„Orbán Viktor egyet nagyon tud, Pride-ot szervezni”

Ismét téma az LMBTQ a parlamentben, zászlók esnek a Dunába, szombaton pedig megtartják Budapest Pride vonulást. Hogy ítéli meg a magyar társadalom a kérdéskört?

Érdemes összehasonlítani a helyzetet a múlthoz és a világhoz, környező országokhoz képest. 2010 óta érdekes dolognak lehetünk tanúi: a jogi szabályozás egyre elutasítóbb, ellenségesebb volt az LMBTQ-emberekkel. A melegek és biszexuális emberek elfogadottsága viszont nem ezt tükrözte, azaz a jogi szabályozás nem a társadalmi attitűdöket tükrözte. Az állam elutasítóbb volt, mint az állampolgárok. Júniusban kijött több kutatás, felmérés a Mediántól és a Republikon Intézettől, és ezekben az állt, hogy a magyarok többsége visszavonná a LMBTQ-embereket korlátozó intézkedéseket, és a házasságkötés és örökbefogadás támogatottsága 60-70 százalék körüli, kétharmados. Egy másik érdekes kutatás azt vizsgálta 2019 és 2023 között, hogy ki ismert LMBTQ-embert. 2023-ban a magyarok 54 százaléka ismert ilyet, 2019-ben viszont ez a szám csak 24 százalék volt. És ez azt jelenti, hogy akinek van saját barátja, ismerőse egy társadalmi kisebbségből, azzal nehezebb elhitetni mindenféle propagandisztikus szörnyűséget. A magyar társadalom legalább több mint a felében emiatt nem működött az ellenségkép gyártása.

A helyzet tehát nem jó, de nem is reménytelen.

Nézzünk körül Európában. Van egy index, ami méri egy 0-100 pont közti skálán az LMBTQ-egyenlőséget, és Európán belül Németország és Spanyolország az első 100 ponttal, a lista végén pedig Oroszország áll 35 ponttal. Magyarország 57 ponttal áll, Ukrajna és Lengyelország 58, Románia 60, Szlovákia 65, Litvánia 66, Szerbia 67, Észtország 73, Szlovénia 81 pedig ponttal, utóbbi két országban házasságegyenlőség is megvalósult. Tehát a szomszéd országokhoz képest is le vagyunk maradva. Így nézve viszont nem teljesítünk jól. LMBTQ-kollégáink, -barátaink, családtagjaink nem érezték magukat komfortosan itt, és sokan el is hagyták az országot az elmúlt 5-10 évben. Tehát a NER szándékaihoz képest jobban állunk, de Európához képest rosszabbul.

Gondolom, ez az index a jogi környezetet is beleveszi az értékelésbe, ami ellenséges volt.

Igen, ez így van. Van egy szivárványtérkép nevű index, amit az ILGA-Europe a homo- és transzfóbia elleni világnapon, május 17-én publikál, ezen egy ideig jó pontszámokat kaptunk, mert elég jól működött a jogi szabályozás. Például az egyik első ország voltunk, ahol törvényben volt tiltva a szexuális orientáció és nemi diszkrimináció. És egy Egyenlő Bánásmód Hatóság is volt, amely felvilágosítással, kommunikációval növelte a tudatosságot a társadalomban. Ez sincs ma már - remélem, valamilyen hasonló intézmény lesz az idei rendszerváltás után.

Nyilván a korábban említett index az LMBTQ-ismerősök növekedéséről sem azt jelentette, hogy megsokszorozódott az ilyen szexuális orientációjú emberek száma a társadalomban, hanem hogy felvállalták magukat, jobban meg merték ezt tenni, ami egy pozitív változás hatása lehetett, és ehhez civilek, jogvédők, aktivisták munkája is kellett.

A jogvédők hihetetlen munkát végeztek az utóbbi 16 évben, erős ellenszélben, de korábban is. Én amúgy mindig elcsodálkozom azon, amikor valaki azt mondja, náluk a munkahelyen, iskolában nincsenek melegek, LMBTQ-emberek. Ez statisztikailag nem lehetséges - mindannyiunknak vannak LMBTQ-ismerősei, csak legfeljebb nem tudjuk róluk, nem tisztelnek meg minket e tekintetben a bizalmukkal. A NER-ben a támadások társadalmi szolidaritást váltottak ki, és ha kialakul egy ilyen szolidáris mikroklíma, akkor ez is hozzájárulhat, hogy jobban megosztják a másikkal a saját helyzetüket, gondjukat.

Talán az is segíthetett, hogy 2025-ben a kormány lekezelően, arrogánsan beszélt a Pride vonulásról, majd be is tiltotta, ennek ellenére 3-400 ezer ember kiment rá. Milyen visszhangja volt ennek a meleg közösségek körében?

