másik esetleg nem állja meg a helyét. Az ellenségemnek sem kívánnék hasonlót.

Az elmúlt években sokszor nem a szakmai érvek számítottak, amire utalt ön is a Székfoglalójában.

A legtöbbször más szempontok döntöttek. Azt is leírtam korábban, hogy aki politikai kinevezést elfogad, az a gyanakváson kívül is sok mindenre képes.

Az utóbbi hónapokban újra fellángolt a vita Eszenyi Enikő ügyéről, bocsánatkéréséről és arról, hogy mi történjen. Erről mi a véleménye? Lehet ezt szabályozni, bizonyos időre való eltiltással vagy valamiképp?

Elnézést kérek, de miről hozzunk meg szabályt? Szabályokat hozhatunk, de a lényeg, hogy betartjuk vagy nem. A törvények ugyanígy működnek. Az Eszenyi-ügyben hangzanak el jó érvek.

Én olyan boldogan leülnék egy olyan körben, ahol jó sokan vagyunk és árnyaltan fogalmazunk, kíváncsiak vagyunk egymás érveire, és a beszélgetés egy szakaszában véletlenül elmondanám azt, hogy amikor a nyolcvanas évek végén elkezdtünk nevetni, akkor megszűnt Magyarországon a szocializmus. 

Amikor Eszenyi Enikőről ezek a tűrhetetlen dolgok kezdtek napvilágra kerülni, és amikor már tudtunk azokon az abszurditásokon is röhögni (nem az áldozatokon!), akkor az igazgatónőnek lement a függöny. Amikor az elmúlt tizenhat éven elkezdtünk röhögni, akkor a Fidesznek befellegzett. A nevetést tehát ne tiltsuk be! Inkább azt mondanám, hogy nulla Révay József és nagyon sok Karinthy Frigyes. Minden, ami nevetségessé válik, előbb-utóbb a kukában landol. De a kukát sem lehet megúszni valódi beszélgetés nélkül.

Az egészségi állapotáról is beszél az Örkény Színházban látható estjében. Hogy van most?

Köszönöm, néha engem is temetnek már. Tegnap a legjobb barátomat temették, miközben beszéltem vele telefonon. És nem a másvilágról. Jópofa ország ez: szeretnek temetni és szeretnek feltámasztani.

Az alkotáshoz Nyárs Hajnalka alpolgármester adott ötletet, a fafaragást pedig Kardos Róbert, Bodorfa polgármestere készítette el.