Kevés ritkább műfaj létezik a magyar közéletben, mint amikor egy korábbi politikai szövetséges nyilvánosan beismeri: nem vettem észre (vagy talán nem akartam észrevenni), mi történik. Skrabski Fruzsina vállalta a sebezhetőséget, hogy kiírja magából, „megfőttem a nagy, nemzeti vízióban”, akár a béka a fazékban. Bár elismeri, hogy látta a Fidesz romlásának jeleit, egyrészt benyelte a nagyobb jó (az ország java) érdekében, másrészt hitt a látszatnak, vagyis a – szerintünk kezdettől fogva álságos – keresztény-nemzeti narratívának, amiből „szépen lassan elfogyott a tartalom, és maradt a félelemkeltés meg egymás utálata”.
Még azt is felismerte, hogy a Fidesz működését egy bántalmazó kapcsolat metaforájával lehet leírni. Noha az analógiát aztán egyből rávetíti Magyar Péterre, aki szerinte még nagyobb bántalmazó, önmagában ennek a nyelvváltásnak jelentősége van: korábban a Fideszt a közösség, az összetartozás, a nemzeti önbecsülés nyelvén írta le, most a sérülés, a kiszolgáltatottság és a trauma nyelvét használja. Ugyan a sebezhetőséget sutba dobva végül visszatér a politikai félelemkeltés nyelvéhez, ettől még értékelni kell, hogy az egykori fideszes értelmiség, amelyet kihangosít, eljutott a tagadás fázisából az önreflexióig.
„Nem tudtam, milyen a valóságos Fidesz, mert az csak most látszik, amikor mindenkit otthagytak az út szélén” – írja, ami még némi empátiát is kiválthat, azzal együtt, hogy végtelen naivitás az alapja, amit a szerző saját „vakságaként” definiál, ezért kér bocsánatot (nem tudjuk, kitől).
De az identitásvesztés és a politikai árvaság érzése valós, megkérdőjelezhetetlen. Ejtették őket, lemondtak róluk, mentették a saját irhájukat, és most kastélyokból, kínai multik igazgatóságából és stadionpáholyokból nézik le egykori szavazóikat. És dühösek rájuk, mert nem nyertek nekik újabb választást, elárulták őket.
A demokrácia, amely mellett a szerző többször is hitet tesz, nem attól működik, hogy egyszer majd találunk egy „kedves, jó szándékú embert”, aki békét teremt az országban. Hanem attól, hogy nem kell többé megváltókat keresni, sem kritikátlan hittel tekinteni a politikai tevékenységükre. De nem is az egyszemélyes kormányzásukra kell feltenni mindent, hanem egy erős demokratikus intézményrendszerre. Ez az a felismerés, amely még hiányzik ebből a történetből.