Homályos már az emlék, de azért itt él bennem: Torgyán Józsefet óriási ünnepléssel köszöntötte a Fradi szurkolótábora az Üllői úton. A néhai kisgazda elnök ebből arra a következtetésre jutott, hogy messze ő a legnépszerűbb politikus Magyarországon. Aztán hamarosan szembesülnie kellett a valósággal, valójában a magyar társadalom többsége ejtette őt; soha többé nem tudott visszatérni a politika élvonalába. Nos, ez jutott eszembe, amikor néztem a képeket, amelyeket Orbán Viktor küldött a közösségi médiába: útban Tusnádfürdőre, illetve megérkezve Erdélybe úgy köszöntötték, úgy fogadták, úgy fényképezkedtek vele, mintha rajta kívül nem is lenne más említésre méltó személyiség e két hazában. Eközben a szigorú valóság a felmérések szerint az, hogy Orbán már nagyon elveszítette varázsát, befolyását, a volt miniszterelnök saját múltját üldözi, de nem az látszik, hogy utol tudja érni.
Most megint mozgalmat hirdet, lényegében önmagáért, éppúgy, ahogy ezt tette még a választási kampány időszakában. Akkor Harcosok Klubját, később Digitális Polgári Köröket szervezett, és azt hitte, sikerre van ítélve. Most, immár ellenzéki pozícióból, az ellenállást emelte központi témává, amely köré majd összegyűlnek a derék hazafiak.
Kijelölte a központi témát is; e szerint Magyar Péter önkényuralmat épít maga köré, és neki, a jogállam első számú harcosának a demokrácia érdekében ez ellen fel kell lépnie, meg kell akadályoznia.
Visszaköszönnek a régi fideszes kommunikációs panelek: szinte minden mondatban, minden gondolatban, minden megszólalónál felbukkan az önkény kifejezése, pontosan úgy, ahogy hajdanán a polgár, később a háború és béke, Soros vagy Brüsszel…
Most tehát önkény van, melynek következményeként máris bojkottot hirdetett; Sulyok elnök leváltása olyan casus belli, ami indokolttá tesz minden ellenállást. Orbán szerint – aki ugye azt hiszi, hogy a szavának még mindig van súlya, és a Fidesz vele együtt a kutatási eredményekkel szemben újra erős, megerősödve került ki a súlyos választási vereségből – minden döntés, amelyet a kormány és a parlament hoz, innentől kezdve illegitim, ezért ki is marad a párt és ő maga azok megerősítéséből.
Torgyán, szintén a homályos emlékeim szerint, viszonylag jól dolgozta fel kiesését a politikai életből, amit alapvetően éppen Orbán cselszövésének köszönhetett, Orbánból viszont hiányzik ez a belátási képesség. Nem látja, nem képes látni, hogy április 12. számára is egy határvonalat jelentett, ami nem azt jelenti, hogy nem lehetséges a visszatérés, de nem most, nem akkor, amikor az emberek nagy része rádöbben arra, hogy mit művelt ezzel az országgal és a pénzünkkel tizenhat év alatt. A volt miniszterelnök szűk négy hónap után, amikor valóban naponta esnek ki a csontvázak a szekrényéből, az ellenzéki lét összes eszközét beveti abban a hitben, hogy még mindig hisznek neki.
Torgyán József tudott szeretetre méltó is lenni, elsősorban azért, mert képes volt önmagát kívülről is figyelni. Orbánból teljes mértékben hiányzik ez a képesség;
ő már őszre meghirdette a teljes ellenállást, ezt készíti elő. Csakhogy erősen fogynak az emberei; van, aki kiábrándult és távozik, és van, aki a csontvázakkal együtt zuhan a mélybe. Orbán most az ellenzék vetérének képzeli magát, de ez is csak a képzelet szüleménye. Ahogy Laczó Adrienn fogalmazott: nem vezére ő már semminek…