Nem elég, hogy az intenzív, megerőltető sportolás közben megizzadnak a résztvevők, hogy a július pokoli meleg. Vagyis nem elég a természetes izzadtság. Ezt is tovább kellett fokozni – természetesen nem a sport érdekében, hanem a minél nagyobb bevételért. A korábbi 16, 24, majd 32 helyett ezúttal 48 csapat viaskodhatott, így már több mint száz meccsre lehetett extra drága belépőjegyeket és közvetítési jogokat eladni. A három rendező ország közül az Egyesült Államokban és Kanadában nem igazán népszerű a foci, így aztán maximálisra kellett fokozni a felhajtást show-programokkal, sztárokkal, elnöki bohóckodással. Dübörögtek a reklámok is, kihasználva minden perc üresjáratot.
A világbajnoki döntőnél már nem is volt egészen világos, mit lát az ember: látványos esztrádműsort labdarúgóbetétekkel, vagy fordítva. A látványcsinnadratta érdekében sikerült 25 percesre nyújtani a mérkőzés szünetét. Bravó! Ettől lesz népszerűbb a foci Amerikában?
Különös ízt adott a rendezvénynek az is, hogy az egyik rendező, az USA máig fegyveres konfliktusban áll Iránnal, amelynek a csapata szintén ott volt a tornán. (Hasonló problémát jelentett 2018-ban az oroszországi helyszín.) Nem számít! Mint ahogy azt is le kellett nyelni, hogy Donald Trump közbenjár a FIFA-nál, hogy függesszék már fel egy piros lapot kapott amerikai játékos eltiltását, mert nagy szükség lenne rá Belgium ellen. És engednek neki. Semmi gond, elnök úr, játsszon csak az a Balogun, talán nem is volt jogos a kiállítása. Szerencsére a házigazda csapat így sem jelentett akadályt a belgáknak.
A videóbírózás is egyre több izzadságcseppet okoz. Fontos újítás volt a legvitásabb helyzetek korrekt megítéléséhez, de egy ponton túl kezd teherré válni. A VAR egy igazi, kérlelhetetlen bürokrata. Képtelen emberi módon mérlegelni. Észrevesz minden apróságot, nem érdekli, hogy nincs jelentőségük, és így ítéletével befolyásolni tudja az eredményt, a mérkőzés alakulását. Kit érdekel egy kis lökdösődés szöglet előtt, ha a beívelés után gól születik? Miért olyan fontos, hogy egy játékos hajszála leshelyzetben hozzáért a labdához? Arról nem is beszélve, hogy a videóbírózás megszüntette a les megítélésénél az egy vonal fogalmát. Számára nem létezik ilyen. Kimutatja, hogy a támadó fél centivel a védő előtt van. Ezért aztán rengeteg gólt nem adnak meg, a játékosok és a nézők nem tudnak azonnal ünnepelni, mert hátha a videóbíró érzékelt valamit.
A tévék is túligyekszik magukat. A sok szakmai meg tisztán hájpoló körítés közt lassan eltűnik az étel. Az M4 is ott loholt a sorban, bár szerencsére távol volt az élbolytól. Jó szakértői stábbal dolgozott, a helyzetelemzések rendre érdekesek, tanulságosak voltak. Ám hiába a hosszú felvezető műsor és értékelő farok, a fociról egy szinten túl nehéz nagy bölcsességeket mondani. Épp az az izgalmas benne, hogy hiába látni, melyik csapat a jobb, az eredmény megjósolhatatlan, mert apró mozzanatokon múlik. Minek adásról adásra meghallgatni, hogy majd minden a jobb helyzetkihasználáson múlik, meg ehhez hasonlókat? Teljesen érdektelenek voltak a csapatokról, játékosokról, korábbi eredményekről készült rövid videók, üres, közhelyes mondatkák, követhetetlen sebességű villanások. Ami pedig a közvetítést, a kommentárokat illeti: a vébé egyik meglepetése, hogy Varga Ákos és Ujvári Máté maga mögé utasította Hajdú B. Istvánt, aki mindinkább aránytévesztésbe esik. Még mindig vannak szellemes megjegyzései, de a statisztikahalmozása elidegenítő hatású. Megy a játék, és azt kell hallgatnunk, hogy mondjuk egy csapat eddig tizenkétszer játszott az adott időpontban, és csak kétszer nyert. Persze lehet, hogy sokan ezt élvezik.
A legfárasztóbbak azonban mégiscsak maguk a műsorszámok voltak. A meccsek. Különösen az első, csoportkörös szakaszban.
Rengeteg közepes technikai tudású és kreativitású együttes tanult meg fegyelmezetten védekezni. Állnak a kapujuk előtt, lezárják a tereket, blokkolnak, rugdalják előre a labdát, hátha összejön egy kontra vagy egy sikeres pontrúgás. Sokszor össze is jön, a jobb csapat meg szenved, a nézőkkel együtt, mert nincs igazi, élvezetes játék. Mindent a győzelemért! Az argentinok ennek érdekében attól sem riadtak vissza, hogy kíméletlenül, tudatosan felrugdalják az ellenfél játékosait. Az angolok elleni első félidejük durvasága vérlázító volt, de a döntőt is befejezhették volna nyolc játékossal. Nagy szerencse, hogy a spanyol válogatott kimagasló játéktudása, fegyelmezettsége, türelme végül felülkerekedett a sunyi focin.
Sokatmondó, hogy a torna legnagyobb élményét az Anglia–Franciaország-bronzmeccs jelentette. Ahol már nem volt nagy tét, bénító versenyláz. A játékosok kímélték egymást, lehetett nyugodtan, jókedvűen focizni. Sok szakértő szerint ez így komolytalan volt. De éppen ez a „komolytalanság” segített abban, hogy kibontakozzon, átélhetővé, csodálhatóvá váljon a labdarúgás igazi, egyedülálló szépsége. Pazar megoldások, tapsot kiváltó cselek, átadások, kombinációk – és tíz gól. Végre maga a játék, sziporkázóan, békítően, ünnepi szinten.
