Ezt is megértük, nem is telt bele sok idő a választások óta, és az egykor büszkén illiberális államelit a liberális értékek – jogállamiság, szabadságjogok, fékek, egyensúlyok és a többi úri huncutság – mellett kampányol. Nemzeti ellenállást hirdet, megújulásról papol régi, elkoptatott emberekkel, propagandázza a független sajtót, és rendületlenül kapaszkodik Orbán Viktorba, aki láthatóan már fegyelmezett veszteségminimalizálásba kapcsolt – őrzi a maradék zsetonjait, vagyis az erejét és a méltóságát egy jövőbeli, esélyesebb küzdelemre –, miközben a pártja még mindig tartja a lapokat.
A Fidesz belső köreiben és a megroggyant hátországban a játékelmélet legveszélyesebb csapdája, az elveszett költségek téveszméje (sunk cost fallacy) uralkodik. Az elmúlt másfél évtizedben a kormánypárti elit tagjai ugyanis mindent egyetlen lapra tettek fel: a totális, kritika nélküli lojalitásra. Olyan sok morális és politikai tőkét toltak már be a potba, olyan mélyen azonosultak a rendszer működésével, hogy a racionális menekülőutak mára megszűntek számukra – maradtak az irracionálisak, mint egy zsíros állás a kínai kormánnyal egyenlő BYD-nél.
Nem azért nem szállnak ki, mert bíznak a lapjaikban, hanem mert a számonkéréstől való félelem és a politikai légüres tér fenyegetése miatt egyszerűen nem mernek felállni az asztaltól.
Ez a helyzet írja épp a szemünk előtt a Fidesz fordulatos történetének legújabb fejezetét, amely kísértetiesen hajaz Janne Teller Semmi című regényének világára. Amíg a hatalom csúcsán a nárcisztikus dominancia és a korlátlan erőforrások (a választóik felé legalábbis) elfedték az ideológiai ürességet és a nettó hatalomvágyat, addig a jelenlegi belső válság és a brutális választási vereség felszínre hozták a strukturális űrt és a nihilt. A napi politikai működésük a végletekig eljelentéktelenedett, defenzív rituálévá vált, hamis áldozatpózzal, amelyet jól fémjelez Pócs János kamerás-szemüveges, telefontokos bohóckodása, vagy Németh Balázs masszív értetlenkedése saját szerepét illetően. „Mit csináljak, szüljek netet? Most már a HírTv-t se tudom nézni, teljes összeomlás van!” – fogalmazott a héten az ügyészségi razzia okán netmentessé tett Lendvai utcai pártszékház kapujában Havasi Bertalan, amiben még talán némi (ön)iróniát vélnénk felfedezni, ha nem ismernénk a fősajtóelhárító inkvizítori szigorát.
A korábbi nagy nemzeti keresztény és patrióta narratívák szertefoszlottak, az identitásuk atomjaira hullik épp (vö. Skrabski Fruzsina minapi posztja a politikai árvaságáról), és a legújabb tusványosi beszéd „víziói” mögött is már csak a puszta túlélési ösztön zihál. Nincs már érvényes válasz a stratégiai miértre, vagyis a bennmaradásra, hiszen az asztal körül a szabályokat már nem ők diktálják.
A bukott hatalom színes, szélesvásznú tragédiája (egyesek szerint tragikomédiája) éppen ennek – a pókerasztalnál alapvető – felismerésnek a hiánya: miközben a racionális stratégia a fegyelmezett visszavonulást és a valódi megújulást diktálná, a kollektív kényszer bent tartja őket a vesztes körben.
Végig kell játszaniuk a partit a megmaradt, egyre gyengébb lapjaikkal (Gulyás Gergely is felállt a múlt héten, nagyon helyesen, a helyére beült az eddig a bárpultnál kibicelő Bóka János), egy olyan asztalnál, ahol a ház előnye immár behozhatatlan.
Innen nézve viszont teljesen érthető, miért nem ült be Orbán Viktor a parlamentbe, miért utazik focimeccsre az általa meghirdetett ellenállás idején – cinikusan odavetve az újságíróknak, hogy „Mit kellett volna tennem?” –, meg vitorlázgatni az Adriára, aminek varázsáról hosszasan mesélt a Blikk riporterének, és miért temetkezik kétkötetes, második világháborús visszaemlékezésekbe. Lehet az ok puszta eszképizmus, vagy már a teljes nihil és a kiégés – avagy mindhárom egyszerre. Miután ő látja, hogy a jelenlegi játszmának már semmi értelme, a potba ragadt rendszerét már nem tudja kimenteni, a történelmi analógiákban és a tenger morajlásában keresi azt a megnyugvást (és ha már egzisztencializmus, akkor a létezése értelmét), amit a hazai realitás, de talán már a tusványosi mikroközege sem képes megadni neki.
