Nos, éppen ezért. Mert korszerűtlenek. Ez nem egyszerű múltba fordulás. A lényeg, hogy kilépünk a jelenből, az unalmassá váló trendekből, a kiüresedő szavakból, hangzásokból, ritmusokból, látványokból. Vágyakozás más formák, szellemiség iránt. Nem véletlen, hogy sok nagy kulturális-művészeti újjászületést a múlt mintái ihlettek. Visszatalálni a görögökhöz, az őskereszténységhez, a forradalmi avantgárdhoz. És megújulni. A múltból ugrani a jövőbe, hogy kimozduljon a helyéről a jelen.
Sokáig úgy gondoltam, hogy amikor előszeretettel régi tévéfilmeket, tévéjátékokat nézek a televízió online archívumában (amelynek sorsa remélhetően nem a megszűnés, hanem a továbbfejlesztés lesz), egyszerűen csak nosztalgiázom, megidézem a gyerekkor hangulatát. De nem! Ezek a hol jóra, hol közepesre sikeredett művek sokszor megmozgatnak. Tetszik a másságuk. A ráérős, szituációkban elmerülő tempó, a kissé teátrális, mégis erőteljes, karakteres színészi játék, a gyönyörű orgánumok zenei rezgése. No meg az eszelős elmerülés a történelmi-társadalmi lét erkölcsi konfliktusaiban. A lét értelmének megkérdőjelezése, ami csak akkor érhet el ekkora hőfokot, ha még hiszünk az értelmes létben.
Most nyilván a veszteség fájdalma és a kegyelet hajtott, hogy böngésszek Szilágyi Tibor alakításai között. Ám a halál távolságteremtő fehérsége nem bírt el művészetével, amely szinte azonnal visszalökött az élet, a reflexiók, az útkeresés izgalmába.
A Hideg napoknak máig csendesen kultikus pillére Szilágyi Pozdor zászlósa, aki a hazafias kötelesség érzéketlenségének burkában semmit sem akar érteni az újvidéki vérengzés bűnéből. A színész ugyancsak elkoptathatatlanul izgalmas, összetett figurát teremtett a Gorkij műve alapján készült Az áruló forradalmár főhőséből (1974, rendezte Dömölky János), aki egykor a cári titkosrendőrség szolgálatába állt. Kényszerű önvizsgálata itt már reflektív, bölcseleti mélységeket kap, de a burok hasonló: az érzelmek maximális lefojtása, a rideg, racionális pszichologizálásba menekülés. A teljes elidegenedettség állapotába, ahol még a cinizmusnak sincs helye. Ezzel az első pillantásra ijesztőnek tűnő rezdületlenséggel azonban azonosulni lehetett, mert átitatta a csalódás, a kiábrándulás keserűsége, amely legerősebben talán a bűnbe sodródásban élhető meg.
Felidézhetünk kiemelkedő színpadi munkákat a Don Carlostól a Deficitig. És a streamarchívum kínálata elérhetővé tesz egy alighanem elfeledett tévéjátékot is, a Magellánt. Az Erdélyből 1984-ben áttelepült kiváló író, dramaturg, Kocsis István drámájából készült. Talán azért nem vésődött mélyebben emlékezetünkbe, mert keletkezésének idején, az 1970-es években túl megszokottak voltak a politikai áthallásokkal operáló, történelmi tárgyú erkölcsi drámák hatalomról, sorsfordító döntéshelyzetekről. Ma azonban különös erővel hat mindez, amit tovább fokoz a mű mély drámaisága. Magellán ellen expedíciója kritikus szakaszában fellázadnak tisztjei és matrózai. A zendülést leveri, a kérdés az, szükséges-e megtorlás is. Folyamatosan változnak a szempontok és hatásukra a döntések is.
Magellán a hatalom csapdájában vergődik. Képtelen eldönteni, erőszakkal vagy kegyelemmel szerezheti-e vissza a vállalkozásához nélkülözhetetlen bizalmat. Vagy létezik harmadik út?
És ő kiben bízhat? Számtalan változatot gondol végig társaival, ellenfeleivel, a dialógusok remek dinamikával járják körbe a konfliktus szinte minden aspektusát. A feszültséget itt éppen a cselekménytelenség, a bénultság, a szavak, gondolatok végtelen áradása okozza. András Ferenc rendező (két éve vesztettük el) kiválóan érzett rá a szerkezeti sajátosságban rejlő drámaiságra, nem ijedt meg tőle, hanem ellenkezőleg, rá építette koncepcióját. A szereplők alig mozognak. Többnyire állnak egymással szemben, beszélő fejek maradnak, amelyekből veretesen indulatos mondatokba burkolva törnek elő az egymásnak csapódó állítások, gondolatok Koltai János, Bujtor István, Iglódi István, Galán Géza, Vogt Károly orgánum- és dikciózenéjében. A vezérszólam Szilágyi Tiboré. Színészegyéniségének egyik alapvonása itt is működik, szikár, rezzenéstelennek mutatkozó hősként állítja elénk Magellánt. Aki igyekszik a racionalitásba fagyasztva kihordani a belső állapotváltásokat, az erkölcsi vívódást, a döntés emésztő felelősségét, hogy végül, a kivégzés parancsa után hiteles kiáltással törjön elő belőle a fájdalom: Álljatok meg!
Hiába a rejtőzködés, nem tud azonosulni a hatalom logikájával. Lebilincselő szellemi-erkölcsi lüktetés. És lehet, csak annyi a titka, hogy ma szokatlanul hat.
