Kozma Ani: Minden képeslap hazudik

Azt mondja, akkor változott meg minden,
amikor a kocsiban meglátta a gyerekeket.

Azt mondja, addig nem érdekelte semmi,
sem az emberek, sem a sikoltozás, sem a vér,
sem az, hogyan néz valaki,
amikor először érti meg,
hogy meg fog halni.
Miami éjszaka úgy világított,
mint egy óriási játékgép,
amelyből egyszer biztosan kipotyog a boldogság,
ha elég sokáig húzogatják a kart.
„A világ a tiéd” – hirdette a neonfelirat a város fölött,
mintha maga az éjszaka ígérné ezt minden éhes embernek.
A kubai menekült úgy kapaszkodott ebbe a mondatba,
mint fuldokló a mentőövbe,
mert aki egész életében lent volt,
az előbb-utóbb nem pénzt akar,
hanem bosszút.

Azt hajtogatta,
aki egész gyerekkorában polipot eszik,
annak a pénz először nem luxus, hanem oxigén.
Eleinte csak ügyes volt, később gyors, aztán kegyetlen.
A kokain pedig úgy ette ki belőle az embert,
mint sav a fémet, lassan, türelmesen,
fehéren világítva az éjszakát.
Miami ekkor már olyan volt körülötte,
mint egy szétnyitott pénztárca,
tele neonfénnyel meg hazugsággal.
A kubai ezt szerette benne.

Azt mondja, volt idő,
amikor még nevetett a legjobb barátjával,
amikor még hitt a szerelemben,
amikor még csak egy kubai kölyök volt,
aki túl sokat akart az élettől.
Később már mindenkiben ellenséget látott.
A háza olyan lett,
mint egy aranyból épített bunker,
fekete márvánnyal díszített szobákkal,
tele fegyverekkel, árnyékokkal,
és olyan csenddel,
amelyben az ember már a saját szívverésétől is félni kezd.

Azt mondja, a világ ilyenkor összemegy,
mint egy égő újságpapír.
Nincs barát. Nincs testvér. Nincs család.
Csak ajtók vannak,
amelyek mögött valaki biztosan ellene beszél.
A kubai ekkorra már úgy ült a nappalijában,
mint egy aranyba öltöztetett diktátor,
aki nem uralja a világot,
csak retteg tőle.
Előbb a legjobb barátja halt meg. Aztán a húga. Aztán ő maga is,
csak még tovább lélegzett.
Az ilyen emberek már nem tudnak sírni.
Csak lőni. Ordítani. Pusztítani.

Mesélte, eleinte csak gazdag akart lenni,
később már halhatatlan.
Miami tele volt olyan emberekkel,
akik mosolyogva pusztították el egymást,
és ő lassan közéjük tartozott.
A hatalom először csak kabát volt rajta,
később már bőr.
Nem a pénzt szerette igazán,
hanem azt az érzést,
hogy végre félnek tőle.
Egy idő után már nem lehetett tudni,
hogy a kokain beszél belőle,
vagy az a gyerek,
aki túl sokáig volt éhes.
Az ilyen emberek végül már nem emberek között élnek,
hanem félelmek között.

Azt mondja, az autó várakozott, a motor járt.
A bomba készen állt.
A bérgyilkos cigarettázott,
mintha csak buszra várna.
Az utca nyugodt volt,
mint egy napsütötte képeslap,
amit turistáknak árulnak Miami tengerpartján,
hogy ezt írják rá:
napfény, pálmafák, boldog vagyok.
Aztán a kubai meglátta a gyerekeket hátul.
Kettőt.
Valami ekkor megmozdult benne,
mint mikor egy halottnak hitt állat
hirtelen levegőt vesz.
Minden képeslap hazudik.
A másik férfi ordítani kezdett.
Hogy ezt meg kell csinálni.
Hogy a kolumbiaiak nem bocsátják meg a hibát.
Ő csak nézte a gyerekeket.
Talán saját magát látta bennük,
mielőtt először mondott igent
a sötétségnek.
Végül lelőtte a bérgyilkost.
Abban a pillanatban már tudta,
hogy aláírta a saját halálos ítéletét.

Azt mondják, a kolumbiaiak később úgy érkeztek,
mint valami bibliai csapás.
Lövések. Üvegszilánkok. Füst. Vér.
A villa úgy világított az éjszakában,
mint egy égő templom.

Azt mondják, a kubai mégsem futott el,
nem bújt el, nem könyörgött.
Vannak emberek,
akik egész életükben igent mondanak,
a pénzre, a hazugságra, az erőszakra.
Minden újabb lépésre lefelé.
A kubai is ilyen ember volt.

Azt mondják, egyszer mégis nemet mondott.
És akkor kialudt minden fény a házban.