Fő mostanság a közélet minden résztvevőjének a feje. Annak is, aki egyáltalán nem szándékozik közélni. A köztársasági elnök személye még néhány napig e folyamatnak nem a legfontosabb, de mindenképpen a legjelképesebb része.
Amíg Sulyok Tamás a helyén maradt, nehéz volt átalakulásról beszélni. Nem fecsérelnék erre több szót… (Nyomdafestéket akartam írni, de hol van már a nyomda, és hol a festék?) A rengeteg kommentár közül Róna Péter és Elek István itt megjelent érveit emelném ki, ezek összefoglaltak mindent, amit erről egyáltalán érdemes elmondani. Van persze egyetlen szó, amely még rövidebben foglalja össze: a légiesített halmazállapot.
Éppen ezért mielőtt bármit mondunk a személyről, érdemes elgondolkodni az államfői intézményről, majd meghatározni, miféle fő illik oda.
Történelmi példákat idézni lehet, de nem érdemes. A magyar történelem nem sikertörténet. Volt jó és rossz királyunk, időnként magyar is, de inkább hagyjuk. Ijesztő volt néhány éve egy udvari festő mázolata, amelyen Orbán Viktor és Torgyán József egyszerre nyúl a koronához. Már sose tudjuk meg, kinek a fejére nyomta volna Torgyán: talán a sajátjára, Orbánéra, vagy egy harmadik fejre. Annyit azonban tudunk, hogy Torgyán Habsburg Ottónak a köztársasági elnöki széket ajánlotta fel, némi hátsó gondolattal. Ottónak, aki mindkét úriembernél okosabb és műveltebb volt, s nem kívánt III. Napóleont játszani. Az Európai Parlamentben – mondta – többet tehet Magyarországért.
Kossuth elnök-kormányzónak három hónapja maradt, Károlyi Mihály elnöknek ugyancsak. A többiekről jobb lenne nem beszélni, de nem lehet. Tildy Zoltán kisgazdapárti politikusból és lelkészből lett köztársasági elnök; miután vejét felakasztották, lemondott, s hosszabb ideig házi őrizetben maradt. Őt Szakasits Árpád, a felszámolt Szociáldemokrata Párt elnöke követte az elnöki hivatalban, majd a börtönben. Dobi Istvánból, a derék alkoholistából Rákosi csinált gazembert; ő csak az Elnöki Tanács elnöke lehetett, három másik senkiházi asszisztálásával. Aláírt mindenkinek mindent. Jött azután tsz-elnök, akadémikus. Kádár János töltőtollaként töltötték az időt, javukra írandó, hogy mással nemigen foglalkoztak.
A rendszerváltás után volt két, karakterben, felfogásban rendkívül különböző, de egészen kiváló elnökünk. Göncz Árpád, akit mindenki Árpi bácsinak szólított, és Sólyom László, aki nem kívánt „szeretett elnökünkként” funkcionálni, mégis az lett.
Mádl Ferenc hatalmas tudásával, pedagógiai képességeivel majdnem felért hozzájuk. Plagi bácsiról talán annyit, hogy több nyelvet beszélt, és a kést és a villát is tehetségesen forgatta... Őt követte két cikluson át Áder János, aki utódaihoz és Fidesz-kötődéséhez képest egészen emberszabásúnak látszott. Az utódokról, jaj, mit is mondjak? Bár közelről sohasem láttam, de a párizsi Sciences Pón végzett elnök asszonytól többet vártam volna, kár, hogy a szereposztási hiba későn bizonyult végzetesnek. A Sulyok már el lett vetve, kár, hogy a hazudozásnak akkor sem tudott ellenállni, amikor semmi haszna sem volt belőle. Nemzetiszocialista papából ellenállót csinálni meglehetős teljesítmény. De miért kellett hozzáhazudni a valódi antifasiszta-demokrata Sulyok Dezső rokonságát?
Hosszabb történelmi fejtegetés tárgya lehetne az elnököket fogyóeszközként kezelő magyar történelem, a bársonyszékből átmenet nélkül az akasztófa alá küldés hagyománya – de ez talán sok(k) lenne...
Itt a fele sem tréfa kérdés: milyen legyen a jó államfő, ha magyar? Lehet persze azzal elintézni: mint a nem magyar, de ezzel azért nem megyünk sokra. És miért éppen én mondjam meg? A válasz: miért éppen ne én?
