Ha építészről készült filmről van szó, a magyar nézőknek elsősorban talán A brutalista juthat eszébe, amelyben Adrien Brody alakította a fiktív Tóth Lászlót. A mű számos valós elemből építkezett, de mégiscsak fikció volt. Más értelemben „eredeti” Stéphane Demoustier forgatókönyvíró-rendező Egy dán építész Párizsban című alkotása: a film egy kevéssé ismert tehetség, az ötvenhárom éves dán építész, Johann Otto von Spreckelsen valós történetét dolgozza fel. Az építész 1982-ben valóban megnyerte azt a nyílt pályázatot, amelyet François Mitterrand írt ki egy új párizsi diadalív megtervezésére.
Tegyük hozzá: bombameglepetésként. Spreckelsen pályafutása során mindössze négy templomot és saját házát építette meg. Olyannyira ismeretlen volt, hogy még a dán nagykövetségen sem tudták, kicsoda. Így Mitterrand tanácsadójára, Jean-Louis Subilonra hárult a feladat, hogy felkutassa őt, miközben egy dániai tó partján horgászott. A szerepet az alázatos Jean-Louis Subilont alakító Xavier Dolan játssza, akit ritkán láthatunk ennyire visszafogott szerepben. Franciaországba hívják a dán építészt, ám a purista alkotó nem hajlandó eltérni „kockájának” tökéletes arányaitól, mivel azt élete fő művének tekinti. Hamarosan azonban a miniszterelnök (Michel Fau) szőrszálhasogató szeszélyei és a technokrata Subilon költségcsökkentő manőverei közé szorul.
Az Otto által „kockának” nevezett terv vizuálisan összekötötte volna Párizs kelet–nyugati tengelyét, a Diadalívtől a Louvre-on át egészen a tengely végpontján fekvő La Défense negyedig. A francia forradalom 200. évfordulójára, 1989-re szánva Spreckelsen és a dán mérnök, Erik Reitzel olyan 20. századi emlékművet álmodtak meg, amely a humanitárius eszményeket ünnepli, szemben a hagyományos katonai emlékművekkel. A tervezés és az építkezés előrehaladtával a francia kormány többször is megkérdőjelezte az inspiráló kocka létjogosultságát, ám Mitterrand végig kiállt a győztes terv mellett.
Demoustier Laurence Cossé 2016-os, Arc de Triomphe (Diadalív) című regényét adaptálta mozivászonra. Filmjében briliáns egyensúlyt teremt a művészet és az üzlet, az ihletett tervezés és a politikai manőverek között, amelyeket humorral és bájjal tesz emészthetővé. A film ugyanakkor kifejezetten nem kulturális diadal története, hanem inkább egy kudarcé – vagy legalábbis egy hatalmas baklövésé –, amely lelkileg összetörte a dán alkotót.
A Paul Andreu francia építészt alakító Swann Arlaud arról beszélt a Népszavának, hogy szerinte a film képes-e társadalmi változásokat elérni. – Sajnos nem hiszem, hogy a filmművészet képes lenne megállítani a világ pusztulását, amit jelenleg átélünk, az őrületet, a fasizmus térnyerését és így tovább. De a filmművészetnek megvan a maga szerepe, és a kultúrának is megvan a maga szerepe. Gondolkodási alapot kell adnunk az embereknek. Érzelmi táplálékot kell adnunk nekik, mert különösen Franciaországban a szélsőjobboldal egyre inkább jelen van a médiában, újságokat és televíziós csatornákat vásárol. Ez a fajta nyilvános beszéd és diskurzus nagyon is jelen van a médiában. Meg kell próbálnunk felerősíteni a hangunkat, kevesebb teret hagyni a szélsőjobboldalnak abban a narratív csatában, ami valójában eszmei csata. A film sokat beszél 1981-ről, Mitterrand korai éveiről és arról a változásról, amelyet az úgynevezett kohabitáció, az „együttélés” hozott, amikor 1986-tól a miniszterelnök jobboldali volt, a köztársasági elnök pedig baloldali. És ez annak a kezdete, amit most tapasztalunk a kultúra, az egészségügy és az oktatás költségvetésében, az individualizmus, a reklám és a pénz térnyerésében – nyilatkozta a Népszavának Swann Arlaud.
Majd hozzátette: – A filmben van egy illúzió is valamiről, ami most történik Franciaországban. 1986-ban előrehozott választásokat tartottak, amelyeket az elnök kezdeményezett. Ő vesztett, és jobboldali miniszterelnök került hatalomra. Itt van viszont a mi elnökünk, Emmanuel Macron, aki egyértelműen jobboldali. Ő is előrehozott választásokat írt ki 2024 nyarán. A baloldali pártok nyertek, de az elnök megtagadta a közös kormányzást a baloldallal. Azóta négy miniszterelnökünk volt, és mély politikai válság alakult ki. Macron pedig ismét megtagadta, hogy baloldali miniszterelnököt nevezzen ki.
Swann Arlaud jelentős szerepet játszott az Egy zuhanás anatómiája című, Arany Pálma- és Oscar-díjas filmben is, amelyben a főhős védőügyvédjét alakította. – Amikor Justine Triet meglátogatott és felajánlotta a szerepet, azt mondta: „Nem akarom, hogy úgy állj hozzá, mintha szerepet játszanál, mert az ügyvéd olyan, mint egy színész.” Ahogyan egy színész is védi és támogatja a filmjét. Mindig fennáll a kísértés, hogy túlzásba essünk, nagyon drámaiak legyünk, nagy beszédekkel és hasonlókkal. De Triet azt akarta, hogy egyfajta minimalista módon játsszak, és mindig arra kért, hogy fogjam vissza a színészi játékomat – mesélt a kulisszatitkokról.
Infó: Egy dán építész Párizsban. Forgalmazza a Mozinet
