Tizenhat év illiberális szómágia után mindig érdemes helyre tenni a fogalmakat. Egy politikus jelenléte a közösségi médiában természetes. Aki irtózik a posztolástól, az aligha politikus (kivéve Kövér Lászlót, de ez egy másik történet). A masszív és folyamatos online híradás nem Facebook-kormányzás, hanem haladás az árral, vagyis a korszerűséggel. Ez a forma kérdése. A tartalom más tészta. A sikerhez ugyanis van valami köze a hitelességnek is, vagyis annak, hogy kívánatos-e egy politikai szereplő, a program, a gondolat, a párt.
Bárki posztolhat, de ha a nép nem veszi be (meg), akkor a bárki marginális marad. Az egy más kérdés, hogy Sükösd Miklós szociológus szerint „a demokratikus nyilvánosság eszményét felváltotta a »bulvárpolitika« (politainment), ahol a politikai szereplők magánélete, botrányai és imázsa fontosabbá válnak, mint az érdemi kormányzati programok, radikálisan leegyszerűsítve a választói döntések alapjait”.
Ha jól csinálják, akkor a bulvár beszívhatja a médiatérbe a közönséget, ahol érdemi információkat is kaphatnak a demokratikus nyilvánosság örömére.
Nagyon nem mindegy, hogy mi a fogadtatása egy adott üzenetnek, miről gondolják a tömegek, hogy kapitális bullshit, és miről nem. Magyar Péter üzenetei pillanatok alatt áradnak szét, nemritkán százezres konverzióval. Figyelni majd akkor érdemes, ha esetleg nagyon mást mond, mint amit csinál a kormány valójában. De nem tartunk itt.
Egy dolog miatt aggódhat a közönség, hogy mivel csak egy van belőle, a kormányfő hiányzik-e máshonnan, mint ahol éppen van.
(És hogy alszik-e eleget – Pápai Gábor kollégánk karikatúráinak visszatérő motívuma a szűk résen át hunyorgó miniszterelnök –, amire már sok aggódó kommentelő felhívta a figyelmet. Ők akkor lennének nyugodtak, ha a mindenkori kormányfő kialudná magát a sokak életét befolyásoló pszichés egyensúlya érdekében.)
Ám a nyári parlamenti munka és a kormányülések rendszeressége arra enged következtetni, hogy a kormánytagok is dolgoznak, ami tizenhat év országdúlás következményeinek a helyretétele közben érthető. Radnai Márk Tisza-alelnök, kormánybiztos írt egy bejegyzést a minap, amelyben az elszámoltatás felgyorsítását követelőknek adott számot a megindult eljárásokról, s arról, hogy az emberek szerinte politikai bosszú helyett igazságra vágynak.
Egy komment, és a kommunikátorok mentek
A Facebookon első kézből, esetleg élőben közzétett információkkal nagy baj nincs tehát, még ha meg is nehezítik (vagy inkább csak átstrukturálják) a hagyományos média működését. Ez ugyanis a híreknek nemcsak a közlését, hanem az értékelését és összefüggésbe helyezését is jelenti. A végtelen számú minőségi podcastadás, köztük a Népszava közéleti műsorai is tökéletesen alkalmasak erre, ahogy a szakértői-elemzői háttérelemzéseket tartalmazó cikkek is.
Az online híradások elvileg demokratizálhatják az információhoz jutást, és ha szekták helyett gondolkodó, kritikus tömeget palléroznak, akkor nincs miért aggódni. A Polgár-affér nem bukhatott volna ki, ha nincs gyors és tömeges visszajelzés a közösségimédia-térben. Ahogy a Hajdú Gábor–Borsa Miklós-páros közmédiába szerződtetését is csak így tudta villámgyors korrekció követni. A NER-médiában sokáig dolgozó kommunikációs szakemberek kinevezése olvastán jókora sokaságnak kerekedett el a szeme, s lehet ugyan, hogy volt mögötte koncepció (például, hogy ne lendüljön túl az inga, és sokféle világnézetű szakember kaphasson helyet az új közmédiában), de ez nem tudott kiderülni. Magyar Péter elhíresült „nem hinném…” kommentje nyomán másnap már menesztették is a kinevezetteket.
A „kommentkirúgás” bírálóinak még akkor is igazuk van, ha történetesen fideszesek vagy kereszténydemokraták, más kérdés, hogy a volt kormánypártok tagjainak még a hangját sem szabadna hallani a folyamatos imádkozás és/vagy vallomástétel, esetleg a buzgó önkritika miatt (utóbbira nincs idő, mint tudjuk, pedig kellene, hogy legyen).
Magyar megnyilvánulása valóban egyfajta Facebook- vagy kommentkormányzásra emlékeztet, amikor egy kormányfői „vélemény” egy tizedmásodperc alatt születik meg és kerül nyilvánosságra, ráadásul egy olyan témában, amitől aktív kormányfőnek látványosan távol kellene tartania magát. Ebben a kapkodásban, egy borzasztó rendszer szétszerelése közben persze lehetnek hibák, lényeg, hogy a belátásuk is látványos legyen. A Polgár-malőr esetében ez megtörtént, itt azonban a sajtótájékoztatón kérdezőt feddte meg a miniszterelnök, ami nem szerencsés még akkor sem, ha az adott médium az igazat ritkán mondó, ideológiavezérelt Hír TV.
