Amíg gyerek vagy, minden sokkal egyszerűbb. Elég pár téglát letenni a két kapunak, és már a legolcsóbb labdával is le tudsz játszani egy egész világbajnokságot. És elég hozzá rajtad kívül egy másik srác a tömbházból (nekem néha egyedül is ment, de ketten kétségkívül jóval szórakoztatóbb; ahogy nő a létszám, úgy nő az izgalom). Mert amint gurulni kezd a labda, ahogy passzolsz és cselezel, és főként gólt rúgsz: megszűnik a világ. Hiába sipítozik a szomszéd néni, mert félti a poroló mögötti kardvirágokat, hiába morog a szomszéd bácsi, hogy túl nagyokat döng a labda a garázskapun, ez mind csak háttérzaj, nem is jut el hozzád, mert a te füledben a lelátókon ülő tömeg zúgása morajlik.
Igazából addig jó a foci, amíg ki tudja zárni a külvilágot. Pontosabban, amíg a világ arra a pár négyzetméterre szűkül; legyen a pálya a garázsok előtti meghagyott betonplacc vagy a világ legnagyobb stadionjának gyepszőnyege.
Csakhogy eljön a pont, amikor egyre több minden szűrődik be ebbe a burokba a politikától kezdve a pénz mindenekfelettiségéig, és még száz és száz emberi gyarlóság. Miért pont ez a csoda lenne különb?
Felnőttként már egyre több szempontot kell kikapcsolnom ahhoz, hogy pillanatokig átéljem a régi, bizsergető érzést. Amikor apám először elvitt egy meccsre, szinte remegtem az izgalomtól. Szatmárnémetinek két nagyobb csapata volt, mi az Olimpiának drukkoltunk. A klub nem hagyott nagy nyomot a focitörténelemben: jobbára az erdélyi B liga oszlopos tagja volt (három B csoport volt az országban a földrajzi elosztás miatt), nagy ritkán felkerült az A ligába, de ott nem húzott ki egy szezonnál többet. Sosem felejtem el, az egyik ilyen nagy feljutás után úgy kezdte a szereplését a Nagy Országos Bajnokságban (mert akkor mindent nagybetűsnek éreztünk), hogy hazai pályán máris elkapott egy nagymenő bukaresti csapatot, sőt nem is hogy elkapta, hanem kitömte három góllal. Ez azt jelentette, hogy a klub elnöke bekerült a hétvégi elemző műsorba, ahol átbeszélték a forduló eseményeit. Ez a legnagyobb kereskedelmi csatornán ment (a kilencvenes évek közepén járunk, a román foci egyik csúcspontján), a műsorvezető pedig, miután kitárgyalták a bajnoki nyitány legnagyobb meglepetését, végezetül odafordult a kiscsapat vezetőjéhez, és a legőszintébb érdeklődéssel, szinte már atyai hangon megkérdezte: És pénzük van? Ami azt jelentette, hogy van-e jövőjük itt, a nagyok közt.
Persze addig is tudtam, hogy a foci nem független a pénztől, de akkoriban még eszébe se jutott senkinek az, ami egy mai vébéközvetítésen rendszeresen elhangzik: mekkora a két válogatott közötti különbség euróban kifejezve. Vagyis hogy most egy 160 milliós csapat mérkőzik meg egy 730 millióssal. És akkor már nem is játékosokat látok mozogni a pályán, hanem számokat és bankkártyákat.
A szatmáriaknak kevéske pénzük volt, így a jövőből is kevesebb jutott nekik országos szinten. Ma már a harmadosztály stabil részvevői. Viszont biztos vagyok abban, hogy ma is hasonló izgalom fogna el, ha kimennék a meccseikre. Olyan izgalom, amit sehol másutt nem élhetnék át. Hiába voltam életemben egy ízben már világbajnoki elődöntőn is. Münchenben, ahol a portugálok maradtak alul a franciákkal szemben, már nem zsigeri izgatottság vett erőt rajtam, hanem olyan „műértői”. Mint amikor a Mona Lisa előtt áll meg az ember, és érzi a nagyságot, a művészettörténeti súlyát, a zsenialitás szele meglegyinti, valahogy mégis az csúszik ki a száján, hogy: „Milyen kicsi”. Talán ezért is volt az, hogy ezt az egy meccset nem számítva, amelyre zugárusoktól vettem jegyet az utolsó pillanatban, sosem voltam nagy tornák meccsein, de még bajnokin se. Nekem az Olimpia kicsinysége jelenti ma is az igazi nagyságot. A többire bizony sajnálnám azt a töméntelen pénzt, ami a kiutazással és szállással is jár.
Onnan jut mindez eszembe, hogy Dusinak spanyol mezt hozott a nejem Málagából ajándékba. Persze nem a hivatalos boltból, mert ott méregdrága, ezért nincs is a hátán se név, se szám (pedig elvileg yamalosat szeretett volna), csak a mez, persze még egy csillaggal.
A hatásból viszont semmit sem vesz el. Amikor felvette és kiment az udvarra focizni magában, tudtam, hogy ugyanazt éli át, mint én negyvenvalahány éve. Azt viszont irigyeltük a nejemtől mi ketten, hogy az az isteni szerencse érte, hogy pont abban az országban lehetett, amelyik épp megnyerte a vébét, és láthatta, hogyan ünnepel a fél, ha nem a teljes város. (Nekünk már ez is élmény, hiszen negyven éve csak így, közvetett módon élhetjük át a torna lázát. Be kell érnünk mások történeteivel és örömeivel. Vagy bánataival.) A nejemet teljesen meglepte a kulturáltság. Bár kicsit tartott tőle, de a nagy tömeg ellenére sehol nem tapasztalt lökdösődést, még a lábára sem lépett senki, csak az öröm áramlott féktelenül. Pedig félős, mégis biztonságban érezte magát. És persze rá is átragadt a fieszta önfeledtsége, pedig nem túl sokat konyít a focihoz.
De hát nem is kell. Talán ez az utolsó ártatlansága még ennek a sportnak: képes összerántani nagyon különböző embereket egyetlen nagy buliba. A többit pedig megoldja a pénz, a befolyás és az ördögi Infantino.