Persze ne írjuk le őt, a hazában eddig termett legnagyobb pókerjátékost, aki képes volt blöffből birodalmat építeni, és számtalanszor bizonyította már, hogy akkor a legveszélyesebb, amikor lebecsülik. Lehet, hogy a volt miniszterelnök most látványosan hátradől, és hagyja az asztaltársaságát a Magyar Péter által is gyakorta használt szóval vergődni – de a múltja arra int bennünket, hogy a szemünk sarkából figyeljük őt, mert a dörzsölt hamiskártyás sosem a szerencsére vár, hanem a pillanatra, amikor az ellenfél elhiszi, hogy már nyert.
Magyar Péter egyelőre tényszerűen is nyerésben van, a véget nem érő mézeshetek a választókkal pedig sok mindent elfednek. A hangos többség még az alkotmányozással kapcsolatos aggályokra is csak legyint, hogy ez a kákán csomót keresés – de majd kiderül, most még nehéz előre látni, kinek lesz igaza. Sulyok Tamás elmozdítása viszont népszerűbb lépés volt, mint amennyi hibalehetőséget tartogatott. Polgár Judit ugyan taktikusan kimentette magát a felkérés alól, de az a fröcsögés, amit kapott – teljesen függetlenül attól, hogy ki szerint jogszerű vagy sem, politikai, avagy „emberi hiba” volt a puszta felkérése – a legrosszabb és a legkevésbé sem felnőtt oldalát mutatta meg a magyar társadalomnak. Ugyanúgy, mint a miniszterelnök élő adásban, hirtelen felindulásból elkövetett leköpése. De ide sorolhatjuk még Lánczi Tamás vegzálását a 444 riportere által, mert nem mintha nem lenne okunk a politikai és egyéb felelősségét vizsgálni, és vastagon számon kérni őt ezért, de azt nem totálisan felkészületlenül, dühből, és nem akkor kell megtenni, amikor az utcára kitett szuterénhivatalnok a Jókai téren sörözik.
Innentől viszont fel van adva a lecke, csak olyan személy jöhet szóba az elnöki posztra, aki vállalja a történelmi felelősséget, hogy a mélyen megosztott magyar nemzetet egyesítse, amihez Polgár Judit saját bevallása szerint nem érzett magában elég erőt – de tényleg, ehhez még Superman is kevés lenne –, mindenki más, aki csak pozíciót meg palotát szeretne, maradjon is otthon.
Érdekes, hogy a köztársasági elnök valamennyi feladata közül éppen ez a leginkább megfoghatatlan, szimbolikus misszió csúcsosodik ki ennyire, hiszen ehhez az elnöknek sem közjogi, sem politikai eszköztára nincs. Viszont a funkció üressége (avagy Fidesz általi kiüresítettsége) paradox módon növeli a belé vetett hitet: a Sándor-palota lakója egy tiszta vászon, amire mindenki rávetítheti a saját vágyait. A baloldal a jogállam fékjét láthatja benne, a jobboldal a nemzeti büszkeséget, a fásult vagy idegileg kimerült többiek pedig a béketeremtőt. Ezért egy valóságos szent embert próbálunk castingolni, aki kívül és felül áll a pártháborúk sáros lövészárkain. Polgár Judit ilyen szempontból remek lett volna, hiszen nemcsak zseniális nő, egy nemzeti ikon, akiről sokan azt hittük, érinthetetlen – hamar kiderült, hogy nem, itt még nem tartunk, a lövészárkok talán pótcselekvésből, avagy hirtelen autonómiára eszmélve leadták a sortüzet. Ami figyelmeztetés lehet Magyar Péternek is, hogyha továbbra is ennyire agresszívan emeli a tétet, a kiszámíthatatlan, túlfeszített játék csapdájába eshet, és nagyon is komolyan kellene vennie a politikai kultúra megreformálását, különben a Tiszának nehéz lesz sikeres kormányzást vinni.
Az egy jó lépés volt, hogy a miniszterelnök személyesen vállalta a fiaskóért a felelősséget, és a hibákból való tanulás nemes feladatát, amire amúgy is rákényszerül, de a hangnem azért már merőben más, mint a mi sosem hibáztunk és semmiért nem kérünk elnézést oldalon.
Végül pedig egy igazán jó hír a világ másik feléről: letartóztatták Miamiban a Tate fivéreket. És nem is a divatrendőrség vitte el Andrew-t, a kilencvenes évek szappanopera-ikonjára, Peggy Bundyra hajazó stílusa, Tristant pedig az olasz dzsigolókat kenterbe verő öltözködése miatt. Végre a tökéletes manoszférába kerültek, ahol minden nap edzhetnek, csakis önkéntelen cölibátusban élő férfiak veszik őket körül, és a föld nevű bolygó egy icipicit biztonságosabb hely lett a nők számára. A sors fintora, hogy miután az egész brandjüket a dominanciára, a (teremtésben) győztes férfi mítoszára építették fel, épp egy kaszinóból, szerencsejátékozás közben vitték el őket bilincsben. Most, hogy nálunk a legfőbb ügyész is távozott – s ezzel tette a legnagyobb szolgálatot, mert így lehet talán valódi nyomozásokat indítani –, volnának itt még jelöltek.
