Az egy kétségkívül sokkal jobb világ volna, amiben Takács Pétert a gyermekei szeme láttára nem inzultálná a népharag, és nem mocskos tolvajozná le keresetlenül a strandról kifelé jövet. Tetszettek volna nem mocskos tolvajok lenni, mondhatnák erre dühös tömegek, és bár teljesen igazuk lenne, attól még ennek a nyugtalan gesztusrendszernek a figyelmezése nem tartozik a jó érzéseink közé. Már csak a gyerekek miatt sem. Egyebekben, felnőttközegben a volt egészségügyi államtitkárt nem kell féltenünk, valódi ketrecharcos ő, aki a sógora lélegeztetőgép-bizniszét firtató „Hé, Takács, hol a nyolcmilliárd?” kérdésre nem megy a szomszédba roppant meredeken süllyedő mozgólépcsőzés közben egy „Anyádban!”-ért, ami még a negédes takácsi orgánumban is dermesztő. A volt egészségügy-betegítő kormányember a strandon sem volt rest, és a bősz állampolgár arcába tolta a telefonját peckesen videózva, aztán legott feljelentést tett.
A szabad véleménynyilvánítás joga incselkedik a közszereplő érzékenységének határaival, netán jó hírnévhez való jogával, utóbbi a fideszesek számára problémás körülmény.
Nehezünkre esne most egy olyan kisokost fabrikálni a NER-károsultak és az országnyomorítást gondosan eltervező, nyereségvággyal és számos aljas indokkal súlyosbított fideszes elkövetők számára, amelyben megnyugtató tanácsokkal tudnánk ellátni a honfiakat itt, és a honfiakat ott. Ennél sokkal rosszabb hírünk van.
Amíg a Fideszben a valóságtagadás továbbra sem ismer határokat, és amíg a bűnösök nem nyerik el a méltó büntetésüket, addig kevésbé valószínű a nemzeti megbékélés.
Mi több, nem lehetséges, sőt, egyenesen hiba volna. Túl sok feldolgozatlan trauma nyomja a nemzet lelkét (konkrétan a szüleinkét és a nagyszüleinkét) ahhoz, hogy tovább tetézzük a bajt. Túl sokan vannak a jómódú hazaárulók egy következmények nélküli országban. Felelni kell a tettekért. Felelni kell tizenhat év hazugságaiért. Százezrek életét keserítették meg, tízezreket űztek el idegenbe, és igen, emberéleteket oltottak ki azzal a (minimum) gondatlansággal, amiben fontosabb volt ezermilliárdokat beletolni a haveri cégekbe (az Orbán család is kapott gazdagon), százmilliárdokat költeni el ordító hülyeségekre (nemzeti konzultációkra és ostoba patriótamédium-építésre) az életek megóvása helyett. Túl sok volt a bugris kokizás és nix ugribugrizás. Magyar polgárokat fojtogatott a magyar kormány gőgje, közpénzeket emésztő illiberális világkongresszus-szervezése, háborús bűnösökkel üzletelő szégyentelen maffiatempója. És a többi.
Takács Péteren (és a többieken) egyesével elverni másfél évtized összes anyaszomorításának (és apa és ipa és ángy és a többi) porát méltánytalan volna. Ahogy Takács Pétert (és a többieket) felmenteni is. A rendszer sok kisebb-nagyobb bűnrészességű szereplőből állt, a 133/135 bátor túl sok pénzt vett el a közösből ahhoz (és itt most csak a fizetésükre gondolunk, az egyéb törvényes vagy törvénytelen bizniszekre nem, pedig kellene), hogy el lehessen intézni ezt a történelmi dúlást egy „spongyát rá!”-val, vagy akár csak egy „mocskos tolvajok!”-kal.
Magyarországon a Fidesz még jó ideig (vagy talán soha) nem lehet ellenzék (hitelesen), csak és kizárólag a volt teljhatalmú kormánypárt lehet.
Ami nem ismert határokat, mert szenvtelenül likvidálta őket. A volt kormánypropaganda ugyanígy nem lehet ellenzéki sajtó, csak egy falra kenődött próbaautokrácia jól fizetett bűntársa. Mindegy, hogy a polgári, keresztény, nemzeti jobboldal miben hitt (az újratervezés jogerős), ha az eredmény a hatalmát mindenáron megtartani akaró szörnyszülött lett. Ami kénye s kedve szerint feszítette meg a szavakat, törte kerékbe a fogalmakat. A mocskos tolvajozás legalább világos beszéd, bár jobb szeretnénk a Btk. hűvös eleganciájával hallani végre.