Lehet, hogy ez a casting hete, de casting nincs. Abban az értelemben legalábbis semmiképp, ahogy többen is minősítik a lehetséges köztársaságielnök-jelöltek kiválasztását. Elrettentő példaként emlegetik a Gyurcsány Ferenc 2009-es lemondása miatt előállt helyzetet, amikor nyilvánosan keresték a miniszterelnök utódját a belpolitikai és pénzügyi válság kellős közepén, s ez akkor valóban a kétségbeesés, a tehetetlenség, a kapkodás számtalan jelét mutatta, bár végül sikerült a lehető legjobb embert kiválasztani a feladatra. Most azonban alapvetően más a helyzet, mert nem válságban, hanem a kiütéses győzelem után kell megtalálni a megfelelő embert a megfelelő (bár nem is pontosan tudjuk, milyen) szerepre.
Elsőre nem sikerült, pedig a terv szinte álomszerűnek látszott. Hogy olyan elnök álljon az ország élén, akinek hihetetlen szellemi teljesítményét itthon és az egész világon elismerik, aki ereje teljében van, aki ráadásul nő, családanya, aki politikailag semmilyen oldalon nem szerepelt, nem lehet rá semmi rosszat mondani, nos, ilyen csak a mesében létezik, és ez a mese mégis majdnem valósággá vált. Mert persze mindenkire lehet rosszat mondani, például éppen azért, mert politikai kérdésekben soha nem nyilvánult meg, nem köteleződött el sem egyik, sem másik oldal mellett, vagy azért, mert zsidó magyarnak született, és így egyesek szerint nem képes a magyar nemzet egységét hitelesen képviselni. Nem mintha ezekkel a miniszterelnök nem lett volna tisztában, de nyilvánvalóan éppen ezeknek a tulajdonságoknak az összessége miatt gondolta úgy, hogy Polgár Judit ideális jelölt az egész társadalom képviseletére, és ezt a maga részéről azonnal jelezni is kívánta. Feltehetően még Polgár zsidóságára is úgy tekintett, hogy ha valamivel túl lehet lépni a még meglévő előítéleteken, akkor egy ilyen minden vitán és kétségen felül álló személyiség megválasztásával erre is esély nyílik.
Sajnos nem nyílt. A miniszterelnök láthatóan szívből jövő és őszinte lelkesedésében előreszaladt, és ezzel azt a látszatot keltette, hogy már minden eldőlt, holott még a kiszemelt jelölt sem mondott igent a felkérésre. Nem csoda, hogy ezek után nem is mondhatott.
Magyar Péter politikai hibája azonban – amelyért rögtön teljes felelősséget vállalt – egy jó ügy érdekében elkövetett hiba volt, és azt jelezte, hogy nemcsak politikai hasznot remél (nyilván persze azt is), hanem ideális célokat is képes kitűzni.
Hogy ez árt-e, ártott-e neki politikailag, még nem tudni. De ha esetleg veszítene is a népszerűségéből, érdemes volt megpróbálnia, és aztán tanulnia belőle. Mégpedig a finomhangolás művészetét. Magyarnak hihetetlen politikai szeme és füle van, mindent meglát, mindent meghall, mindenre azonnal reagál, de gyakran gyorsabb, mint a közönsége. Ahhoz, hogy a célját elérje, bizonyos esetekben le kell lassítania. Mint ahogy most is teszi, amikor Polgár Judit nemleges válasza után elkezdte a némelyek által lekicsinylően castingnak nevezett kiválasztási folyamatot.
Mert nem úgy zajlik ez, hogy Orbán Viktor és pár embere eldönti, kiválasztja, jelöli, majd megválasztja egyik csatlósát, majd bukott emberét a másik után, hanem felbátorítja a közvéleményt, hogy szólaljon meg, tegyen javaslatokat. És jönnek is az indítványok közismert, tekintélyes személyiségektől, jogászokra, történészekre, tudósokra és másokra, a miniszterelnök pedig jelzi is a nyilvánosságnak, hogy beszélgettem Romsics Ignáccal, találkoztam a vidéki prókátorral.
Nem tudjuk, kivel mire jutott, mint ahogy azt sem, vajon a megkérdezettek mire jutnak.
De egy biztos: Polgár Judit visszalépése kinyitotta a demokratikus nyilvánosságot.
Mindannyian benne lettünk a nagypolitikában, mindannyian bele akarunk szólni, és ritka közéleti aktivitással várjuk, hogy mi és ki lesz belőle. A Fidesz sötét kamarillapolitikája után ennél többet és jobbat nem is várhattunk. De megérdemeljük.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.