Politikai pártok és civil szervezetek egyik hívószava az átláthatóság, vagyis a transzparencia. Társadalmi viszonylatban és a közügyek tekintetében ez egy határozottan pozitív fogalom, olyan jelenségekhez szokás kapcsolni, mint a nyíltság, az őszinteség, vagy éppen az igazságosság. A hétköznapokban jogos elvárása az embereknek, hogy az állami intézmények, s velük együtt azok a szervezetek, amelyeknek beleszólásuk van a közügyekbe, átláthatóan működjenek. A hatalomra törő politikai pártok pedig mindenkor szívesen élnek a transzparencia ígéretével, amit aztán többé-kevésbé, de inkább kevésbé sikerül megvalósítaniuk. A transzparencia politikai értelmezése olyannyira uralkodóvá vált gondolkodásunkban, hogy már fel sem tesszük magunknak azt az egyébként meglehetősen kényelmetlen kérdést, hogy valóban jó-e, ha mindent a maga lemeztelenített valóságában átláthatóvá teszünk. Erről, a transzparencia kritikájáról ír a magyarul nemrég újra megjelent kötetében a dél-koreai származású német gondolkodó, Byung-Chul Han. A kortárs sztárfilozófus a tőle megszokott rövid, tömör esszéiben a transzparencia árnyoldalait mutatja be, és olyan fogalmakkal kapcsolja össze, mint például a leleplezés, az ellenőrzés és a pornográfia. (Utóbbit a titok teljes felszámolásának metaforájaként értve.)
Byung-Chul Han abból a feltevésből indul ki, hogy a transzparencia fogalmát a hétköznapokban olyannyira képesek vagyunk pozitív színben feltüntetni, hogy már-már fetisizáljuk, totalizáljuk azt. A transzparenciára ilyen módon rátekintő társadalom pedig a pozitivitás társadalma lesz. A pozitivitás azonban éppen az emberi léttel járó alapvető vonásaitól foszt meg bennünket, vagyis éppen azt veszi el tőlünk, amely a maga teljességében emberré tesz bennünket. A pozitivitás kritikája Byung-Chul Han filozófiájának kiindulópontja, legyen szó esztétikáról, etikáról, politikáról, vagy ebben az esetben a transzparenciával kapcsolatos társadalmi kérdésekről. A német gondolkodó szerint transzparenssé akkor válnak a dolgok, ha elveszítenek minden negativitást, ha kisimítják, elegyengetik őket, ha belesimulnak a kapitalista tőke, a kommunikáció és az információ zavartalan áramlásába. Így például a képek akkor válnak átláthatóvá, ha lehámoztunk róluk minden értelmezést és nem marad már más – mint a metaforikusan (is) értett pornó. A pornográfia éppen ott kezdődik, ahol eltűnik a titok, hogy teret nyerjen a totális közszemlére tettség és lecsupaszítás. A transzparenciának tehát nincs erotikája. A transzparens kép a pornó, a saját közzétételére redukált meztelen arc, ahogy Byung-Chul Han írja: Face – utalva a legnagyobb közösségi oldalra a maga lemeztelenített és ilyen értelemben átlátható nyilvánosságára. Ebből is látszik, hogy a transzparencia az élet minden területére rávetíthető, Byung-Chul Han filozófiájában pedig az átláthatóság kritikája szoros összefüggésben áll korábbi műveivel: A kiégés társadalmával, az Erósz haldoklásával és A szép megmentésével.
A pornográfia miatt elsőre talán hatásvadásznak tűnő érvelés mögött mély emberi vonatkozások lapulnak.
Nehéz ugyanis nem egyetérteni Hannal, amikor arról elmélkedik, hogy az emberi léleknek szüksége van olyan szférákra, ahol önmagában lehet anélkül, hogy állandóan elérné a másik tekintete. Amennyiben ezt elfogadjuk, úgy azt is könnyen beláthatjuk, hogy a lélekhez hozzátartozik egyfajta áthatolhatatlanság, amiből az is következik, hogy a totális megvilágítás kiégetné – vagyis a burnout, a lelki kiégés egy sajátos fajtáját idézné elő. Ez a gondolatmenet Hannál odáig vezet, hogy totálisan transzparens csak a gép lehet, mivel az életet jelentő spontaneitás, eseményszerűség és szabadság nem tűri az átláthatóságot.
Byung-Chul Han sosem könnyű olvasmány, minden mondatában egy egész filozófiai esszé mondanivalója sűrűsödik össze. Ez azonban nem szabad, hogy eltántorítsa az olvasót, még akkor sem, ha történetesen nem járatos a filozófiában. Han írásai ugyanis egy olyan ajtót nyitnak a világra, amiről eddig nem is gondoltuk, hogy ott van. Alapjaiban kérdőjelezi meg társadalmunk normalitását, és kellemetlen, de szükséges szkepszissel szembesíti az olvasót. Az már csak rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e, amit a mondani akar.
(Ford. Szabó Csaba. Typotex, 2026. 96 o.)
