Nem sokkal a választások előtt kerestük egy interjú kapcsán. Akkor azt mondta, nem szeretne nyilatkozni, amíg Orbán Viktor kormánya van hatalmon, mert szakmailag tönkretették, s ha nem jön semmilyen változás, külföldre költözik. Milyen tapasztalatok vezettek odáig, hogy teljes ellenállással forduljon a Tisza Párt előtti rendszerhez?
Az én szakmám a művészet, mindenfajta zenét játszom. 2008-ban jöttem haza Amerikából, s úgy voltam vele, itthon majd kamatoztathatom a kint szerzett tapasztaltaimat. A 2010-es évektől azt éltem meg, hogy nem sok babér terem itt nekem, láttam, hogy a zenészbarátaim külföldre menekülnek, nem érzik itt komfortosan magukat. A szakma elitjével dolgoztam, nem az akadályozott a kiteljesedésben, hogy nem fogadtak el mint zenészt. A hozzáértő, képzett embereket elkezdték lecserélni, és párthű szolgákat tettek be a jobbnál jobb helyekre, s ez alól a pályázatok sem képeztek kivételt, gondoljunk csak az NKA-botrányra. A választás előtt már be volt pakolva a bőröndöm, eldöntöttem, ha újra a Fidesz nyer, a családommal együtt elhagyom az országot.
Tapasztalta, hogy bizonyos zenészeket előbbre, míg másokat hátrább soroltak?
Megállás nélkül ezzel szembesültem. A kiválasztott zenészeket hívták koncertezni, ők kaptak lehetőségeket. Nem mindenki mehetett be a közmédiába, én tizenhat év alatt egyszer, ha voltam, előtte meg folyamatosan. Borzalmas belegondolnom, hogy ezzel telt el tizenhat év. Jártam Európát, koncerteztem, sehol nem találkoztam ennyi gyűlöletkeltéssel, mint itt.
Megbetegítették a magyar társadalmat a plakátokkal, az állandó ellenséggyártással, az élet minden területén jelentkező kirekesztő beszéddel.
Tömegpszichózis zajlott éveken át Magyarországon. Depresszióval küszködtem, hogy ebben kell élnem, háborús propagandában. Aki nem beszél nyelveket, nem jár annyit külföldön, sajnos azt hitte, hogy mindez igaz.
Hogyan fogadta a Tisza Párt győzelmét?
Fantasztikus élmény volt. Kint voltam a rengeteg ember között, és alig hittem el, hogy vége van az Orbán-rezsimnek. Idegen emberekkel ölelkeztem, ünnepeltem együtt. Megértettem, hogy annak idején a berlini fal lebontása, a Kádár-rendszer vége micsoda élmény lehetett.
Milyen változást vár a következő időszakban?
Egy tudásalapú kormányzásban bízom, ahol a szakértelem előbbre való a kapcsolati tőkénél. A művészvilágot is áthatották az ismeretség alapján megszerzett pozíciók. Nem azt nézték, mit tudsz, hanem az volt a fontos, hogy kinek a kije vagy. Bízom benne, hogy átszervezik az oktatást, a közmédia valóban közmédiaként funkcionál majd, és az emberek visszakapják a szabad gondolkodás, a szabad beszéd jogát. Nem csak rendszert, kultúrát is kell váltani.
Zenészcsaládban született. Hogyan került közelebbi ismeretségbe a zongorával?
Anyukám és apukám mondta, hogy tanuljak zongorázni, és én rábólintottam. Édesapám, Oláh Árpád világpolgár volt, mindig utazott, a legelőkelőbb helyeken lépett fel. Énekelt, kongázott, dobolt, a zene volt a mindene. Nálam ez úgy nézett ki, hogy a zongoratanár hamar felismerte a tehetségem, s onnantól nem volt megállás. Klasszikus zenével kezdtem, de idővel megismertem a nagy jazz-zenészeket, és magával ragadott a műfaj. Tudtam, hogy ez lesz az én utam. Beszívott a jazz, egész napokat tudtam azzal eltölteni, hogy improvizáltam, a szüleim nem tudtak leállítani, vitt előre a flow. Könnyű eggyé válnod a zenével, akárha ébren vagy, akárha alszol. Természetesen ez egy életen át tartó tanulás, mindig van, aki jobb nálad, mindig van hova fejlődnöd. Gyerekként meghallottam Herbie Hancock zenéjét, és nem hittem el, hogy ez a zene lehetséges, annyira fantasztikus volt. Arról álmodoztam, hogy vele játszom, együtt lépünk fel, pár évvel rá, felnőttként valóra vált: Amerikában nála tanulhattam. Hiszem, hogyha az ember kitartóan, elkötelezetten csinál valamit, fókuszál egy dologra, az előbb-utóbb megvalósul. Minden embernek van egy veleszületett adottsága, és azt kell az életében megtalálnia, kibontakoztatnia.
Az oktatásban az az álmom, hogy az iskolában a gyerekek napi húsz percet szabadon zenélhessenek, felszabadíthassák a kreatív energiájukat.