A gesztust elemezve hasonlóra jutott Polyák Gábor médiajogász, egyetemi tanár egy e heti Szubkontra-interjúban.
„Nem fogjuk tudni kivenni Magyar Péter kezéből az okostelefont, de biztatnám a kollégáit, hogy azért időnként próbálják meg kicserélni egy régi Nokiára.
Valószínűleg ez nem fog menni. Ő egy ilyen kommentelős miniszterelnök lesz. Csak azt kell felmérni, hogy egy kormányfői pozícióban az ilyen kommenteknek akár nagyon komoly jogi következményei is lehetnek. (…) A média kifejezetten érzékeny terület. Megtanulandó feladat Magyar Péter számára, hogy médiaügyekben az ilyen típusú megszólalások nem megengedhetők.”
Ennyit a kommentkormányzásról, amiről nincs szó tehát, egy kiugró esetet leszámítva. (A hirtelen ötlettől vezérlés analóg is megtörténhet, lényegében így kapott felkérést Toroczkai László egy parlamenti vizsgálóbizottság vezetésére. Tehát inkább az impulzív tempóra kellene figyelni, és akkor majdnem mindegy, hogy milyen csatornán áradnak az üzenetek.)
Polyák Gábor egyébként a hibák ellenére (vagy azok mellett) azt a véleményt képviseli, hogy Magyar Péter akkora tehertételtől mentette meg az országot nem kis munkával, hogy mindenképpen érdemes időt adni neki. Ezt annyival egészítenénk ki, hogy a Tisza mozgalmának elindítója már a kampányban is hangoztatta: a párt felépítése és a gyors tempó miatt elkerülhetetlenek a hibák, de ezeket nem eltagadni, hanem javítani kell, s hogy a hibáknak (a tévedhetetlen Fidesz valóságtagadó kultúrájával szemben – A szerző) náluk valódi következményei lesznek. Arra kérte a nyilvánosságot, hogy bátran jelezze a tévesztéseket, mert a visszajelzésekre építve akarnak fejlődni és egy nyitottabb politikai kultúrát megteremteni.
Ez az egyik, amire tán még a GDP-növesztésnél is nagyobb szükség volna magyarhonban. Agyzsibbasztó generális üzenetterjesztő kiborgok helyett emberként viselkedő döntéshozókra.
Orbánék felismerése: a valóság másodlagos
A Fidesz kritikái a Tisza Facebook-kormányzásáról azért is visszásak, mert az Orbán-kormányok elmúlt tíz éve jóformán mással sem telt, mint a digitális felületek leuralásáról. Török Gábor politológus írja: „Orbán Viktor és a Fidesz korán felismerte, hogy a modern politikában a valóság másodlagos a valóság reprezentációjához képest. Az ő stratégiájuk lényege a totális napirenduralás: nem reagálnak a kritikusok által felvetett témákra, hanem saját, erőteljesen keretezett narratívákkal árasztják el a nyilvánosságot, védekezésre kényszerítve az ellenfeleket.”
A fideszesek minden eszközzel a saját narratíváiknak akarták megnyerni a közhangulatot, abban a szent hitben, hogy ez csak pénzkérdés.
Nem is fukarkodtak a közpénzmilliárdokkal, amikor tele kellett kürtölni a nyilvánosságot a veszéllyel, amit a (hozzánk éppen nem igyekvő) illegális migránsok, a (csak a fejükben létező) átműtött óvodások, a (hazájukat védő) militarista ukránok vagy éppen a küszöb alatt alattomosan szivárgó kommunisták jelentenek.
Bajomi-Lázár Péter médiakutató már a közösségi média térnyerése előtt, 2006-ban rámutatott, hogy a politikai kommunikáció és a kereskedelmi média professzionalizálódásával „a tartalom helyét átvette a forma, a racionális vitát pedig a vizuális és érzelmi hatáskeltés, ami alapjaiban írta át, hogy mi számít hírnek vagy politikai teljesítménynek a nyilvánosságban”. Később Bene Márton politológus arra jutott, hogy a Facebookon azok a tartalmak váltanak ki leginkább állampolgári reakciót, amelyek „erőteljes kritikát, személyes támadást vagy éppen felháborodást közvetítenek”.
Orbánék ezért az elmúlt évtizedben már minden konzultációval és megszólalással politikai terméket gyártottak az ellenségekből, akiktől csak ők tudják megmenteni a magyarságot. A tipikus negatívkampány-eszköz az ún. nemzeti patrióta politika lényegévé vált. Ezért mentek el tízmilliárdok a Megafon, a Nemzeti Ellenállás Mozgalom, az Alapjogokért Központ, a Szuverenitásvédelmi Hivatal és a Digitális Polgári Körök (etc.) működtetésére, mindazon túl, hogy a kormány maga is pártüzemmódba kapcsolt.
Orbán utolsó 44 hónapjában 4,2 milliárdot költöttek csak a saját közösségimédia-nyilvánosságának a bemutatására (Kaminski-projekt), s ebben a kormányfő gyakorlatilag elválaszthatatlanná vált a pártelnöktől.
Minden gondolatát közvetítették, amiből jól látszik, hogy mi járt a fejében. Ez a jogászok mellett a történészek számára is jelenthet kapaszkodókat.