Ez egy szimbolikus fordulópont volt, amikor túlcsordult a pohár. Ebből a szempontból szerencsés volt, hogy az LMBTQ-emberek gyülekezési szabadságának sérelme összetalálkozott általában a magyar társadalom gyülekezési szabadsággal kapcsolatos preferenciáival. Fontos kiállás volt ez a Budapest Pride mellett, de túl is mutatott rajta. Nem az LMBTQ-emberek iránti mámor öntötte el a társadalmat, hanem kifejezték, hogy elegük van ebből a rendszerből, aminek mindannyian az áldozatai voltunk. Akikkel beszélek LMBTQ-barátaim közül, nekik is fontos megerősítés volt, de nem akarják ezt túldimenzionálni, nem várnak most is százezreket. De a korábbiakhoz képest nyugodtabb, relaxáltabb környezetben zajló eseményt várnak a tavalyi súlyos pénzbüntetést és arcfelismerős kamerákat ígérő helyzet után (ezeket a kamerákat amúgy az eredeti útvonalra szereltek fel, amelyről a rendőrség ugye leterelte az embereket a Mi Hazánk akciója miatt). Erre mondták viccesen, hogy 2025-ben Orbán Viktor egy dolgot nagyon tudott: Pride-ot szervezni, a világ egyik legnagyobb ilyen eseményét "szervezte meg". Jöttek külföldről politikusok, akár nem hivatalosan is, sokan jöttek demonstrációs jelleggel. Ez idén várhatóan nem lesz, felszabadultabb Pride-ra számítok.

Ha jobban boncolgatjuk az adatokat, generációsan, településtípusok és iskolázottság szerint hogy alakulnak az elfogadás magyarországi számai?

Szalma Ivett kollégámmal végzünk ilyen kutatásokat, és azt látjuk, hogy a nők, fiatalabbak, magasabb iskolai végzettségűek elfogadóbbak, ebben nincs sok meglepetés. A vallásosság érdekes, sokan gondolnák, hogy az istenhívők kevésbé elfogadóak, de nem így van. Az aktív vallásgyakorlók, rendszeres szentmisén, istentiszteleten résztvevők körében tapasztalható a kisebb elfogadás, de ők egy kisebbség. Ám a vallásosság önmagában nem jelent kirekesztést. A településeknél érdemes megjegyezni, hogy a felsőoktatási intézmények általában nagyobb városban vannak, tehát összefügg az iskolázottság a településmérettel, és aki nagyobb városban él, sokkal kevésbé érzi a társadalmi kontrollt - egy kis faluban inkább tud mindenki mindent mindenkiről, egy nagyvárosban a szomszédok kevésbé figyelik egymást vagy tudnak egymásról.

A fiatalok hozzáállása a kérdéshez, és úgy általában a szexuális orientációhoz is radikálisan más, mint az idősebbeké. Mennyire tudnak az előbbiek visszahatni az utóbbiakra, kicsit úgy, ahogy a politikában is megtörtént ez a választás előtt?

Én inkább az idősebbekkel foglalkozom, velük interjúzok sokat, például idősebb LMBTQ-emberekkel, és rájuk is igaz: máshogy keretezik a jogosultságaikat, az elérhetőnek vélt vágyaikat. Például a gyerekvállalás kérdése az idősebbek számára sokáig nem tűnt reálisan megvalósíthatónak. Általában elmondható, hogy az idősebbek értékválasztása „materialistább”, mert más volt a történetük: a túlélőgeneráció átélt háborút, és olyan élményeket - 1945, 1956, teljes újrakezdés külföldön -, amikor a túlélés érdekében kellett mindent mozgósítani. A „posztmaterialista” értékek közé tartozó szolidaritásra sokan csak azután tudnak figyelni, ha életük anyagi alapjai már kellően biztosítottak. Ezt Nyugaton hamarabb tudták elérni. A fiatalokra pedig ez még inkább jellemző itthon is: az alapvető szükségletek miatti aggodalom helyett tudnak foglalkozni például a klímaváltozással, összefogással, szolidaritással. Ez hat az idősebbekre is, akik szintén képesek tanulni, és ha lenne/lesz egy rendes közmédia, ami beszámol(na) mindenféle ilyen kezdeményezésről, akkor be tudnák vonni az idősebbeket még jobban. Az ember együttműködni szeret alapvetően, ebben tud jól élni, és ennek a Pride-nak is ez lehet az üzenete, hogy működjünk együtt, és mindenkinek jobb lesz.

Milyen gyorsan lehet elérni eredményeket, változást egy nagyon elutasító társadalomban?

Erre a spanyol társadalomban lezajlott természetes kísérletet említeném: a Franco-diktatúra által megtépázott, kulturális szempontból erősen vallásos társadalomban egy szocialista kormány vezette be 2005-ben a teljes házasságegyenlőséget, ami örökbefogadási jogosultsággal is járt. Választási ígéretük volt ez, annak ellenére, hogy nem volt többségi támogatottsága a kérdésnek. Ám a törvény maga üzenet is arról, hogy az állam mit tart normálisnak. És a spanyoloknál ezt láttuk, hogy a dolog normalizálódott, teljesen elfogadottá vált: az emberek látták, hogy velük nem történt semmi rossz, csak a mellettük lakó meleg vagy leszbikus pár boldogabban élt tovább. Nálunk meg van pendítve az azonos nemű párok általi örökbefogadás, ahogy figyelem a parlamenti vitákat, a házassági egyenlőségről viszont még nem hallottam. Most lenne itt az ideje a házasságegyenlőséggel jogot, és ezzel biztonságot adni az azonos nemű pároknak. Érdemes lenne ezt még a ciklus elején megtenni, mert idő kell ahhoz, hogy a társadalom feldolgozza az új normákat – bár az attitűdök szintjén, úgy tűnik, a magyar társadalom nagy része készen áll már ezekre a változásokra.