The Making of an Icon, azaz Egy ikon születése alcímmel nyílt meg a Tate Modern történetének második Frida Kahlo-retrospektívje. A Temze-parti, egy kiszuperált hőerőműből bravúrosan átalakított múzeum millenniumi megszületéséhez időben sokkal közelebb eső, 2005-ös, valóban a művekre koncentráló áttekintés után a 2026-os, sőt 2027 januárjába nyúló repríz az előző 80-nal szemben mindössze 30 Kahlo-festményt egyesített egy fedél alatt, ebből tizenhatot a nagyközönség számára általában nem hozzáférhető magángyűjteményekből.
A houstoni Képzőművészeti Múzeummal való együttműködésben létrejött tárlat mérföldkőnek számít abból a szempontból, hogy mindenekelőtt
azt vizsgálja, miként inspirálta Kahlo élete és termése alkotók nemzedékeit, befolyásolta a művészettörténet alakulását, illetve hogyan épült ki festészeti tevékenysége és rendkívüli életformája alapján egy egész üzletág, aprópénzre váltva zsenialitását.
Ebbe az irányba mutatott már a 2018-as blockbuster show a világ alighanem első számú iparművészeti múzeumában, a Viktória és Albertben is, melynek, mint címe, Making Her Self Up, Hogyan építette fel magát Frida Kahlo fókuszában Mexikón kívül először álltak személyes ruhái, sminkjei és keserves testi valóságát felidéző orvosi fűzői.
Frida Kahlo (1907-1954) Londonra és annak látogatóira gyakorolt vonzerejét semmi nem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy már elővételben rekordmennyiségű, több mint 41 ezer jegy kelt el, ami igazolja az iránta megnyilvánuló töretlen, szinte vallásos imádatot.
A kiállítás nem kronológiai sorrendben mutatja be az életművet, hanem bátran és provokatívan enged bepillantást abba, hogyan vált a gyermekként rubeola által megviselt, majd 18 évesen egy villamosbalesetben kis híján meghalt, testileg örökre megnyomorodott, állandó fájdalomban élő Kahlo, aki munkássága nagy részét ünnepelt festő párja, a férjként nem sok elismerést kiérdemelt Diego Rivera árnyékában töltötte el, a XXI. század egyik legjövedelmezőbb globális márkájává és feminista jelképévé.
Nem csalódik a látogató, aki újra és újra a mexikói géniusz önarcképeire kíváncsi.
Frida Kahlo minden látszat ellenére következetesen elhatárolta magát a szürrealizmustól, ragaszkodva ahhoz, hogy nem álmokat, hanem saját valóságát vetette vászonra, lebilincselő világba invitálja meg a Tate Modern közönségét. A fénypontok közé tartozik a The Heart című 1937-ből, melyen a festőnő a mellkasában egy karddal szerepel, miközben hatalmas, vérző szíve a földön hever. Úgy tudni, ezzel az ábrázolással igyekezett feldolgozni azt a fájdalmat, amit híresen nőcsábász társa, Rivera és saját húga, Cristina viszonya okozott neki.
Az 1926-os Self-Portrait in Velvet Dress, Önarckép bársonyruhában vagy az 1938-as The Suicide of Dorothy Hale, Dorothy Hale öngyilkossága csak bevezetés a Self-Portrait with Thorn Necklace and Hummingbirdhöz, Önarckép tövisnyaklánccal és kolibrivel címűhöz, mely elkerülhetetlenül szíven szúrja az embert.
A kurátorok nem kímélik a Kahlo-bálványozókat. Az első fejezet brutális részletekkel szolgál annak a több mint harminc műtétnek a fizikai nyomairól, melyek sikertelenül próbáltak meg javítani a szétroncsolt testen. Láthatók megdöbbentő rajzok a baleset után vérbe borult villamosroncsokról, de itt is megjelennek a kényszerűségből viselt ortopéd cipők és gipszfűzők, köztük az, amelyikre saját kezűleg festett egy vörös sarlót és kalapácsot, fennen hirdetve kommunista elkötelezettségét.
Nyilván ízlés kérdése, de a második felvonás nem kevésbé lebilincselő, még ha Kahlót számbelileg alaposan felül is múlja az a több mint kétszáz popkulturális tárgy, melyeket a Frida-mánia, a festőnő jellegzetes arca, összenőtt szemöldöke és stílusa ihletett meg.
A választék felér a Premier League futballstadionjainak megastore-jaiéval, vannak itt dizájner táskák, parfümök, Barbie babák, tequilaüvegek, ikonikus mintájú pólók, zoknik, fürdőkádba való játékkacsák, hajbalzsam és még oly sok más. Nem hiányoznak a könyvek sem, köztük Hayden Herrera híres, 1983-as, a Kahlo-kultuszt megalapozó életrajzának különböző nyelveken megjelent kiadásai. A kiállítás ezen része szándékosan állítja szembe a művész radikális, baloldali énjét a belőle született, profitorientált globális piaccal.
Ami a soha véget nem érő - pontosabban e sorok íróját sok száz más látogatóval együtt, szerencsére már az utolsó teremből biztonsági riadó kergette ki - tárlat brit sajtóvisszhangját illeti, érdekes kulisszatitokba avat be a The Times kritikusa. Találóan jegyzi meg, hogy a lap belső szabályzata megtiltja az „ikon” szó elcsépelt használatát, de ebben az esetben elkerülhetetlen volt.
„Ha bárki megúszhatja, hogy ikonként hivatkozzanak rá, az biztosan nem Frida Kahlo.”
A The Guardian napilap nagyon nincs elragadtatva. „Időhúzásnak, a repedések elfedésének” nevezi a látottakat, különösen a valódi művészet hirtelen eltűnésével. Adrian Searle az aránytalanságot annak tulajdonítja, hogy sem a nagy múzeumok, sem a magángyűjtemények nem szívesen válnak meg, különösen több mint egy fél évre féltett kincseiktől. A Diego and I, Diego és én című kép nemrégiben 54,7 millió dollárért kelt el egy árverésen. London immár csak a világhálón megjelenő lapja, az Evening Standard is csalódottságának ad hangot, de pozitívan említi a Frida magánéletébe bepillantást engedő Nickolas Muray és Julien Levy mélyen megindító fotóit.
Elgondolkozva azon, vajon érdemes-e időt és pénzt rászánni erre a harmadik londoni Frida Kahlo-összefoglalóra, a válasz akkor is igen kell, hogy legyen, ha saját festményei számban feltűnően elmaradnak minden más pótlék mellett és túlteng a marketing. A sors által nem kímélt alkotó lenyűgöző személyisége mindenekelőtt saját 30 képén keresztül, de az általa megihletett festmények, fotók, gyógyászati segédeszközök, sőt a szuvenírek végtelen skálájának köszönhetően bontakozik ki teljességében.
Infó
Frida Kahlo: The Making of an Icon
Tate Modern
Bankside
London SE1 9TG
Nyitva: 2027. január 3-ig naponta 10-18, pénteken és szombaton 21 óráig
Belépődíj: 25 font