Gyógyító hatással van az emberre a zene. Nem véletlenül alakult ki a Kodály-módszer.
A Weiner Leó Konzervatóriumba járt, majd az Amerikai Egyesült Államokban folytatott zenei tanulmányokat. Hogyan került ki Amerikába?
A Magyar Rádió jazzversenyén első helyezést értem el, s ez egy öthetes amerikai kurzussal járt együtt. Még angolul sem tudtam nagyon, tele voltam izgalommal. Gárdonyi László, aki évtizedek óta a bostoni Berkeley Egyetemen tanított, támogatott, Maloschik Róbert, a Magyar Rádió akkori szerkesztője hozott vele össze, hogy az ott töltött időszak alatt segítsen. Találkoztam kint élő barátokkal, együtt játszottunk, és szépen lassan belevetettem magam az amerikai jazzéletbe. Beültem a zenészek közé, jöttek értem az afroamerikai muzsikusok, helyről helyre vittek játszani, mutogatták a jobbnál jobb klubokat. Nem hittem el, hogy ez történik velem. Szívtam magamba a tudást. 2001 után mentem vissza. Noha a terrortámadások hatására kicsit megváltozott a légkör, még mindig nyitottságot tapasztaltam. Los Angelesben folytathattam a zenei tanulmányaimat. Az egyetem a felvételi eljárás során bekért egy zenei demót.
Behívtak, ott ült az igazgató, a producerek, maga Herbie Hancock, s szerencsémre felvételt nyertem az egyetemre.
Ők fizették a tandíjam, koncerteket szerveztek, világsztárokat ismerhettem meg – különleges élmény volt. Meglepő, hogy az amerikai diplomám itthon nem honosították, ezért tavaly szeptemberben a pedagógusminősítés miatt elveszítettem az állásom. Tudtommal máshol nincs ilyen rendszer.
Tanított Felsőörsön a Snétberger Ferenc Tehetség Központban.
Feri bácsit régóta ismerem, s elhívott, hogy tanítsak gyerekeket. Nagyon szerettem ott lenni, több diák bekerült a Zeneakadémiára. Úgy látom, hogy nagyon sok tehetséges cigány fiatal van, s megfelelő támogatással és kitartással, szorgalommal messzire juthatnak. Szerintem ez az egyik legjobb tehetséggondozó központ volt az elmúlt tizenhat évben.
Tavaly jelent meg lemeze Gypsy Dreams címmel. Milyen koncepciót követ a korábbi anyagaihoz képest?
Nyomot akartam hagyni a megvalósult álmaimnak, amikért nagyon hálás vagyok. Közeli barátokat, zenésztársakat – Pecek Lakatos Krisztián, Németh Ferenc, Duka Elemér, Horváth Károly, Chris Potter és sokan mások – kértem fel, hogy közreműködjenek az anyag összeállításában. Két szám erejéig egy spanyol zenész, Ricardo Fernandez Del Moral szerepel a lemezen. Kicsit a cigányzenéből is merítek, rajta van a Gelem, gelem, s megfért egymás mellett a latin zenei stílus és a népzene is. Összességében minden lemezem személyes ügyem, az én személyes életemhez van köze.
Számos zenei műfajt ötvöz. Nem fél, hogy ettől túl populáris lesz?
Azt gondolom, hogy az ízlés számít, ahogyan a zenéhez nyúlsz. Naponta százezernél több dal jelenik meg a Spotify-on, bárki bármit felrakhat: ha tetszik, tetszik, ha nem, nem. Megváltozott a világ: nem a kiadók döntik el, mi a jó, felértékelődött a közönség szerepe. Értem, hogy ez sokaknak nem tetszik, én úgy állok hozzá, hogy a magam útján járok, csinálom az ízlésem szerinti zenét, és mindenki eldöntheti, hogy elfogadja vagy elutasítja a munkám. Ez a szabadság. Az értékéről majd dönt az idő, az nem az én dolgom. Nem tudhatjuk, hogy amit ma leszólnak, holnap nem emelkedik-e az összes zene fölé.
Örülne egy jazzklubnak Józsefvárosban, nyilatkozta évekkel ezelőtt. Milyen klubban gondolkodik?
Egy önmagát fenntartó kis klubot képzelek el. Szükség van rá, bármennyire is szűk kör a jazzrajongóké. Sok zenész bevonásával képzelem el, nagyon nyitott, nagyon befogadó helyként. Mert a jó zene mindenkié.
Névjegy
Tzumo Árpád Budapesten született 1980-ban. Klasszikus zenei tanulmányait a Weiner Leó Konzervatóriumban kezdte, majd az Erkel Ferenc Zeneiskolában jazzt tanult. Ösztöndíjat nyert a Berklee College of Musicra, és két évig tanult Bostonban. 2003-ban az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb jazzintézetébe, a többek között a Herbie Hancock, Terence Blanchard és Ron Carter vezette Thelonious Monk Institute of Jazz intézetbe nyert felvételt. Több sikeres formációban játszott. Számos díja, elismerése mellett Artisjus-díjas.