Az alkotmányos monarchia természetesen sokkal jobb, mint az alkotmány nélküli köztársaság, de tartok tőle: nem nekünk találták ki. Akár a skandináv vagy a Benelux államok régebbi, akár az újabb spanyol példát nézzük, a trónra általában outsider (kívülről jött) kerül, csillapítva a forrongó ellentéteket, valamiféle össznemzeti kompromisszum eredményeként. Három tényező szükséges: a kompromisszumot előkészítő bölcs államférfi (esetleg több is), az országlásra alkalmas jelölt és a megoldást mint legkevésbé rosszat elfogadó közvélemény. Tegye fel a kezét a mai Magyarországon a kiröhögés kockázatát vállaló szakértő!
Milyen is legyen? Petőfit neveztem ki szakértőnek:
„Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány, gyönge báb...”
Erről mintha már hallottunk volna, ne szaporítsuk a szót.
„...S ne szád hirdesse ezt...”
Erről már kevesebbet. Manapság nagyon is fontos: ne legyen szájhős. És a legfontosabb:
„Hadd vesszen el az élet, ha / A becsület marad. (...) »Koldusbot és függetlenség!« / Ez légyen jelszavad.”
Az elveszett életre, a megmaradt becsületre akad néhány példa, ha nem is államfői szinten: Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Imre. A koldusbot és függetlenségből az előbbi általánosnak mondható. Károlyi Mihály saját birtokán kezdte a földosztást, Horthynak – finoman szólva – sok hibája volt, de nem lopott. Az utána következők úgyszintén. Miniszterelnökök szintjére szállva már bonyolultabb a kép, miniszterek esetében ennél is rosszabb. A sorból kiemelkedik a legutóbbi kormányfő, Orbán Viktor, aki saját állítása szerint nem vagyonos ember. Bezzeg a család – a hitvest, a vőt, a sógort, az unokatestvér unokatestvérét és a szomszédot beleértve... Az ellopott pénzek összeadási művelete állítólag folyik.
A nyelvismeret, többes számban, előfeltétel. A hitvány, gyenge báb ellentéte az autonóm egyéniség. A kissé érdes nem hiba. Sólyom László azzal kezdte, hogy nem kíván „szeretett elnökünk” lenni. Ez nem is sikerült: zöldsége, szókimondása annyi megbecsülést vonzott, hogy akár szeretetnek is nevezhetjük.
Többen feltételként szabnák a jogi és államigazgatási ismeretet. Az államfő természetesen a jogállam első számú védője, de ehhez nem diplomára, hanem szakértőkre van szüksége.
Mind a korábban leköszönt(ött) köztársasági, mind a lehetséges elnökről szólva elhangzott az elnöknő kifejezés. Nézetem szerint a nemet sztereótípushoz, azaz képzelt karakterhez kötni nagy tévedés. Az előző nem nőisége miatt bukott meg, a felkért nem emiatt utasította vissza a megtiszteltetést. Másként mondva: Polgár Judit valóban nőiesebb, mint Bárándy Péter vagy Romsics Ignác, de nem ezen múlt… Mexikó jiddis családnevű elnöknője – az állampolgárok legnagyobb megelégedésére – a „férfiasságnak” tulajdonított kemény kézzel és szóval végzi, amit rábíztak. Ugyanezt láthattuk Indiában Indira Gandhi és Izraelben Golda Meir esetében.
Polgár Judit finom és nőies volt, amikor visszautasításának okául a nemzet egységének hiányát jelölte meg. Magyar Péter, ezúttal nem hibázott, talán maga se tudta, hogy az ország antiszemita csőcseléke hány százalékot tesz ki. Ukrajnának, Mexikónak lehet zsidó hitű elnöke, szeretett hazám nem ebben a kategóriában ámokfut!
Nem vállalkozom névdobálásra, különösen nem olyan olyanokéra, akiknek eszük ágában sincs vállalni a hálásnak nem mondható feladatot. Félénken említem, hogy a kizárólag protokollcélokra használt „gyenge” elnök, illetve a „félprezidenciális”, azaz a végrehajtó hatalmat a miniszterelnökkel megosztó, közvetlenül választott elnök hatásköre különböző, ezért különböző alkatú egyéniséget igényel.
Itt és most a megoldás a parlamenti többségre és a miniszterelnökre hárul. Mi mást kívánhatnék, mint józanságot, türelmet, bölcsességet? Az ország és a politika felnőtté válási folyamatának sikerét.
